| HADTUDOMÁNY IX. évfolyam, 3-4. szám | FÓRUM |
Léka Gyula
| A cikk szerzője vázlatosan bemutatja a közelmúltban befejezett kutatásainak az eredményét. Feltárja történelmünk egyik fehér foltjának, a nyugati és a déli határunk mentén 1948-1957 között kiépített műszaki zár- és erődrendszer, a vasfüggöny születésének és felszámolásnak bonyolult folyamatát. Érzékelteti, hogy a rendszerváltásig fennálló, óriási anyagi ráfordítással épült és fenntartott létesítmények hogyan befolyásolták az ország életét és kapcsolataink alakulását a szomszédos népekkel. Bemutatja a védelmi rendszer létrehozásában és felszámolásában részt vevő határőrségnek és a honvédség műszaki csapatainak a szerepét. Rámutat annak tényére, hogy az ún. vasfüggöny felszámolásában a kezdeményező a Határőrség Országos Parancsnoksága volt. |
Ez év szeptemberében tíz éve annak, hogy Magyarországon felszámolták a műszaki zár- és jelzőrendszert szimbolizáló vasfüggönyt, amely nemcsak politikai értelemben, hanem a valóságban is elválasztott bennünket Európától.
Mielőttt beszámolnék arról a folyamatról, mellyel eljutottunk ehhez a történelmi eseményhez, úgy gondolom: nem árt feleleveníteni, hogy mi is volt valójában.
A vasfüggöny kifejezés Churchilltől származik. 1945-ben, a német kapitulációt követően, a Trumannal folytatott levélváltás kapcsán használta először. Levelében óva intett attól, hogy az amerikai haderőt azonnal visszavonják Európából. A Lübeck-Trieszt-Korfu vonalat jelölte meg Európa választóvonalaként, azt állítva, hogy attól keletre olyan társadalmi átalakulások következhetnek be, amelyre ők többé nem lehetnek majd befolyással. Churchillnek ez a jóslata hosszú időre beigazolódott, és csak az 1990-es éveket követően dőlt meg.
A vasfüggöny megszületése az 1945-1948-as évekre tehető. Sztálin nagyhatalmi törekvése nyomán ez idő alatt jött létre az ún. szocialista tábor, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Lengyelország, a Német Demokratikus Köztársaság, Bulgária és Jugoszlávia integrálódásával, kommunista kormányzatok mellett.
A vasfüggöny ez időtől kezdve évtizedeken át töltötte be azt a szerepete, amit Sztálin és elvbarátai szántak neki: a tábor országainak hermetikus elzárását Európától szárazföldön, levegőben, vízen és az éterben.
A fizikai korlátozás egyik fajtája volt a nyugati és a déli határunk mentén létrehozott műszaki zár- és erődrendszer, a fokozott határvédelem kiépítése és fenntartása.
Az első és legfontosabb teendő a határőrizet, a határvédelem megteremtése volt. Ennek érdekében felállították kezdetben a határvadász-, később a határőrszervezeteket, amelyeket 1947-től, HM alárendeltségben, a Határőr Parancsnokság irányított. 1948-tól a határőrség további átalakításra került és 1950-től az Államvédelmi Hatóság kötelékébe tartozott. A határvadász-zászlóaljakat kerületparancsnoksággá szervezték át, alárendeltségükben 3-4 zászlóaljjal. Az őrsök számát mind nyugaton, mind délen megnöveltek. Ezt követte a nyugati és a déli határszakasz átfogó lezárása. Ennek során létrehozták a határsávot, amelyből a “megbízhatatlan elemeket” kitelepítették. A Minisztertanács 1948 májusában a nyugati határ mentén garázdálkodó fegyveres bandák és csempészek ellen, délen a Jugoszláviával megromlott viszony miatt, a HM és a BM előterjesztésére a nyugati és a déli határszakasz megerősítését rendelte el. Még ez évben megkezdődött a műszaki zár, a drótakadályok és aknamezők létrehozása.
