Ruttai László

A légvédelmi rakétaegység ballisztikus rakéták elleni harcrendjének megtervezése

A légtér fontossága a modern háborúk folyamán jelentős mértékben megnövekedett. Ennek megfelelően a technikai fejlesztés eredményeként természetesen kibővült azoknak a légi hadviselési eszközöknek a köre is, amelyekkel a légvédelmi erők egy esetleges fegyveres konfliktus esetén szembetalálhatják magukat. Míg nem is olyan régen csak a repülőgépek és a helikopterek képezték a légi hadviselési eszközök teljes arzenálját, addig a közelmúltban már megjelentek a távvezérelt és pilóta nélküli légi támadóeszközök, valamint a harcászati aerodinamikai rakéták és a harcászati ballisztikus rakéták is. Mindezek alapján - a légi szembenállás részeként értelmezhető légvédelem hagyományos megfogalmazását kitágítva - napjainkban már az úgynevezett kiterjesztett légvédelemről kell beszélnünk, ami a repülőgépek és helikopterek, a távvezérelt és pilóta nélküli légi támadóeszközök, valamint a harcászati aerodinamikai rakéták és a harcászati ballisztikus rakéták elleni tevékenységek összességét jelenti.

A légi hadviselési eszközök típusválasztékának kibővülésével, illetve ennek megfelelően a légvédelem kiterjesztésével párhuzamosan a légierő csapatai, így annak részeként a légvédelmi rakétacsapatok is teljesen újszerű helyzetbe kerültek, ami magától értetődően megköveteli alkalmazási kérdéseik felülvizsgálatát.

Mivel a légvédelmi rakétaegységek harcfeladataikat a légvédelmi rakétacsapatok csoportosításában, meghatározott harcrendben hajtják végre, és mivel a jelenleg is elfogadott és alkalmazott módszerek szerint ezek a harcrendek alapvetően a légi ellenség repülőgépei és helikopterei elleni tevékenységekre optimalizáltak, ezért azok korszerűsítési igénye, tervezési módszereinek pontosítása napjaink feltétlenül fontos kutatási területét jelenti.

A légvédelmi rakétaegységek harcrendjével szemben támasztott követelmények

A légvédelmi rakétaegységek harcrendjének tervezését és létrehozását - az egységes értelmezés, és a harctevékenység sikeres végrehajtása feltételeinek megteremtése érdekében - a földi telepítésű légvédelem, illetve a légvédelmi rakétacsapatok úgynevezett alkalmazási irányelvei szabályozzák. Természetesen minden esetben a tényleges helyzet határozza meg az egyes irányelvek érvényességét. Ennek megfelelően a parancsnok - értékelve a kapott harcfeladatot, a szemben álló fél és az alárendelt csapatok harci lehetőségeit, valamint a környezeti elemek befolyásoló tényezőit - saját hatáskörében dönt a harcrend kialakításánál az alábbiak figyelembevételével:

A kölcsönös oltalmazás lehetőségének biztosítása a légvédelmi rakétafegyverek települési helyei közötti maximális távolságot illető határolást jelent. Ennek megfelelően az alegységek közötti intervallumokat olyan számvetéssel kell meghatározni, hogy azok képesek legyenek egymás kölcsönös oltalmazására a légi ellenség tevékenységével szemben. Ebben az esetben a légvédelmi rakétaalegységek - a légi ellenség feladat-végrehajtási terepszakaszát is figyelembe véve - képesek a légi támadóeszközök megsemmisítésére, még mielőtt azok csapást mérnének a szomszédos alegységre.

Ebből következően az alegységek közötti távolságok nagysága alapvetően a légvédelmi rakétafegyverek megsemmisítési zónájának méreteitől, illetve hatótávolságától függ. A kölcsönös oltalmazás biztosításának igénye természetesen a nem harcoló, illetve az alacsonyabb készenléti helyzetben lévő alegységek oltalmazására is vonatkozik.

