| HADTUDOMÁNY IX. évfolyam, 3-4. szám | BIZTONSÁGPOLITIKA |
Nagy László
Napjaink korszakos jelentőségű folyamata, a sokak által magasztalt és nem kevésbé sokak által egyre veszélyesebbnek tartott globalizáció mind jobban felgyorsult. Az interdependencia, a kölcsönös összefüggés törvényei ma már nemcsak a gazdaság, a politika, a szocializáció makrovilágában, hanem az emberek mindennapjaiban is éreztetik hatásukat. Ezeket lehet szeretni vagy gyűlölni, de kitérni előlük nem. Mindezek a fegyveres erők funkcióiban is megjelennek. A szerző a biztonság és a fegyveres erők működésének területén vizsgálja a globalizáció érvényesülését és hatásait, különös tekintettel a biztonsági architektúra szervezeteinek hatékonyságára. A Magyar Hadtudományi Társaság pályázatán díjat nyert tanulmány rövidített változata. |
Véletlen egybeesésnek is lehet tekinteni, de törvényszerűséget is fel lehet fedezni abban a tényben, hogy a hidegháború befejeződését követően felgyorsult a 20. század nemzetközi viszonyainak egyik jellemző folyamata, a globalizáció [1]. Ez a jelenség rendkívül sokrétű, és átfogja a politika, a biztonságpolitika, a gazdaság, a kultúra és még sok más fogalomkör kategóriáit. Magának a fogalomnak az értelmezése is függ attól, hogy a történettudomány, a nemzetközi kapcsolatok elmélete, a biztonságpolitika vagy a politikai gazdaságtan (vagy valamilyen más tudományág) szemszögéből vizsgáljuk. Jelen tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy bebizonyítsam: a folyamat érinti a fegyveres erők alapvető funkcióit is. Mielőtt azonban a téma kibontását megkezdeném, szükségesnek tartom, hogy meghatározzam a globalizáció fogalmát, illetve áttekintsem általános jellemzőit.
A fogalom eredetét sok szakértő a kapitalizálódáshoz, a tőkés gazdaság kialakulásához, a tőke és a termelés nemzetközivé válásához, az európai gazdaság “tágulásának” kezdetéhez köti. A gazdálkodás kapitalista formája az eredeti tőkefelhalmozással jött létre Európában a 15-16. században, és a tőkefelhalmozás szüntelen folyamatában vált globálissá. A globalizáció ebben az értelmezésben nem más, mint a piacgazdaság modern kori formájának kifejeződése, a tőkefelhalmozás világméretű folyamatának eredménye. A globalizálódás rendkívül leegyszerűsített meghatározása tehát arról szól, hogy mindennapi életünknek egyre több területére gyakorolnak növekvő hatást a tőlünk térben (és esetenként időben) távoleső események.
A szó modern értelmében azonban a globalizáció igazából a 20. század jellemzője, jelen tanulmányban is ebben az értelmezésben szerepel. A globalizációt úgy definiálhatjuk, hogy ez a jelenség azoknak a folyamatoknak az összességét jelenti, amelyek révén a világ egyik részén végbemenő tevékenységeknek, eseményeknek és döntéseknek jelentős következményei vannak a világ más részein élő egyénekre és közösségekre nézve; azokat az áramlásokat jelenti, amelyek áthatolnak az országhatárokon, és összefüggő rendszerré integrálják a világot [2]. Plasztikus megfogalmazás szerint a globalizáció legfontosabb jellemzője a “tér-idő összesűrűsödése”.
Magától értetődő, hogy a globalizáció nem természeti törvény, hanem a sokrétű társadalmi tevékenység része, illetve bizonyos összefüggésekben következménye. A globalizáció jelensége szorosan összefügg a termelés és a fogyasztás új térbeli szerkezetének kialakulásával (első közelítésben nemzetközivé válásával), az áruk, szolgáltatások, pénzügyi tranzakciók, normatívák, magatartási minták, információk stb. világméretű elterjedésével. A folyamat elidegeníthetetlen részét képezi a kölcsönös függőség [3] kapcsolatrendszerének kibővülése, elmélyülése.
A globalizáció egyik legfontosabb és legszembetűnőbb elemét az országhatárokat figyelmen kívül hagyó nemzetközi áramlások jelentik, amelyeknek a társadalmi tevékenység minden szférájára kiható, jelentős következményei vannak. A szakemberek többféle áramláskategóriát különböztetnek meg, köztük az emberek, az áruk és technikák, a tőke, az információ és az eszmék (ideológiák) áramlását. A jelenkor ténylegesen globális áramlása abban különbözik a korábban is létezett jelenségektől, hogy intenzitása és kiterjedése soha nem látott méreteket öltött.
Gazdasági vonatkozásban sok szakértő a globalizációt egyszerűen a jelenlegi államhatárokat átlépő kapcsolatok elterjedéseként, az áruk, az emberek, a tőke stb. nemzetközi összekapcsolódásaként határozza meg. Szerintük ez a folyamat a gazdasági tevékenység államhatárokon túlnyúló integrációját jelenti, amely csökkenti a távolságokat a szuverén államok között és szorosabb együttműködéshez vezet. A globlizáció egyik ellentmondása, hogy az országok közötti gazdasági integrálódás bizonyos előnyökkel járhat, ugyanakkor a növekvő külgazdasági érzékenység és az általánosnak tekinthető jövedelmi polarizálódás veszélyeket is hordoz. Ráadásul a globalizálódásból származó előnyök igen egyenlőtlenül oszlanak meg az egyes országok között, ami tovább mélyíti a máris súlyos egyenlőtlenségeket.
