A mai magyar katonai repülés megszületése

(Iván Dezső: A magyar katonai repülés története, 1945-1956; HM Oktatási és Tudományszervező Főosztály, Budapest, 1999. B/5, 238 old. 30 fotó.)

A történetírás legnehezebb területe - és ezért különös személyes bátorság is szükségeltetik hozzá - a közelmúlt eseményeinek, történelmének feltárása és hű, igaz bemutatása. Még sokan élnek azok közül, akik tevőleges résztvevői voltak a kutatott és megírt korszaknak. Olyanok, akik saját korabeli pozícióikból esetleg másként élték meg vagy másként látták a történteket, az okokat és összefüggéseket, mint a nagy egészet feltáró, leíró kutató. Arról nem is beszélve, hogy a közelmúltat mennyire másként értékelik a különböző érdekeket képviselő politikai pártok, irányzatok, elvárva minden, a közelmúltat feltáró, bemutató történelmi munkától, hogy őket, céljaikat igazolják. Azt hiszem, nem szükséges példákkal igazolnom e bevezető néhány sor megalapozott voltát. Elég az elmúlt hónapok történelmi vitáira visszaemlékezni.

Valóságos értékei, rendkívül pontos tárgyi hitelessége mellett - amelyekre még részletesen kitérek - elsősorban e bátorságáért becsülöm Iván Dezső: A magyar katonai repülés története, 1945-1956 című, most megjelent munkáját. Oly korszakot idéz fel, amelyről nem divat napjainkban, pontosabban fogalmazva: jó másfél évtizede, elismerésre is méltó dolgokat leírni, csupán a valóban volt gonosztetteket. A félreértések elkerülése végett leszögezem: egyáltalán nem célom tisztára mosni az úgynevezett “Rákosi-rendszert”. Valóban a 20. századi magyar történelem egyik legsötétebb korszaka volt. Rettenetes bűnök terhelték. De mintahogy történelmünk többi sötét korszakának - sajnos, viszonylag sok jutott belőle a magyarságnak - is voltak eredményei, sikerei, bűn lenne tehát elhallgatni az elmúlt közel hat évtized sikereit, eredményeit. Csak meg kell találni a valóban helyes arányokat és tendenciákat.

Előrebocsátom, dr. Iván Dezső nyugállományú ezredes, a hadtudomány kandidátusa véleményem szerint kiváló munkát végzett. Sikerült hűen feltárnia a magyar légierő fejlesztésének céljait, eredményeit és súlyos hiányosságait. Nem volt könnyű dolga, elsősorban személyes élményei miatt. Ifjúsága, ahogy mondják: “élete legszebb évei” kötődnek a könyvében megírt esztendőkhöz.Nem a régmúltról írt. Szinte minden eseményhez személyes élményei fűződnek. Igen sok, a történelmet valamilyen formában befolyásoló személyhez vagy eseményekben beosztottként, vezetőként szerepet játszó repülőtiszthez személyes kapcsolatok, érzelmek fűzték-fűzik. Nagyon nehéz ilyen helyzetben objektívnek maradni. Úgy megőrizni és megírni az események nem éppen egyszerű sorát, hogy a szerzőt ne sodorják el az egyéni vélemények, gondolatok, emóciók. Iván Dezsőnek mindez sikerült. Úgy is, mint a korszak hozzá hasonló átélője (egy időben avattak minket tisztté a Honvéd Kossuth Akadémián 1949-ben), csak nem repülőként, tanúsíthatom: műve vitathatatlanul tárgyilagos. Messzemenően hiteles és tudatosan kerüli a szubjektív megállapításokat, gondolatokat.

A könyvben leírt minden esemény, adat, megállapítás sokszorosan bizonyítható. Okmányok, személyes beszámolók, adatok egész légiója áll minden leírt mondata mögött. Észrevételeim ezért is nem a leírtakhoz, hanem a kimaradtakhoz kapcsolódnak. Műve minden tekintetben megfelel választott jelszavának. Megéri, hogy felidézzük: “...mindenekfelett kötelessége a történetírónak megbízhatóságra törekedni, hogy...csupán a tiszta igazságot közölje.” Ez a szép, erkölcsi mércének is felfogható gondolat Josephus Flavius római történetírónak tollából - pontosabban “stílus”-ából - származik. Iván Dezső minden mondatával hű maradt mesterének szelleméhez.

Könyvét két nagy részre bontja.

Az első részben az 1944. december 21-től, az Ideiglenes Nemzetgyűlés debreceni megalakulásától 1948. december 31-ig terjedő, mintegy négy esztendőt tekinti át. Vagy másként számítva: az abszolút nulla állapottól a repülőfegyvernem felállításáig terjedő időszakot. A vesztes háború teljesen szétzúzta a magyar királyi honvéd légierőt. Pedig - ha az első világháború éveit nem számítjuk, amikor a magyar repülők első hőskölteményüket írták, de még nem volt önálló, csak osztrák-magyar császári és királyi a légierő, pontosabban: repülőcsapatok - az 1938-44-es esztendők első fénykornak számítanak. Ahogy a kormányzó akkor megfogalmazta: lovas nemzet voltunk, repülő nemzet leszünk. Sajnos, az ország gazdasági helyzete - bár minden lehetségest megadtak - akkor sem engedte, hogy túlzottan messzire nyújtózzunk. Előrebocsátom, azóta sem! Tehát a vereségünk révén valóban a semmiből, a romokból, roncsokból kellett légierőt építeni. Nem egyedi dologról volt szó. Az egész országot így építette a magyarság újjá alig három-négy év alatt. Csupán saját erejére, eszére és a meglévő roncsokra alapozva építették újjá a magyar repülők, mérnökök, szakemberek azt az első néhány gépet, szinte kivétel nélkül sportrepülő-, illetve kiképzőgépet, amelyből azután kifejlődött - mint poraiból föltámadó főnixmadár - a légierő.