A tűzátfedés lehetőségének biztosítása a légvédelmi rakétafegyverek tüzelési zónáinak átfedettségét jelenti, vagyis az előző irányelvhez hasonlóak itt a légvédelmi rakétafegyverek települési helyei közötti maximális távolságot illető határolásként értelmezhető. Mivel a légi ellenség a tevékenysége során a légtér minden magasságtartományában tevékenykedhet, így a kölcsönös oltalmazás és az átfedett tűz lehetőségeinek biztosítása érdekében a légvédelmi rakétafegyverek hatótávolságának magasságfüggése miatt a harcrend megtervezése során vízszintes és függőleges síkú vizsgálatot is végre kell hajtani.

Az arányos tűzelosztás a légvédelmi rakétaegységek tűzzónájával szemben támasztott követelményként értelmezhető, és a légvédelmi rakétafegyverek tüzének minden irányban azonos nagyságrendű realizálhatóságát jelenti. Ennek jelentőségét elsősorban abban az esetben kell hangsúlyozni, amikor a légvédelmi rakétacsapatok harctevékenységi körzetében a terep jellemzői nem korlátozzák a légi ellenség tevékenységét, vagy annak várható támadási útvonalai nem jelezhetők előre.

A súlyozott átfedés biztosítása a légvédelmi rakétafegyverek tüzelési zónáira, illetve azok átfedettségére vonatkozik, és a légvédelmi rakétafegyverek tűzének a légi ellenség várható tevékenysége legvalószínűbb irányaiba történő összpontosításának lehetőségét jelenti. Mivel ez minden esetben a kialakult helyzettől függ, ezért alkalmazása esetén a parancsnok az egyes irányok védetlenül hagyásával, vagy alacsonyabb szintű oltalmazásával esetlegesen kockázatot is vállal.

Az időbeni alkalmazás a légvédelmi rakétafegyverek és az érzékelőrendszerek védendő objektumhoz, illetve csapatcsoportosításhoz viszonyított olyan elhelyezési távolságával valósítható meg, ami biztosítja számukra a légi támadóeszközök megsemmisítésének lehetőségét a légi ellenség feladat-végrehajtási terepszakasza előtt, vagyis még az előtt, hogy megkezdenék a védendő objektumok, illetve csapatcsoportosítások elleni tevékenységüket azokkal a pusztítóeszközökkel, amiket a légvédelmi rakétafegyverek már nem képesek megsemmisíteni.

A mélységi védelem biztosítása a légvédelmi rakétafegyverek és az érzékelőrendszerek olyan elhelyezését igényli, ami a légi ellenség elleni folyamatos tevékenység lehetősége mellett biztosítja a ráhatás intenzitásának fokozását a légi támadóeszközök védendő objektumhoz, illetve csapatcsoportosításhoz viszonyított távolságával fordított arányban.

A légvédelmi rakétaegységek harcrendje tervezésének folyamatában az előzőeken kívül természetesen még számos, a mindenkori helyzettől függő követelményt kell figyelembe venni (a rádiólokációs eszközök kölcsönös zavarásának kizárása, az alegységek folyamatos és megbízható vezetése, a terepviszonyok, a manőverek végrehajtásának lehetősége, az életképesség, a tűz- és vezetési rendszer zavarállósága), a megszabott harcfeladatok végrehajtását azonban minden esetben vezérlőelvként kell szem előtt tartani.

A légvédelmi rakétaegységek harcrendjének alapvető paraméterei

A légvédelmi rakétaegységek harcrendjének alapvető paramétereit, vagyis a harcfeladatok végrehajtását meghatározó főbb jellemzőit tulajdonképpen a légvédelmi rakétacsapatok alkalmazási irányelveinek elemzése alapján definiálhatjuk:

• Vonalas harcrend esetén a légvédelmi rakétafegyverek települési helyeinek, pontosabban rakétaindító állásainak védendő objektumhoz viszonyított, annak külső határától mért elhelyezési távolsága, terepszakasza, illetve körkörös vagy szektoros harcrend esetén elhelyezési terepszakaszuk sugara, amit a védendő objektum középpontjából mérünk;

• A légvédelmi rakétafegyverek települési helyeinek egymáshoz viszonyított távolsága.

Egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a felsorolt alkalmazási irányelvek már első közelítésre is sok esetben egymásnak ellentmondó, illetve egymás teljesítését akadályozó követelményeket támasztanak a harcrend paramétereinek meghatározásánál. Azonban a NATO-ban is általános érvénnyel alkalmazott “centralizált vezetés, decentralizált végrehajtás” elvének megfelelően a légvédelmi rakétaegységek parancsnokaival szemben elvárásként jelentkezik, hogy a harcfeladat megkapása után, a szemben álló fél és az alárendelt csapatok harci lehetőségeinek, valamint a környezeti elemek befolyásoló tényezőinek ismeretében, a légvédelem prioritásainak függvényében önállóan döntsön a rakétaegység harcrendjét és a harcfeladatok végrehajtásának hogyanját illetően. Természetesen minden esetben elvárásként kell szem előtt tartani a változó környezeti igények maradéktalan kielégítését.

Hagyományos légi támadóeszközöket (repülőgépeket, helikoptereket) figyelembe véve a légvédelmi rakétafegyverek települési helyeinek, pontosabban rakétaindító állásainak a védendő objektumhoz viszonyított elhelyezési távolságát alapvetően két szempont, illetve követelmény kielégítésének igénye befolyásolja. Az egyik követelmény szerint a légvédelmi rakétafegyvereket olyan számvetéssel kell telepíteni, hogy azoknak a légitámadás visszaverésében való részvételi tényezője a légi ellenség feladat-végrehajtási terepszakaszát (R_fvt) is figyelembe véve minél nagyobb legyen. Ennek megfelelően a települési helyeket a rakétafegyverek oltalmazási szektorának növelése érdekében a védendő objektumhoz közelebb kell kijelölni. A másik követelmény a légvédelmi rakétafegyverek által leadható tüzelések számának növelésére vonatkozik, ami azonban csak az elhelyezési távolságok növelésével, vagyis a megsemmisítési zónák relatív, a légi ellenség feladat-végrehajtási terepszakaszáig értelmezett mélységének növelésével realizálható.

Harcászati ballisztikus rakéták alkalmazása esetén azonban teljesen más kiindulóhelyzettel találjuk magunkat szembe, mivel nincs lehetőségünk a hagyományos támadóeszközöknél jól megfogható feladat-végrehajtási terepszakasz referenciakénti definiálására. Ennek áthidalása, illetve egy megfelelő viszonyítási alap kijelölése céljából első lépésként definiálnunk kell a légvédelmi rakétafegyver védelmi zónáját, vagyis azt a légteret, minek határain belül meghatározott körülmények között, a légvédelmi rakétafegyver egy adott értékkel egyenlő, vagy annál nagyobb valószínűséggel képes a harcászati ballisztikus rakéták röppályán történő megsemmisítésére. A védelmi zóna mérete, formája és elhelyezkedése a légvédelmi rakétafegyver megsemmisítési zónája térbeli jellemzőinek, valamint a harcászati ballisztikus rakéták becsapódási pontban mérhető pályaszögének (e) és megsemmisítésük veszélytelen magasságának (H_v) függvénye. A védelmi zóna ismeretében meghatározhatjuk a légvédelmi rakétafegyver által védett terület nagyságát (1. ábra).

Második lépésként, mivel a harcászati ballisztikus rakéta megsemmisítése esetén is bekövetkezhet a védendő objektum sérülése, az úgynevezett veszélyes zóna alapján, annak vízszintes vetületét képezve meg kell határoznunk az objektum viszonylagos területét (2. ábra).

Mivel egy objektum harcászati ballisztikus rakéták elleni oltalmazása csak abban az esetben lehetséges, ha az adott objektum viszonylagos területe a rakétafegyverek által védett területen belül helyezkedik el, így e két referenciaterület méretét és átfedettségét elemezve következtethetünk az oltalmazottság szintjére.