Egy további ellentmondás, hogy a belátható jövőben a világgazdaság fejlődése változatlanul a szuverén államokból felépülő struktúrán nyugszik, ugyanakkor a növekvő kölcsönös függőség aláássa a kormányzatok mint önálló döntési fórumok függetlenségét. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi rendszer klasszikus szereplői - az államok - mellett új szereplők jelennek meg a nemzetközi színtéren, amelyek maguknak igénylik az állami szuverenitás egy részét. Ezek a szereplők részben az államok feletti szintet képviselik (nemzetközi szervezetek, transznacionális vállalatok), részben pedig az államok alatti szintet (etnikai csoportok, nem kormányzati szervezetek, régiók stb.), és együttesen mindinkább háttérbe szorítják magukat az államokat.
Kétségtelen tény, hogy a technikai fejlődés (gyakorta használt kifejezéssel a tudományos-technikai forradalom) ugrásszerűen meggyorsította a globalizáció térnyerését. A szállítási és informatikai technológia fejlődése minden eddiginél közelebb hozza egymáshoz az országokat, egyszerűbbé teszi az áruk, a tőke és az emberek mozgását, közben pedig a szállítással kapcsolatos költségek is csökkentek. Ugyanakkor súlyos hiba lenne a folyamatot leszűkíteni a technikai fejlődés kérdéskörére, például az információáramlás gyorsulására vagy a gyártási folyamatok automatizálására.
A technikai fejlődéssel párhuzamosan a fejlett ipari államok már a második világháború befejeződése után csökkenteni kezdték a kereskedelmi és egyéb korlátozásokat, a későbbiekben pedig gyakorlatilag lebontották a gazdasági válaszfalakat. A két jelenség együttes megléte kölcsönösen erősítette a külön-külön is azonos irányban gyakorolt hatást, mindez hozzájárult a világgazdaság nyitottabbá válásához.
A globalizációt szinte lehetetlen elszakítva vizsgálni “ikertestvérétől”, a fragmentációtól (regionalizációtól, lokalizációtól). A kétféle irányú jelenségcsoport állandó, dinamikus kölcsönhatásban, valamiféle dinamikus egyensúlyban van egymással, az egyik erősödése természetszerűleg gyengíti a másikat, de az eltolódások időlegesek és hosszú távon kiegyenlítődnek. Mindenesetre ezen versenyfutás végső kimeneteléről ma még korai lenne ítéletet mondani. Egy szűkített értelmezésben egyébként a két jelenségcsoport átfedést mutat az internacionalizálódás és a nacionalizálódás (más összefüggésben az integráció és dezintegráció) fogalmaival. [4]
Az új kommunikációs lehetőségek jelentős hatást gyakorolnak a pénzügyi tranzakciók alakulására. A híradó rendszerek, a műholdas kapcsolatok, a számítógépek leegyszerűsítik és felgyorsítják az információk áramlását, beleértve a pénzügyi tranzakciókra vonatkozó ismereteket is. A kilencvenes évek elejére jelentősen csökkentek a tőkeáramlás még meglévő akadályai is (elsősorban a fejlett országok között). A nemzetközi pénzügyi tranzakciók volumenének növekedése lényegesen gyorsabb a világkereskedelem növekedésének üteménél. Az országhatárokon hihetetlen mennyiségű tőke áramlik át eddig elképzelhetetlen sebességgel.
1986-ban a globális külföldi fizetőeszköz-forgalom (beleértve a részvényeket és a kölcsönöket is) 25-szöröse volt a világkereskedelem összesített értékének, 1995-ben pedig 81-szerese. 1995-ben egész évben a világkereskedelem 4100 billió dollárt tett ki, a pénzpiacok napi összesített forgalma viszont 1300 billiót. Mindez azt is mutatja, hogy a pénzügyi tranzakciók önálló életet élnek, jelentős mértékben elszakadtak a termeléstől és a kereskedelemtől. Érdekes összefüggés, hogy hogyan alakul az export részesedése a világtermelésből: 1985 és 1994 között a világkereskedelem bővülésének üteme kétszerese volt a globális termelés növekedésének. [5]
A globalizálódó világ elemzésének egyik legizgalmasabb összetevője az Egyesült Államok szerepében bekövetkezett változások áttekintése. Az Egyesült Államok globális szerepével kapcsolatban egy többtényezős folyamatot kell vizsgálnunk. Az egyik jellemző vonás a politikai (ezen belül biztonságpolitikai) befolyás erősödése: az ország a kétpólusú világrend egyik szuperhatalmából a hidegháború utáni időszak egyetlen szuperhatalmává lépett elő. Ezzel ellenkező változás megy végbe a gazdasági szférában, ahol az Egyesült Államok fokról fokra veszít súlyából a világ más gazdasági erőközpontjaival (Nyugat-Európa, Japán stb.) szemben. A harmadik figyelemre méltó tendencia az amerikai értékrend és kultúra mindent elárasztó folyama, amelyet a szakértők részben kulturális imperializmusként (Coca-Colonizáció), részben pedig a piacok megszerzésének előkészítéseként szoktak értékelni.
A hidegháborút a nemzetközi rendszer mély megosztottságával szokás ugyan jellemezni, ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a bipoláris szembenállás hozzájárult a biztonsági struktúra megszilárdulásához, az integráció meghatározott formáinak kialakulásához. Ezen integrációk közül a nyugat-európai modell vált meghatározóvá, amely jelentős mértékben szolgált bázisul a kibontakozó globalizációhoz.