Iván Dezső rendkívül pontosan vázol fel minden tervet, lépést és tettet. Hihetetlenül nehéz politikai akadályokkal kellett akkor megküzdeni, amíg végleg el nem dőlt, hogy Magyarország a háborút követő békemegállapodással és a belső politikai csatározások eredményeként szovjet érdekzónába fog évtizedekig tartozni. Egyetlen dolgot hiányolok szerzőnk munkájának e részéből. Nagyon sok, ma már szinte alig vagy egyáltalán nem ismert géptípust, öreg “csotrogányt” sorol fel, olyanokat, amelyeket a ma olvasói, megkísértem a gondolatot: még napjaink repülői sem ismernek. Példának csak két oldalt, az 50-51.-et ragadom ki: íme a felsorolás: ZLIN-381, Aero-45, Avia-C-2 (Arado-96), K-65 Cáp, Arado-96A Varjú, Aero-C-103, SG-2, Sokol MIC Sirály és így tovább. Célszerű lett volna a könyvben szereplő és a fejezetekben be nem mutatott típusokat a szöveges rész mellékleteként egy táblázatban, esetleg képekkel illusztrálva az olvasónak is részletesebben bemutatni.

Az első rész nagy tanulsága szerintem az, hogy napjaink magyar légierejének bölcsőjét a repülés iránt szívvel-lélekkel elkötelezett, ma úgy mondjuk: megszállott, katonák és szakemberek nemcsak ringatták, hanem saját kezükkel először kifaragták oly körülmények között, hogy bicskán kívül szinte semmi sem állt rendelkezésükre. És a faanyag is roncsokból összeszedett volt. Meggyőződésem: ennél biztosabb és szilárdabb alapra a világon kevés légierő épült fel.

A könyv második része 1948. december végétől 1956. november 4-ig, a forradalom leveréséig terjedő időszakot tekinti át. Azokat az éveket, amikor a magyar légierő történetében másodszor (először 1939-1944 között) önálló haderőnemmé vált: 1949-1954 között. És amikor - igaz, értelmetlenül és végső soron nem magyar érdekekért, hanem Jugoszlávia ellen - hihetetlen iramú, sok áldozatot követelő erőltetett fejlesztés árán mennyiségét, nagyságát tekintve történelmünk folyamán először a csúcsra jutott.

Iván Dezső kellő részletezéssel és rendkívül alaposan vázolja fel e fejlesztést. Azt a valóban heroikusnak mondható munkát, amelyet a légierő parancsnoki és beosztott állománya - kivétel nélkül mind a repülés szerelmesei - gyakran embertelen körülmények között úgy teljesített, hogy közben lépésről lépésre maga is tanult. Hiszen néhány tucat, a királyi légierőben is szolgáló szakképzett repülőgépvezető és technikai szakember kivételével - akik egyben oktatók is voltak - szinte senki sem repült korábban. A régi szakembereket a politikai vezetés tudatosan és folyamatosan ritkította, perek sokaságával tizedelte. Roppant nehéz esztendők voltak. Ellentmondásosak. De leszögezhető: a légierő alig fél évtized alatt felnőtt feladatához. Az 1949-ben még második világháborús (Jak-9P Vércse, IL-10 Párduc...stb.) gépekkel repülni kezdő fiatal tisztek 3-4 év alatt nyergeltek át korszerű sugárhajtású gépekre úgy, hogy a vizsgált időszak végére már az első szuperszónikus gépek is megjelentek.

Iván Dezső évek munkáját fektette e könyvbe, mely már hosszú esztendők óta kiadásra készen állt. Csupán kiadót nem talált. Most is a Honvédelmi Minisztérium jelentette meg. Az az öröm, hogy végre egy, a közelmúlt hatalmas fejlődésének első szakaszát hűen bemutató könyv is napvilágot látott, nem tudja elnyomni azt a csalódást, hogy most sem fog a széles olvasóközönség kezébe, könyvesboltok, könyvtárak polcaira kerülni. Pedig megérdemelné a mű, mert értékei vitathatatlanok, másrészt - ismerve a repülés iránt érdeklődők hatalmas táborát - meggyőződésem: rövid idő alatt hiánycikk lenne ez is. A repüléssel foglalkozó többi munkához hasonlóan.

Már jeleztem, hogy a munka hibájának néhány, meg nem írt vagy figyelmen kívül hagyott témát, fel sem tett kérdést tartok. Miközben lenyűgöző részletgazdagsággal rajzolja meg a magyar légierő gyors és végső soron eredményes fejlesztését, szinte alig kap teret az a hadászati cél, amiért mindez a munka történt. Pedig érdemes lenne feltárni - természetesen a kor katonapolitikai helyzetébe ágyazva - a munka, az erőfeszítés célját is. Csak így lehet értékelni és megállapítani minőségét és szükségességét.

Mindent összevetve: Iván Dezső hatalmas tényfeltáró és roppant értékes tényleíró munkát végzett. Minden tényt, adatot feltárva, megírta, milyen erőfeszítések által született meg a II. világháború után és tevékenykedett az 1956-os forradalom leveréséig a magyar légierő.

Pataky Iván