Mindezek alapján a hagyományos légi támadóeszközöknél alkalmazott logikát követve, harcászati ballisztikus rakéták alkalmazása esetén is lehetőségünk nyílik a légvédelmi rakétafegyverek települési helyeinek a védendő objektumhoz viszonyított elhelyezési távolságával kapcsolatos követelmények megfogalmazására. Az egyik követelmény szerint a légvédelmi rakétafegyverek légitámadás visszaverésében való részvételi tényezőjének növelése érdekében törekednünk kell a légvédelmi rakétafegyver által védett terület és a védendő objektum viszonylagos területének egyeztetésére, mind nagyobb mértékű átfedettségének biztosítására. Ennek megvalósítása a települési helyeknek a védendő objektumhoz történő közelítését igényli. A másik követelményt a légvédelmi rakétafegyverek által leadható tüzelések számának növelése jelenti, ami a védelmi zónájuk veszélyes zónán kívüli mélységének mind teljesebb kihasználásával realizálható, ez pedig a települési helyek védendő objektumhoz viszonyított távolabbi kijelölését igényli.

1. ábra. A légvédelmi rakétafegyver által védett terület meghatározása

2. ábra. A védendő objektum veszélyes zónájának és viszonylagos területének meghatározása

A szükséges tevékenységeket vizsgálva egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a felsorolt követelmények a kielégítés lehetőségeinek tekintetében alapjaiban antagonisztikus jellegűek. Ebből következően meg kell találnunk a légvédelmi rakétafegyverek alkalmazhatóságának szempontjából optimálisnak tekinthető megoldást.

A feladat megoldása céljából definiálnunk kell a légvédelmi rakétafegyver alkalmazhatóságát jellemző tényezőt, amit a harcászati ballisztikus rakéták egy támadási irányára, és azon belül is egy becsapódási szögtartományára vonatkoztatva a következő összefüggés szerint határozhatunk meg:

  (1.)

ahol:

K_j - a védendő objektumhoz viszonyított j távolságon telepített légvédelmi rakétafegyver alkalmazhatóságát jellemző tényező;

K_Tj - a védendő objektumhoz viszonyított j távolságon telepített légvédelmi rakétafegyver területi értelemben vizsgált oltalmazási lehetőségét kifejező tényező;

K_hj - a védendő objektumhoz viszonyított j távolságon telepített légvédelmi rakétafegyver által leadható tüzelések számát a megsemmisítési zóna mélysége alapján jellemző tényező;

T_véd.visz.j - a védendő objektumhoz viszonyított j távolságon telepített légvédelmi rakétafegyver által védett terület és az objektum viszonylagos területének közös része, a védett viszonylagos terület;

T_o.visz. - a védendő objektum viszonylagos területe;

h_j - a védendő objektumhoz viszonyított j távolságon telepített légvédelmi rakétafegyver védelmi zónájának veszélyes zónán kívüli mélysége;

h_max - a légvédelmi rakétafegyver védelmi zónájának maximális mélysége.

3. ábra. A védett viszonylagos terület meghatározása a légvédelmi rekétefegyver által védett terület és az objektum viszonylagos területe alapján

A védendő objektumhoz viszonyított j távolságon telepített légvédelmi rakétafegyver által védett viszonylagos terület nagyságát - a 3. számú ábra szerinti értelmezésnek megfelelően - a következő halmazelméleti összefüggés szerint határozhatjuk meg:

(2.)

ahol:

T_védett - a légvédelmi rakétafegyver által védett terület.

A légvédelmi rakétafegyver alkalmazhatóságát jellemző tényező (1.) összefüggését egy konkrét támadási irányt feltételezve természetesen felírhatjuk a harcászati ballisztikus rakéták különböző és becsapódási szögű röppályáit és azok alkalmazásának valószínűségét figyelembe vevő általános alakban is:

(3.)

ahol:

e - a harcászati ballisztikus rakéták becsapódási szögtartománya;

K_Tjae - védendő objektumhoz viszonyított j távolságon telepített légvédelmi rakétafegyver területi értelemben vizsgált oltalmazási lehetőségét kifejező tényező az e-odik becsapódási szögtartományban;