A hidegháború időszakában a nemzetközi viszonyok vizsgálata megkülönböztette az “első”, a “második” és a “harmadik” világot. A kelet-nyugati konfliktus végül a szocialista rendszer (a második világ) összeomlásával végződött, aminek eredményeképpen felgyorsult a harmadik világ integrációja is a nyugati intézmények által meghatározott struktúrákba. Végső soron a kínai, az észak-koreai, a kubai kivételektől eltekintve kialakult egy egységes (globális) kapitalista világgazdasági rendszer. Az államszocialista világ nem volt képes olyan fejlődés képviselőjeként megjelenni a világpolitika színpadán, amely a globalizáció másik forrásává válhatott volna.
A globalizáció megítélését, hatását és következményeit illetően rendkívül eltérő álláspontok léteznek. Az elemzők többsége napjainkban a globalizáció elkerülhetetlenségéből és visszafordíthatatlanságából indul ki, és éppen ezért hajlamos a jelenségnek csupa pozitív hatást tulajdonítani: gazdasági értelemben a növekedés és a prosperitás alapvető forrása; társadalmi-politikai vonatkozásban egységesíti a világot, csökkenti a különbségeket, segíti a lemaradt régiók felzárkózását.
Az utóbbi időben azonban kezdenek megjelenni kritikusabb vélekedések is, amelyek szerint a globalizáció nem egyértelműen (sőt, nem is túlnyomóan) pozitív jelenség. Komoly fenyegetést jelent ugyanis a társadalmi stabilitásra, a szociális állam és a demokrácia közötti egyensúlyra nézve; komoly mértékben veszélyezteti a természeti környezetet, eltérő mértékben érinti az egyes országokat, illetve régiókat (növelve, és nem csökkentve a fejlettségi szintekben mutatkozó különbségeket). A globalizáció tehát fragmentációhoz, megosztottsághoz is vezet mind az egyes társadalmakon belül, mind a nemzetközi rendszer egészét tekintve.
Egyes nézetek szerint a globalizáció hátrányai meghaladhatják előnyeit. A folyamat veszteseinek száma minden bizonnyal jelentősen meghaladja a nyertesek számát. Az egyik legnagyobb veszély, hogy a globalizáció folyamata egyre inkább ellenőrizhetetlenné, kiszámíthatatlanná, egyes elemzők szerint öngerjesztővé válik.
Megdöbbentő adatok tanúsítják, hogy a globalizáció az egyenlőtlenségek növekedéséhez vezet. Az elmúlt három évtizedben a szegények és a gazdagok közötti szakadék tovább szélesedett, az egyenlőtlenségek a világ egészét tekintve a kétszeresükre nőttek. Az egyenlőtlenségek puszta megléte pedig (de különösen azok növekedése) konfliktusokat szül.
A globalizálódás egyik legfontosabb jellemzője, hogy a társadalmi tevékenység minden szférájára kiterjedő következményei vannak. Ezen belül megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a biztonságpolitikával kapcsolatos tényezők.
A globalizáció és a biztonságpolitika között bonyolult összefüggés tapasztalható. A globalizáció új biztonsági kihívásokat jelent, amelyekről egyes szakemberek úgy vélik, hogy teljesen új biztonságpolitikai felállást, új “napirendet” eredményeznek.
Biztonságpolitikai szempontból is helytálló az a meghatározás, miszerint a globalizáció azoknak a problémáknak a körét jelenti, amelyek az emberiség többségét érintik, amelyek koordinálatlan állampolitikák révén nem rendezhetők és kizárólag az államok többségének együttműködésével kezelhetők megfelelően. Ebbe a körbe tartoznak a regionális háborúk és polgárháborúk, a népirtás, a tömeges migrációt kiváltó konfliktusok, a kisebbségi jogok súlyos megsértése, a környezetvédelmi kihívások, a szervezett nemzetközi bűnözés, a pénzmosás és a nemzetközi terrorizmus, a fegyverek (elsősorban a tömegpusztító fegyverek) esetleges proliferációja, a csempészet (beleértve az embercsempészést), a kábítószer-kereskedelem, a számítógépes bűnözés.
A biztonságpolitika terén legalább annyira nehéz meghatározni a globalizálódás folyamatának kezdetét, mint a társadalmi tevékenység más területein. Mivel azonban a biztonság fogalmát a korábbi korok vonatkozásában általában a katonai biztonság leszűkítő értelmezésében használjuk, és mivel a modern hadviselés kategóriáit sok összefüggésben csak századunk viszonyaira értelmezzük, jelen tanulmányban a biztonságpolitikai globalizálódás elemzésében a 20. századra szorítkozom (nagyon rövid kitekintéssel a 19. századra).
A globalizáció első jelenkori értelmezésben is helytálló megjelenését a biztonságpolitikában a napóleoni háborúktól észlelhetjük.
A biztonságpolitikai globalizáció sajátos megjelenési formáját teremtették meg a hágai konferenciák, amelyek közül a második hágai konferencián a részt vevő 44 ország képviselői 12 konvencióban fektették le a hadijog szabályait. Századunk elejétől kezdődően a globalizáció biztonságpolitikai komponense két, egymással szorosan összefonódó területre osztható: egyrészt a közvetlen katonai tevékenység, a háborúk, másrészt a biztonságpolitika és ezen belül a nemzetközi szervezetek szférájára.
A két világháború történetének elemzését már oly sokan elvégezték, hogy e téren aligha lehet újat mondani. Éppen ezért nem kívánom a történéseket részletesen áttekinteni, csupán néhány jellemző mozzanatot emelek ki.