A műszaki munkákat a műszaki hadosztály 1. és 2. utászzászlóaljai kezdték meg. Először a magasfigyelőket készítették el és a határőrség tervei szerint állították fel. 1949 kora tavaszán megkezdték a drótakadályok építését. Ekkor már bekapcsolódtak a magasabbegységek és egységek kijelölt műszaki alegységei is. Az osztrák határszakaszon 356, a jugoszláv határszakaszon 630 km hosszan egy- és kétsoros drótakadályt építettek. A határ akadályjellegének fokozására 1949-től a nyugati, 1950 nyarától a déli szakaszon aknamezőket telepítettek. Ezt a nyugati határon a HM 101. aknakutató zászlóalja, a déli szakaszon a hadtesteknek mintegy nyolc megerősített műszaki zászlóalja végezte. 1950 végére a két határszakaszon kiépítettek 1000 km drótakadályt, melyből 871 km-t aknásítottak is, és megépítettek 291 magasfigyelőt. E rendkívül nehéz és veszélyes műszaki munkát a határőrök fegyveresen biztosították. Erre azért volt szükség, mert a határ túlsó oldaláról gyakori volt a provokáció, a határsértés - különösen a déli szakaszon. Előfordult, hogy elvontatták a drótakadályokat, több helyen felszedték a telepített aknákat, és átlövöldöztek. Tekintettel ezekre, a HM elrendelte a felszedett és hatástalanított aknák pótlásán felül a műszaki zárak hatásfokának növelését. Ennek érdekében az aknamezőkben sűrűbben telepítették az aknákat, azok egy részét felszedés ellen biztosították és érintő repeszkanákat is alkalmaztak. Sajnos, ezek nemcsak a határsértőkre, hanem a telepítést végzőkre is veszélyt jelentettek. Az állományban is több haláleset és súlyos sérülés történt.
A déli határ mentén kiéleződött helyzet miatt a hadsereg vezetése növelte a katonai erők átcsoportosítását a határközeli övezetbe, és fokozták a harckészültségüket.
A hidegháború következményeként 1950-re a nemzetközi helyzet egyre feszültebbé vált, és hazánkban is háborús hangulat uralkodott. A Rákosi vezette politikai és katonai vezetés Moszkva befolyásának hatására - Jugoszlávia felőli támadást feltételezve - elrendelte a déli határ fokozott védelmét, a határ megerődítését. Ehhez szakértőket kértek a Szovjetuniótól. Létrehozták az erődítési csoportfőnökséget, kidolgozták a szükséges terveket, melyeket a pártvezetés megtárgyalt és jóváhagyott. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a hadsereg erőltetett ütemű fejlesztése. Mind a hadműveleti tervek, mind a déli védelmi rendszer tervezésének, szevezésének és kivitelezésének munkáiba bevonták a szovjet tanácsadókat. A hadsereg békelétszáma 1952-re elérte a kétszázezer főt, mozgósított állománya pedig a nyocszázötvenezer főt. Egymást érték a törzsek és a csapatok felkészítését szolgáló különböző gyakorlatok. Ezek nagyságának érzékeltetésére megemlítem a 3. hadtest 1952-ben lefolytatott gyakorlatát, melyben közel 50 ezer fő vett részt.
A déli védelmi rendszer a határsávban magában foglalta: a biztosítási övet (előteret), a fővédőövet és további védőövet. Az egyes övek mélysége 10-25 km között változott. Az erődrendszer alapját a nagy műszaki kiépítettségű vasbeton építmények, harckocsi és gyalogság elleni, szilárd és tartós akadályok képezték. A megerődített körleteket a legfontosabb hadműveleti irányokban építették ki, 80-100 km szélességben. A védelem gerincét a zászlóalj- és századvédőkörletek erődítményei képezték, melyek a műszaki zárak és a védelmi vonalak előtt 200-250 m-re, illetve azok mögött és között helyezkedtek el. A védelmi rendszer részei voltak még a hadműveleti akadálycsomópontok, melyet a fővédőöv határától egészen Budapest határáig hoztak létre. Ezek magukban foglalták a főbb útvonalakon lévő fontosabb műtárgyak és útszakaszok rombolásának előkészítését.
A műszaki munkák elvi irányítója a HM Műszaki Parancsnokság alárendeltségben lévő erődítési csoportfőnökség volt. A gyakorlati végrehajtás az 1952. február 17-én felállított három építőparancsokságra hárult. Ezek alárendeltségébe kilenc - egyenként közel 700 fős - építőzászlóalj tartozott. A munkák meggyorsítására 1952 szeptemberétől bevonták a hadtest és hadosztály műszaki zászlóaljakat. A védelmi építményekhez szükséges anyagi-technikai eszközök biztosításában számos nagyvállalat és üzem vett részt. Megtörtént a szükséges földterületek kisajátítása is.
Az elvégzett erődítési munkák eredménye: 1952. február és 1955. január között 90 zászlóalj-, 25 századvédőkörlet, 201 szakasz-, 146 rajtámpont, 963 hadműveleti akadálycsomópont, 513 figyelő- és óvóhely valamint több száz színlelt építmény. Az építmény minősége az elhelyezés, a víz elleni védelem, az álcázás és a kivitelezés tekintetében sok esetben erősen kifogásolható volt.
Az építkezések a politikai helyzet változása következtében - a Honvédelmi Tanács intézkedésére - 1955. június 15-ével befejeződtek. Az elkészült létesítményeket átadták az őrző-karbantartó szerveknek, a katonai alakulatoknak és a helyi tanácsoknak. A védelmi munkákra fordított összköltség közel 7 milliárd forint volt.