K_hje - a védendő objektumhoz viszonyított j távolságon telepített légvédelmi rakétafegyver által leadható tüzelések számát a védelmi zóna mélysége alapján jellemző tényező az e-odik becsapódási szögtartományban;

T_véd.visz.je - a védendő objektumhoz viszonyított j távolságon telepített légvédelmi rakétafegyver által védett viszonylagos terület az e-odik becsapódási szögtartományban;

h_je - a védendő objektumhoz viszonyított j távolságon telepített légvédelmi rakétafegyver védelmi zónájának veszélytelen zónán kívüli mélysége a harcászati ballisztikus rakéta az -odik becsapódási szögtartományban;

p_e - az e-odik becsapódási szögtartomány alkalmazásának valószínűsége.

Könnyen beláthatjuk, hogy a számításokat a légvédelmi rakétafegyver települési helye objektumhoz viszonyított távolságának diszkrét értékek szerinti változtatásával végrehajtva, és a kapott eredményadatokat összehasonlítva meghatározhatjuk azt az elhelyezési távolságot, ami - egy konkrét támadási irányt feltételezve, a követelmények kielégítése szempontjából - a harcászati ballisztikus rakéták lehetséges becsapódási szögeit figyelembe véve optimálisnak tekinthető. Ennek érdekében a vizsgálat logikájából következően mindössze ki kell választanunk a légvédelmi rakétafegyver alkalmazhatósági tényezőjének legnagyobb értékéhez (Kj.max.) tartozó telepítési távolságot.

Természetesen a légi ellenség, illetve a harcászati ballisztikus rakéták tevékenységét nemcsak egy, de több támadási változat szerint is valószínűsíthetjük, a becsapódási szögtartományok bekövetkezési valószínűségének más és más értékeit feltételezve. Ebben az esetben a (3.) összefüggés alapján meghatározható, egy támadási változatra vonatkozó K_j.max. értékeket az adott változat bekövetkezési valószínűségével súlyozva, majd a kapott eredményadatokat összegezve kapjuk meg a légvédelmi rakétafegyverek objektumhoz viszonyított elhelyezési távolságának, illetve sugarának követelmények szempontjából optimálisnak nevezhető értékét a következő összefüggés szerint:

(4.)

ahol:

v - a harcászati ballisztikus rakéták támadási változatai (a becsapódási szögtartományok bekövetkezési valószínűségének más és más értékeit feltételezve)

R_ÁS.v - a harcászati ballisztikus rakéták v-edik támadási változata esetén a légvédelmi rakétafegyverek alkalmazhatóságát jellemző tényező maximális értékéhez tartozó elhelyezési távolságának védendő objektumhoz viszonyított sugara;

p_v - a harcászati ballisztikus rakéták v-edik támadási változatának bekövetkezési valószínűsége.

A légvédelmi rakétafegyverek települési helyei objektumhoz viszonyított elhelyezési távolsága meghatározásának előzőek szerint javasolt módszere biztosítja a légvédelmi rakétaegységek harcrendjével szemben támasztott legfőbb követelmények kielégítésének lehetőségét, azaz a harcászati ballisztikus rakéták elleni maximális mennyiségű tüzelés végrehajtását a védendő objektum veszélyes zónáján kívül, a légi ellenség várható tevékenységi változatait figyelembe véve.

A követelmények kielégítése szempontjából optimálisnak tekinthető elhelyezési távolság, illetve elhelyezési sugár meghatározása után - a légvédelmi rakétaegység részére kijelölt oltalmazási sáv szélességének, illetve az oltalmazási szektor nagyságának ismeretében - a légvédelmi rakétafegyverek szükséges mennyiségének megállapítása érdekében meg kell határoznunk a légvédelmi rakétaegység harcrendjének másik paraméterét, vagyis a légvédelmi rakétafegyverek települési helyeinek egymáshoz viszonyított távolságát, a köztük lévő intervallumokat.