Az első világháború előtt a globalizálódás biztos jeleként már a háború tényleges kitörését megelőző években többféle kombináció vált lehetségessé a későbbi háborús koalíciók kialakítására. A politikusok többsége el sem tudta képzelni, hogy egy esetleges katonai konfrontáció két-három országra korlátozódjon (mint az történt például az előző évszázad 60-as és 70-es éveiben). Előrevetítette árnyékát, hogy Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségével szemben felsorakozik Nagy-Britannia és Franciaország nyugat felől, továbbá Oroszország keletről. Ismert, hogy ez a háború már egyértelműen koalíciós jelleget öltött és közvetlenül érintette a kontinens lakosságának döntő többségét. A háború nem korlátozódott Európára. A harccselekmények kiterjedtek az afrikai, illetve ázsiai gyarmatok területére is. Végül pedig, az Egyesült Államok 1917-es hadba lépésével, kiteljesedett a nagy háború, amely joggal vonult be a történelembe az I. világháború néven.
A háborúba mindösszesen 36 állam kapcsolódott be. Ezek közül 14 ország területe vált hadszíntérré (összesen 4 millió km2). A háborúba sodródott országokban egymilliárd-ötvenmillió ember élt, a Föld akkori teljes lakosságának 62%-a. A háborúzó felek behívtak mindösszesen 70 millió embert (vagyis a teljes lakosság majd 7%-át), közülük hősi halált halt kereken tízmillió, megsebesült vagy megrokkant körülbelül húszmillió.
Az adatok önmagukért beszélnek: a világháborús katonai tevékenység átfogó méretei alapján mindenképpen globálisnak tekinthető. Tovább erősíti ez irányú meggyőződésünket az a tény, hogy a harctevékenység földrajzi kiterjedését kiegészítette, kiteljesítette a térbeli kiterjedés: a háború egyaránt folyt a földön, a vízen, továbbá a levegőben. A globalitást tovább fokozta, hogy a háború a bekapcsolódott országok társadalmait igen nagymértékben közvetlenül érintette, mivel az emberi és az anyagi erőforrások végletes kizsigerelésével járt együtt. Ennek egyik bizonyítékául szolgál az a tény, hogy Németország nem a harctereken veszítette el a háborút, hanem lényegében a hátországban: a német nép már nem volt képes tovább vállalni a háború iszonyú terheit, a társadalom összeroppant és a frontokon tartózkodó még harcképes seregek belső támogatás nélkül maradtak.
A második világháború 1939. szeptember elsején tört ki Lengyelország német lerohanásával. Globalitását tekintve jelentős mértékben meghaladta az első világháborút. A háborús cselekményekbe 61 ország kapcsolódott be aktívan, és mindössze hat országnak sikerült semlegesnek maradnia (Svájc, Portugália, Svédország, az Ír Köztársaság, Afganisztán, Chile). Még a “semleges” Svédország sem tartotta magát távol a hadviselő felektől fegyverszállításai révén, és a hírszerző szolgálatok kedvenc terepéül szolgáló Svájcot sem hagyta érintetlenül a háború.
Figyelemre méltó tény, hogy a háború által közvetlenül érintett térség területe ugrásszerűen megnőtt az első világháborúhoz képest és elérte a 22 millió km-t. A háborúzó országok népessége 1700 millió főt tett ki, ami meghaladta a Föld teljes akkori népességének 90%-át.
A második világháború során 110 millió ember került behívásra, illetve harcolt fegyverrel a kezében (a megkülönböztetés oka a partizánmozgalmakba bekapcsolódott személyek nagy száma. A háború halálos áldozatainak száma elérte az ötvenmilliót, ami ijesztő növekedés még az első világháború minden képzeletet felülmúló adataihoz képest is. És ami különösen kegyetlenné tette a második világháborút, az áldozatok nagyon nagy hányada került ki a polgári lakosság soraiból. A harctereken súlyos sérülést szenvedett vagy megnyomorított katonák száma óvatos becslések szerint is elérte a 35 milliót.
A hadviselő felek katonai kiadásai 1117 milliárd dollárt tettek ki, a legyártott fegyverek tömegére pedig csupán néhány jellemző adat: az első világháborús 140 ezer helyett egymilliónál több löveg, a kilencezer harckocsival szemben pedig 287 ezer harckocsi (és a nem nagy mennyiségű első világháborús repülőgép helyett 653 ezer darab!).
A hadviselés globalizálódása tehát a második világháború során minden addig elképzelhető mértéket meghaladott, a katonai tevékenység ténylegesen világméreteket öltött. A háború korlátlanul kiterjedt a hadviselő felek hátországára és polgári lakosságára is (természetesen kivételekkel, mint például az Egyesült Államok), tömeges méreteket öltött a terrorbombázás (Rotterdam, London, Drezda stb.). Az ember által meghódított minden közegben rendkívül intenzív katonai tevékenység folyt, példa erre a legyártott, elképesztő mennyiségű harci repülőgép. A technika minden vívmányát a háború céljainak szolgálatába állították, megjelentek a radarkészülékek, a rakéták, és végül megjelent korunk legfélelmetesebb fegyvere, az atombomba is.
Nem véletlen, hogy mindkét világháború mélyenszántó hatást gyakorolt az emberek gondolkodására. Mindkét világégés után neves politikusok adtak hangot meggyőződésüknek, hogy az elszenvedett borzalmakat követően az emberiségnek ki kell küszöbölnie eszköztárából a háborúkat. A nemes szándékok nem korlátozódtak csupán a kijelentésekre, komoly lépések történtek a háborúk elkerülését szolgáló elhatározások intézményesítésére.
Az első világháborút és az azt lezáró békeszerződéseket követően a győztes hatalmak (a szövetségesek) körében amerikai kezdeményezésre megfogalmazódott egy nemzetközi fórum gondolata. Az 1919 áprilisában részvételükkel ülésező párizsi békekonferencia elfogadta egy, úgynevezett Népszövetség (Nemzetek Szövetsége vagy Nemzetek Ligája) végleges alapszabályát, amely 1920. január 10-én lépett életbe. Ezzel lényegében, legalábbis formailag, megvalósult Wilson amerikai elnök terve egy olyan nemzetközi intézmény létrehozására, amely képes lehet “elsimítani” az államok közötti konfliktusokat. A Népszövetség rendeltetése a tervek szerint a párizsi békeszerződések által kialakított új világrend stabilitásának biztosítása volt. A tagállamok vállalták, hogy konfliktus esetén kölcsönösen megsegítik egymást, illetve vitás esetekben alávetik magukat a Hágai Nemzetközi Bíróság döntéseinek. A távlati célok között szerepelt a világméretű leszerelés előkészítése.
A harmincas évek közepére a Népszövetség 52 államot fogott össze, amelyek együttes ereje szavatolhatta a kollektív biztonságot (amelynek érdekében a szervezetet létrehozták). A kollektív biztonság eszméje olyan eszköz lehetett volna az agresszió ellen, amely feleslegessé tette egy-egy ország túlhajtott védelmi célú fegyverkezését.
1931-ben a Népszövetségnek szembe kellett néznie az első komoly kihívással: a japán csapatok elfoglalták a Kínához tartozó Mandzsúriát, A Népszövetség elítélte Japánt az erőszak alkalmazásáért, de nem léptetett életbe szankciókat (ennek ellenére Japán kilépett a szervezetből). 1935-36-ban újabb súlyos kihívás jelentkezett, ezúttal Afrikából. 1935 októberében a fasiszta Olaszország megtámadta a független Etiópiát. 1936 májusára Olaszország egész Etiópiát meghódította. Ez a kudarc gyökeresen aláásta a Népszövetség tekintélyét, amelyből eddigre már kilépett Németország is majd példáját 1937 decemberében követte Olaszország.
A végső csapást a szervezetre a spanyol polgárháború (1936-39) mérte. Amikor külső támadás érte a köztársasági Spanyolországot, a spanyol kormány a Népszövetséghez fordult. A szervezet Tanácsa megvizsgálta a kérést és “mély sajnálatát fejezte ki”, ennél többre azonban nem futotta erejéből. 1939 decemberében a szervezet kizárta soraiból a Szovjetuniót a Finnország elleni támadás miatt, miközben az ülésen meg sem említették a Németország és a nyugati hatalmak között időközben kitört háborút.
A Népszövetség utolsó ülését 1945-ben tartották, amikor felszámolták a szervezetet, a “hagyatékot” pedig az Egyesült Nemzetek Szervezetére (ENSZ) ruházták. A Népszövetség tragédiája abban fogalmazható meg, hogy létrehozói nem ruházták fel a szükséges hatalommal: minden lényeges döntéshez egyhangú szavazásra volt szükség, a határozatokat csak ajánlás formájában terjeszthették a tagállamok kormányai elé, a szankciók végrehajtásához, a renitens tagállamok megbüntetéséhez pedig nem állt rendelkezésre semmiféle erő.
Mint láthattuk, a Népszövetség igazi világszervezet volt, amelynek tagjai sorában megtalálhattuk a világ szinte minden független államát. Létezése ékes bizonyítéka annak, hogy a 20. században a biztonságpolitika valóban erőteljesen globalizálódott, a céljai között szereplő kollektív biztonság napjainkig érvényes fogalomként került be a köztudatba. Az ENSZ létrehozása ugyanazokból a gondolatokból eredeztethető, amelyek további háborús konfliktusok elkerülése érdekében az első világháború kapcsán is felmerültek. A még sokkal pusztítóbb második világháború időszakában a vezető politikusok már jó előre igyekeztek kiépíteni egy olyan mechanizmust, amely a Népszövetségnél eredményesebben lenne képes megtalálni a konfliktusok kezelésének módozatait. A leendő “új Népszövetség” legfontosabb vonása az átfogó jelleg: a biztonságpolitika ezúttal tervszerűen, előre megfontolt szándékkal válik globálissá.
A nemzetközi szervezet kialakítására vonatkozó első megbeszélések közé tartozik Churchill brit miniszterelnök washingtoni tanácskozása 1943 májusában Roosevelt elnökkel. A brit elképzelések szerint egy világszervezetet kell létrehozni a Németország és Japán ellen vívott háborúban legnagyobb szerepet játszó és legnagyobb áldozatokat viselő nagyhatalmak, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és Kína ellenőrzése alatt. A béke fölött nemzetközi haderőnek kell őrködnie.
1944 augusztusában a Washington melletti Dumbarton Oaksban tanácskoztak amerikai, brit, szovjet és kínai politikusok a Népszövetség helyébe lépő nemzetközi szervezet létrehozásáról. Megfogalmazták az ENSZ alapelveit. Határozatot hoztak egy Biztonsági Tanács megalakításáról, amelynek állandó tagjai közé ötödikként felvették Franciaországot.
1945. április 25-én az alakuló közgyűlés megnyílt San Franciscóban, ezen az ENSZ kiáltványát addig aláíró 47 állam képviselői vettek részt. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének igazi megalapítására azonban két hónappal később került sor, amikor aláírták a szervezet alapokmányát, chartáját, amelyben rögzítették, hogy az ENSZ alapvető rendeltetése a konfliktusok vagy válságok megoldása békés eszközökkel.