A légvédelmi rakétafegyverek települési helyei egymáshoz viszonyított távolságának elemzése előtt tekintsük át azokat a követelményeket, amelyek alapvetően befolyásolják az intervallumok lehetséges értékeit:

• a támadási sűrűségét figyelembe véve, valamennyi légi támadóeszköz kiszolgálásának biztosítása;

• a légvédelmi rakétafegyverek kölcsönös oltalmazásának biztosítása;

• egy zavaróeszközzel két vagy több légvédelmi rakétafegyver egyidejű zavarásának kizárása;

• egy pusztítóeszközzel két vagy több légvédelmi rakétafegyver egyidejű megsemmisítésének kizárása.

A felsorolt követelményeket értelmezve, könnyen beláthatjuk, hogy az azokat kielégítő intervallumértékek, illetve értéktartományok meghatározásánál nem járnánk el helyesen, ha minden esetben csak a harcászati ballisztikus rakéták tevékenységével számolnánk. Részleteiben ez azt jelenti, hogy a légi ellenség lehetséges tevékenységi változatait, valamint az alkalmazható légi támadó- és pusztítóeszközök lehetőségeit figyelembe véve, az utolsó három követelmény nem is értelmezhető a harcászati ballisztikus rakéták vonatkozásában, azok lehetséges célpontjait és lehetőségeit figyelembe véve. Mindezeken túl az intervallumok negyedik követelményt kielégítő lehetséges értékeinek meghatározása csak abban az esetben szükséges, ha légi ellenség a támadása során várhatóan atomeszközök alkalmazását is tervezi.

A felsorolt követelmények természetesen különböző, és mint azt a későbbiekben láthatjuk, egymásnak ellentmondó elvárásokat jelentenek a légvédelmi rakétafegyverek közötti távolságokat illetően. Az intervallumok csökkentése a megsemmisítési zónák átfedettségének növekedéséből adódóan a tűzsűrűség növekedését eredményezi, ezzel egyidejűleg azonban csökken a tűzrendszer zavarálló-képessége. A rakétafegyverek állásainak közelítésével természetesen jelentősen befolyásoljuk életképességüket is, mivel a kölcsönös oltalmazás lehetősége megnövekszik. Ekkor azonban éppen ellentétes hatást érünk el a légi ellenség atomfegyvereinek alkalmazása esetén, mivel ekkor megnő annak valószínűsége, hogy egy pusztítóeszközzel egyidejűleg több rakétafegyver is megsemmisíthető. Láthatjuk tehát, hogy a légvédelmi rakétafegyverek települési helyei egymáshoz viszonyított távolságának meghatározásához - a légi ellenség hagyományos légi támadóeszközeit feltételezve - részletesen elemezni kell a felsorolt követelmények mindegyikét.

Mivel azonban az előzőekben rögzítettek szerint harcászati ballisztikus rakéták alkalmazása, illetve az ellenük való tevékenység előkészítése esetén - a légvédelmi rakétafegyverek állásai közötti intervallumok meghatározásához - csak az első helyen megjelölt követelményt, vagyis a megkövetelt tűzsűrűség biztosítását kell figyelembe vennünk, így a következőkben csak ezzel a kérdéssel foglalkozunk.

A légvédelmi rakétaegység harcrendjével szemben támasztott alapvető követelmény: a rakétafegyverek állásai közötti intervallumokat annak függvényében kell meghatározni, hogy az egység a harctevékenység végrehajtása során a légitámadás sűrűségét figyelembe véve képes legyen valamennyi légi támadóeszköz - esetünkben harcászati ballisztikus rakéta - kiszolgálására. Ennek realizálása csak az alábbi feltétel megvalósulása esetén lehetséges:

 (5.)

ahol:

S_tüz. - a légvédelmi rakétaegység realizálható tűzsűrűsége;

S_tád. - a légi ellenség várható támadási sűrűsége.