Az ENSZ az egyetlen, valóban globális biztonságpolitikai szervezet [természetesen vannak más, az egész világot átfogó szervezetek is (többek között éppen az ENSZ szakosított intézményei, amilyen például a Munkaügyi Világszervezet a WTO , továbbá számos sportszövetség és az olimpiai mozgalom is), de az Egyesült Nemzetek Szervezete az egyetlen, amelynek alapvető funkciói közvetlenül kötődnek a biztonságpolitikához]. Egyetemlegességét csak átmenetileg és csak csekély mértékben csorbította, hogy a hidegháborús viszonyok közepette nem vagy csak nagy késéssel vette fel tagjai sorába a megosztott államokat, Németországot, Koreát és Vietnamot. Sajátos eleme az ENSZ átfogó jellegének, hogy Svájc semlegességére hivatkozva mind a mai napig elutasítja a csatlakozást, miközben otthont ad a világszervezet számos szakosított intézményének [6].
Az Egyesült Nemzetek Szervezete fennállásának eddigi bő fél évszázada alatt bebizonyította nélkülözhetetlenségét. A mai napig a nemzetközi biztonságpolitikai struktúra megkerülhetetlen elemét képezi, amelynek hatékonysága a hidegháború befejeződtével növekedett, miközben fontossága nem csökkent. Sőt, a kilencvenes éveket általában az ENSZ békefenntartó-béketeremtő tevékenységének fokozódása jellemzi. Az évtized második felében több felhatalmazást kaptak regionális szervezetek, szövetségek, sőt egyedi államok is (a Független Államok Közössége a Kaukázus térségében, a NATO Bosznia-Hercegovinában, Olaszország Albániában az “Alba” hadművelet keretében, az EBESZ Koszovóban). [7]
Az Egyesült Nemzetek Szervezete létezésének ténye, működése, eredményei és bizonyos értelemben kudarcai is a biztonságpolitika globalizálódásának ékes bizonyítékai. Ugyanezen folyamatnak voltak speciális megnyilvánulásai a hidegháború időszakában is. Ezek közül kiemelésre kívánkozik a kétpólusú világrend kialakulása, ezen belül az európai hadszíntéren a két katonai-politikai tömb kiépítése (a NATO alapítása 1949-ben, a Varsói Szerződés létrehozása pedig 1955-ben).
A kétpólusú (bipoláris) biztonságpolitikai struktúra kialakulása ugyancsak a globalizálódás irányába tett jelentős lépés volt, méghozzá két okból is:
az első: a konfrontatív biztonságpolitikai rendszerből a kibontakozás egyik útja az egyik “tábor” győzelme lehetett a másik felett, ebben az esetben pedig - miként az be is következett - a győztes a maga képére formálja, egységesíti, globalizálja az egész világot;
a másik: a hidegháború feltételei között a világ szinte bármely pontján kibontakozó bármiféle konfliktus óhatatlanul a két tömböt vezető két nagyhatalom vetélkedésének illetve rivalizálásának színtereként nyert jelentőséget, globális jelleget adva ezzel a két tábor szembenállásának. [8]
A globális jelleg sajátos “kinövése”, hogy a Varsói Szerződés vezető erejét képező Szovjetunió területének túlnyomó hányada Ázsiában fekszik csakúgy, mint a NATO legkeletibb országának, Törökországnak. Még ennél is fontosabb tényező, hogy a NATO alapító tagjai között találjuk az Egyesült Államokat és Kanadát, azt a két “külső” hatalmat, amelyek tevőlegesen részt vállaltak a második világháború európai csatamezőin vívott harcokból, és azóta is csapatokat állomásoztatnak Európában. A NATO alapító okirata, a washingtoni szerződés fogalmazta meg először, hogy részvételükkel, tagságukkal megvalósul a két kontinens - Európa és Észak-Amerika - biztonsági érdekeinek összekapcsolása (a jelen tanulmány szóhasználatával globalizálódása).
Szintén a globalizáció egyik összetevőjeként tekinthetünk az Európa két felén külön-külön kialakult gazdasági szerveződésekre, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsára az egyik oldalon, a Közös Piacra és az EFTA-ra [9] a másikon. Lényegében ez utóbbiakból alakult ki mára az Európai Unió, míg a KGST 1991-ben megszűnt, néhány volt tagországának esélye van az EU-csatlakozásra a következő évszázad elején.
A biztonságpolitikai globalizáció eklatáns példája az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, az EBESZ [10] története. A szervezet létrehozására még 1969-ben, éppen Budapesten született javaslat a Varsói Szerződés politikai vezető testületének ülésén. A lényegi tárgyalások és tanácskozások 1972-ben kezdődtek meg 33 európai és két észak-amerikai ország képviselői között. A záróokmány aláírásával 1975-ben, Helsinkiben intézményesült az akkor Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletnek [11] elnevezett folyamat. A szervezet legmarkánsabb tulajdonsága az átfogó jelleg, hiszen az egyetlen olyan európai intézmény, amelyben kontinensünk kivétel nélkül minden állama azonos jogokkal képviselteti magát, még Svájc sem fogalmazott meg kifogásokat vele szemben.
Az EBESZ egyik különlegessége, hogy teljes jogú tagokként soraiban található az észak-amerikai kontinens két állama, az Egyesült Államok és Kanada. Jelenlétük és tevékenységük egy európai intézményben ugyanazt a szerepet játssza, mint tagságuk az Észak-atlanti Szerződés Szervezetében: biztosítja a transzatlanti kapcsolatot, a két kontinens biztonsági dimenzióinak kölcsönös összefüggését. Másrészt viszont a Szovjetunió (illetve 1991 óta Oroszország) tagsága révén az EBESZ felelősségi zónája keleten egészen a Csendes-óceánig terjed, csakúgy, mint nyugaton az észak-amerikai államok révén. Így nyer értelmet a “Vancouvertől Vlagyivosztokig” kifejezés, amelyet annak a jellemzésére használnak a politológusok és a politikusok, hogy biztonságpolitikai szempontból ez a hatalmas térség közös jellemzőkkel bír, közös értékeket és érdekeket tud felmutatni.
Európa biztonságának oszthatatlansága már a hidegháború időszakának utolsó éveiben megfogalmazódott. A globalitás szempontjából ez azt jelenti, hogy a kontinens bármely sarkában történő események óhatatlanul hatást gyakorolnak minden európai ország biztonsági helyzetére, biztonságérzetére.
Fenti megállapításhoz két megjegyzés kívánkozik! Az első: Gorbacsov volt szovjet elnök nevéhez fűződik az a kijelentés, hogy a biztonság a két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok vonatkozásában csakis kölcsönös és kiegyensúlyozott lehet. Ez az álláspont a biztonság oszthatatlanságának egy adott, kétoldalú viszonyra vonatkoztatott értelmezése. A második: Európa biztonságának, az európai országok biztonsági helyzetének és biztonságérzetének megítélésekor természetesen nem hagyhatók figyelmen kívül a kontinens peremvidékein zajló események sem. Más szóval a mi biztonságunk nem függetleníthető a Közel-Kelet, a mediterrán térség vagy a Kaukázuson túli országok stabilitásától, biztonságától. Ezért bár óvatosan, de megfogalmazhatjuk a biztonság oszthatatlanságának globalizált változatát (mármint hogy a világ biztonsága oszthatatlan). E téren azonban bizonyos megkötésekkel érvényesül egy elemi fizikai törvény: minél távolabb van tőlünk az az ország, ahol egy konkrét esemény bekövetkezik, annál kisebb hatást gyakorol ránk ez az esemény. Ugyanakkor az adott ország súlyától, méreteitől, jelentőségétől függően a ránk gyakorolt hatás szintén változó lehet (ha Kína biztonsági helyzete változik, annak nagyobb a “hullámverése”, mint ha ugyanez Szingapúrban következik be).
Fentiekhez illusztrációként egy nemrégiben kialakult konfliktushelyzet szolgálhat. 1999 kora őszén kiéleződött a helyzet a korábban Indonézia által annektált Kelet-Timoron. Ezt megelőzően kevés biztonságpolitikai szakértő dicsekedhetett azzal, hogy foglalkozik egy ilyen nevű egzotikus térség dolgaival. A válsághelyzet miatt azonban Kelet-Timor neve tartósan az újságok első oldalára került. (Az Egyesült Államok első reagálása egyébként az volt, hogy ehhez a térséghez Washingtonnak nincs köze, oldják meg a válságot a térség országai, például Ausztrália. Néhány nap elteltével azonban Washingtonban megváltozott a vélemény: a politikusok rádöbbentek, hogy a világnak nincs olyan eldugott zuga, ahol ne jelennének meg az Egyesült Államok érdekei, pontosabban ahol nem kell fellépni ezen globális érdekek érvényesítése végett.) Úgy tűnik, a világ biztonságpolitikai szempontból is összezsugorodik, ez pedig nem más, mint a globalizálódási folyamat érvényesülése.
Az utóbbi évek legmarkánsabb akciója volt az Öböl-háború, valamint a NATO jugoszláviai szerepvállalása a válság különböző szakaszaiban, amelyek jól mutatják, hogy a fegyveres erők funkciója, feladatai erősen eltolódnak a globalizáció irányába. A két esemény részleteire nem térek ki, hiszen ezt már mások megtették, ezért csak röviden utalok rájuk.
A hidegháború utáni világ első ízben demonstrálta, hogy nem hagyja megtorlatlanul az agressziót. Az Öböl-háború azt is megmutatta, hogy milyen jelentős fejlődésen ment át a haditechnika. A hadviselés lényegesen tervezhetőbbé vált. Az egyik legfontosabb tanulság azonban abban áll, hogy az ENSZ által meghirdetett hadműveletben mintegy 30 ország katonái vettek részt. A Sivatagi Vihar tehát egy vitathatatlanul internacionalista hadművelet volt, amely a válság megoldásában érdekelt államok példamutató együttműködését demonstrálta. Az a katonai funkció, amely - az ENSZ felkérésére - a Kuvait elleni agresszió elhárítására, a megszállt ország felszabadítására szolgált, a szó szoros értelmében globalizálódott: európai, amerikai és ázsiai országok vettek részt az akcióban, köztük NATO-tagállamok, a Varsói Szerződés tagországai és katonai tömbökhöz nem tartozó országok.