Ez a követelmény, illetve ennek kielégítése természetesen semmi problémát nem jelent abban az esetben, ha a támadási sűrűség kisebb, mint az egy légvédelmi rakétafegyver által realizálható tűzsűrűség, minek meghatározása a tüzelési ciklus alapján történik. Ebben az esetben ugyanis már a megsemmisítési, illetve harcászati ballisztikus rakéták esetén a védelmi zónák átfedettsége nélkül, azok maximális paraméterénél történő összeérésével képesek vagyunk az (5.) összefüggés szerinti reláció biztosítására, vagyis azonos típusú légvédelmi rakétafegyverek esetén:

(6.)

ahol:

I_ÁS.max. - a légvédelmi rakétafegyverek állásai közötti intervallumok maximális értéke;

P_max. - a légvédelmi rakétafegyver védelmi zónájának maximális paramétere.

Az összefüggést elemezve, szólnunk kell a maximális paraméter értelmezéséről. Hagyományos repülőgépek alkalmazása esetén, amikor lehetőségünk nyílik a légi ellenség feladat-végrehajtási terepszakaszának meghatározására, akkor a maximális paraméter értékét - a légvédelmi rakétaegység harcrendjének típusától függetlenül - minden esetben csak a légvédelmi rakétafegyver feladat-végrehajtási terepszakasza előtti, úgynevezett hasznos megsemmisítési zónáját figyelembe véve kell meghatároznunk. Ezzel ellentétben harcászati ballisztikus rakéták alkalmazása esetén, vagy amikor az egység harcfeladata egy meghatározott támadási sávban a légi támadóeszközök átrepülésének megakadályozása, a maximális paraméter értéke megegyezik a rakétafegyver technikai lehetőségeiből adódó, a lőszabályzatokban megadott határparaméter értékével.

Összetettebb a helyzet abban az esetben, amikor a légi ellenség támadási sűrűsége várhatóan meghaladja az egy légvédelmi rakétafegyver által realizálható tűzsűrűség értékét. Ekkor a vizsgált követelmény kielégítésére, csak a megsemmisítési zónák átfedettségének biztosításával, vagyis ebből következően a realizálható tűzsűrűség átlagos értékének növelésével van lehetőségünk. Ekkor a légvédelmi rakétafegyverek közötti maximális távolságokat (2P_max.) a tűzsűrűség és a támadási sűrűség arányában csökkenteni kell a következő összefüggés szerint:

(7.)

ahol:

S_tüz.aeg. - -az egy légvédelmi rakétafegyver által realizálható tűzsűrűség.

A légvédelmi rakétaegység harcrendjének fő paraméterei alapján, következő lépésként meghatározhatjuk a harcászati ballisztikus rakéták elleni tevékenység végrehajtásához szükséges rakétafegyverek mennyiségét.

A légvédelmi rakétafegyverek szükséges mennyiségének meghatározása a harcrend fő paraméterei alapján

A rakétafegyverek szükséges mennyiségének meghatározása a légvédelmi rakétaegység harcrendjének típusától függően történik. Vonalas harcrend esetén - amikor az egység harcfeladata egy adott objektum vagy körzet meghatározott sávban történő oltalmazása - az oltalmazási sáv szélességének és a légvédelmi rakétafegyverek egymáshoz viszonyított távolságának ismeretében - a két tényező hányadosát képezve - a következő összefüggés szerint kell eljárnunk:

(8.)

ahol:

k_szüks. - a légvédelmi rakétafegyverek szükséges mennyisége;

L_olt. - a légvédelmi rakétaegység részére kijelölt oltalmazási sáv szélessége.

Bonyolultabb a helyzet a légvédelmi rakétaegység körkörös vagy szektoros harcrendje esetén, amikor az egység harcfeladata egy adott objektum vagy körzet meghatározott szögtartományban történő oltalmazása. Ekkor a rakétafegyverek szükséges mennyiségét az egység részére kijelölt oltalmazási szektor nagyságának, és a légvédelmi rakétafegyverek oltalmazási szektorának ismeretében határozhatjuk meg. Ennek megfelelően első lépésben, a cosinustétel felhasználásával a rakétafegyverek objektumhoz viszonyított elhelyezési terepszakaszának sugara és a köztük lévő intervallumok ismeretében meghatározzuk a légvédelmi rakétafegyverek oltalmazási szektorát:

(9.)

ahol:

j - a légvédelmi rakétafegyver oltalmazási szektora.