A NATO jugoszláviai tevékenységével kapcsolatban leggyakrabban használt három szó, a “történelme során először”, jóval többet takar egy jól hangzó szólamnál. A NATO jelentős mértékben átalakult a válság kapcsán. Az egyik legfontosabb eredmény valószínűleg az, hogy a szövetség megtalálta létének új, pozitív célját: a stabilitás zónájának kiterjesztését Európában, illetve a stabilitás újrateremtését a válságövezetekben. 1992 és 1995 között kiépültek a feladat, tehát a békefenntartás-béketeremtés szervezeti, katonai feltételei, és létrejöttek a megfelelő kapcsolatok a mandátummal rendelkező szervezetekkel, az ENSZ-szel és az EBESZ-szel. Hasonló jelentőséggel bírt az együttműködés kiépítése a hidegháborús ellenfelekkel, különösen Oroszországgal. Sikeresnek bizonyult az együttműködés a többi partnerországgal is, a NATO leendő tagállamai megmutatták, hogy képesek hozzájárulni az európai biztonsághoz.
Az átfogó értékelésnek azonban csak egyik összetevője a NATO alkalmazkodása a megváltozott körülményekhez és feladatokhoz. Legalább ennyire fontos fejlemény, hogy az IFOR-akcióban 34 ország katonái vettek részt (az egy évvel később indult, az IFOR-t felváltó SFOR keretében további két ország Szlovénia és Írország csatlakozott a közös tevékenységhez). Ez a tény a válságkezelés funkcióinak nagymértékű globalizálódását jelzi.
* * *
Befejezésül néhány következtetés: A NATO 1991-ben elfogadott stratégiai koncepciójában már megfogalmazódott az a törekvés, hogy a szövetség felvállalja a válságkezelést Európa azon térségeiben is, amelyek nem tartoznak közvetlenül a tagországok felelősségi körzetébe. Ennek az elhatározásnak a szellemében értékelhető a boszniai és a koszovói beavatkozás is.
A nemzetközi közösség egyre határozottabb erőfeszítéseket tesz, hogy megoldást találjon a kisebbségi-etnikai válságokra, és ezen belül mindinkább teret nyer az a megközelítés, hogy az emberi jogok durva és tömeges megsértését nem lehet egy adott állam kizárólagos belügyének tekinteni. Kétségtelen, hogy a Koszovóban tapasztalt etnikai tisztogatás ebbe a kategóriába tartozott.
A korábbi gyakorlat olyan példákat hozott, amelyekre jellemző volt egyfajta munkamegosztás a nemzetközi szervezetek között: az ENSZ vagy az EBESZ “adta” a felhatalmazást, a mandátumot, a NATO pedig a katonai eszközöket. Pontosan egy ilyen példával szolgált a boszniai válság, és kétségtelen, hogy a NATO-országok illetékesei éppen a boszniai forgatókönyv megismétlődésére számítottak Koszovó esetében is. A koszovói beavatkozás azonban egy vonatkozásban gyökeresen különbözött minden korábbi akciótól: a NATO gyakorlatilag nem rendelkezett közvetlen felhatalmazással az ENSZ Biztonsági Tanácsa részéről egy katonai akció végrehajtására (a már hivatkozott BT határozat csak nagy jóindulattal tekinthető felhatalmazásnak, értelmezésén a nemzetközi jogászok valószínűleg még jó ideig el fognak vitatkozni).
És éppen ezen a ponton merül fel egy alapvető fontosságú kérdés: helyesen tette-e a NATO, amikor “túllépett” az orosz és a kínai vétó miatt tehetetlenné vált Biztonsági Tanácson, és saját hatáskörben döntött az akció megindításáról, vagy nem járt el helyesen? Ebből további elvi kérdések következnek. Jogos-e az igény a Biztonsági Tanács hatáskörének akárcsak részleges átvételére bármilyen rendkívüli helyzet esetén? Megérett-e az idő az ENSZ és különösen a BT funkcióinak, jogosítványainak felülvizsgálatára?
Végül pedig felmerül egy olyan kérdés is, amely túlmutat az Észak-atlanti Szövetségen. Milyen mértékig terjedhet a katonai erő alkalmazásának globalizálódása, elképzelhető-e, hogy a jelenleg kivételes helyzetben lévő NATO (az egyetlen hatékony politikai-katonai szövetség) az ENSZ felhatalmazásával vagy felkérésére a világ bármely részén akcióba lép?
Ahhoz, hogy a fenti kérdésekre megtaláljuk a választ, azt kell megvizsgálnunk, hogy gyökeresen új biztonságpolitikai helyzet alakult-e ki a NATO koszovói szerepvállalásával. A hidegháború befejeződésekor több politikus és szakértő is említést tett egy új világrendről. Lehetséges-e, hogy most jutottunk el annak a küszöbére, vagy pontosabban: annak egy új fázisához?
Mindezek tükrében figyelemre méltónak találom a magyar Parlament által 1998 decemberében elfogadott országgyűlési határozat állásfoglalását. A Magyar Köztársaság biztonság- és védelempolitikájának alapelvei című dokumentum első pontja így fogalmaz: “A Magyar Köztársaság a biztonságot átfogó módon értelmezi, amely a hagyományos politikai és katonai tényezőkön túl magában foglalja a széles értelemben vett biztonság egyéb - gazdasági és pénzügyi, emberjogi és kisebbségi, információs és technológiai, környezeti valamint nemzetközi jogi - dimenzióit is. A globális kihívások, a nemzetközi politikai-gazdasági kölcsönös függőség, a technológiai fejlődés világában az euro-atlanti térség biztonsága oszthatatlan.”
Megítélésem szerint ez a megállapítás is egybecseng jelen tanulmány alapgondolatával: a biztonság, a biztonságpolitika egyre inkább világméretű kérdéssé válik, globalizálódik. És ezzel együtt - miként a 20. század katonai jellegű eseményeinek sora, katonai tevékenységének egésze jelzi - globalizáció megy végbe a katonai erő funkcióinak vonatkozásában is.
FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM
JEGYZETEK