A következő lépésben - a légvédelmi rakétaegység kijelölt oltalmazási szektorának és a rakétafegyver oltalmazási szektorának hányadosát képezve - megkapjuk a harcászati ballisztikus rakéták elleni tevékenység végrehajtásához szükséges légvédelmi rakétafegyverek mennyiségét:

(10.)

ahol:

F - a légvédelmi rakétaegység oltalmazási szektora.

Abban az esetben, ha a kapott eredményadatok alapján a rendelkezésre álló légvédelmi rakétafegyverek száma kevesebb a szükséges értéknél, két lehetőség közül választhatunk. Az egyik és egyben a legjobb megoldás a rendelkezésre álló rakétafegyverek mennyiségének növelése lenne, ami egyértelmű és minden szempontból kielégítő eredményt adna. Azonban erre a megoldásra nem minden esetben van lehetőségünk. Ilyenkor - mintegy második megoldásként - a rendelkezésre álló légvédelmi rakétafegyvereket a légi ellenség legvalószínűbb támadási irányában a számítások eredményeként kapott elhelyezési távolságon, a szükséges intervallumokon kell telepíteni. A többi irányban pedig vagy az intervallumok megnövelését vagy az objektumhoz viszonyított elhelyezési távolság csökkentését kell végrehajtanunk.

Befejezésül röviden tekintsük át a feladat, vagyis a harcászati ballisztikus rakéták elleni tevékenység végrehajtásához szükséges rakétafegyverek mennyisége meghatározásának logikai folyamatát, ami tulajdonképpen a légvédelmi rakétaegység harcrendje paramétereinek meghatározását jelenti.

Az első lépésben - a légvédelmi rakétafegyverek légitámadás visszaverésében való részvételi tényezőjének és védelmi zónája realizálható mélységének növelését szem előtt tartva - meghatározzuk a légvédelmi rakétafegyverek települési helyei objektumhoz viszonyított optimális elhelyezési távolságát a következők szerint:

• az oltalmazásra kijelölt objektum veszélyes zónájának és viszonylagos területének meghatározása;

• a harcászati ballisztikus rakéták lehetséges becsapódási szögtartományai bekövetkezési valószínűségének prognosztizálása;

• a légvédelmi rakétafegyver légitámadás visszaverésében való részvételi tényezőjét jellemző tényező meghatározása a védett terület és az objektum viszonylagos területének egybeesése alapján;

• a légvédelmi rakétafegyver által leadható tüzelések számát jellemző tényező meghatározása a védelmi zóna és a védendő objektum veszélyes zónája alapján;

• a légvédelmi rakétafegyver alkalmazhatósági tényezőinek (3.) összefüggés szerinti meghatározása, és az adott tevékenységi változat esetén optimális elhelyezési távolságának kiválasztása;

• a harcászati ballisztikus rakéták tevékenységi változatainak (amik a lehetséges becsapódási szögtartományok bekövetkezési valószínűségében különböznek egymástól) prognosztizálása, és a (4.) összefüggés alapján a rakétafegyverek objektumhoz viszonyított optimális elhelyezési távolságának meghatározása.

A második lépésben - a légi ellenség tevékenységének prognosztizálása alapján megkövetelt tűzsűrűség biztosításának szempontjából - a (6.) összefüggést figyelembe véve, a (7.) összefüggés alapján meghatározzuk a légvédelmi rakétafegyverek települési helyei egymáshoz viszonyított elhelyezési távolságát.

A megoldás harmadik, és egyben utolsó lépéseként a - légvédelmi rakétaegység harcrendje paramétereinek, számítások eredményeként kapott értékeinek felhasználásával - az egység harcrendjének típusától függően a (8.) vagy a (9.) összefüggés szerint meghatározzuk a légvédelmi rakétafegyverek harcászati ballisztikus rakéták elleni tevékenysége végrehajtásához szükséges mennyiségét.