A magyar kormány döntése alapján a BM Határőrség és az MN műszaki csapatai 1955 októberében megkezdték a határzárak eltávolítását. Az intenzív munka csak 1956 márciusától indult be, az Országgyűlés II/11. sz. határozatára. A műszaki zárak eltávolításához a BM saját erői mellé kérte a HM segítségét is. A mentesítéshez szükséges terveket részletesen kidolgozták, a résztvevő állományt kijelölték és felkészítették.
Az 1955 októberében elkezdődött mentesítés a nyugati határszakaszon a határőrség erőivel folyt és decemberre már 10 ezer db aknát semmisítettek meg. A munka megyorsítására - a BM kérésére - a HM Haditecnikai Intézete kísérletet folytatott aknataposó harckocsik alkalmazásával a kübekházi örs területén. A várt hatás elmaradt a korhadt aknatestek és beázott gyújtóik miatt. Az eredménytelen kísérlet után a mentesítési munkák csak 1956 májusában folytatódtak, amelyben már a honvédség erői (a 2. aknakutató zászlóalj és a 6. hadtest 4. zászlóalja) is részt vettek.
A déli határszakaszon 1956. március 17-én indult be a mentesítés. Ebben az önálló határőr műszaki zászlóaljon kívül 11 műszaki zászlóalj vett részt.
A munka különös veszélyességét az jelentette, hogy a taposóaknákat - kormányrendeletre (1955. szeptemberi hatállyal) - fel kellett szedni annak ellenére, hogy a szakutasítás szerint ez tilos volt.
A déli és a nyugati határszakaszon a mentesítési munkák 1956. október 20-ra befejeződtek. A határőrség és az MN műszaki csapatai a közel 1000 km-en 700 ezer taposóaknát hatástalanítottak, illetve szedtek fel. A munkák során sajnos 2 fő meghalt, 17 fő súlyosan, 20 fő könnyebben megsérült.
Az 1953-mal kezdődő politikai enyhülés az 1956-os forradalom leverésével véget ért. A nyugattal való szembenállásunk újra éleződött. A lehetséges fegyveres konfliktus iránya délről nyugatra, Ausztria felé helyeződött át. A Munkás-Paraszt Kormány 1957. március 2-i határozatával elrendelte a nyugati országhatár újbóli lezárását műszaki zárakkal. Ismét bezárult a vasfüggöny. Az újraaknásítást - a kormány döntésére, a HM utasítására - a műszaki csapatok 1957. áprilisától 1957. június 30-ig hajtották végre. A feladatot a 16. műszaki zászlóalj - a 28. műszaki zászlóalj 1 századával megerősítve - és a 12. aknakutató zászlóalj - a 37. pontonos hidászdandár zászlóalj részeivel megerősítve - és a 2. aknakutatő zászlóalj - a 37. pontonos hidászdandár 1 századával megerősítve - végezte el. A drótakadályok építését a 8. gépkocsizó lövészezred 1 zászlóalja - együttműködve a 12. ö. műszaki zászlóaljjal - hajtotta végre. A műszaki munkákat a határőrség kerületenként 40 fővel biztosította. A felsorolt alakulatok a megszabott határidőre megépítettek 350 km kétsoros tüskésdrót kerítést, telepítettek 243 km négysoros, 107 km ötsoros, gyalogság elleni aknamezőt, benne 800 ezer db taposóaknával. E munkák során 1 fő meghalt, 10 fő súlyos, 5 fő könnyebb sérülést szenvedett.
A határ lezárása a fenti munkákkal nem ért véget, hanem a határőrség záró tevékenységével folytatódott. Erre azért volt szükség, mert a drótakadályok állapota az idő múlásával fokozatosan romlott, az aknák veszítettek működőképességükből, és pótolni kellett a határsértések következtében előállt aknaveszteséget.
A határőrség országos parancsnoka - a BM jóváhagyásával - intézkedett a fenti hiányosságok megszüntetésére. Ennek hatására a drótakadályokat magasabbra építették és érintőaknákkal megerősítették. Bevezették a buktató drótháló alkalmazását.
Az osztrák határszakasz korszerűsítését 1963-ra fejezték be. Megépítettek 282 km új típusú műszaki zárat (drótakadályt), telepítettek 1124900 db aknát. A négy évre tervezett költség közel 37 millió forint volt. A korszerűsített műszaki zár ellenére továbbra is szükség volt karbantartásra, aknák, kerítések pótlására, amely hiályok különböző okokból következtek be (időjárás, vadak mozgása, ellenséges behatás).
Az újraaknásítás időszakában, az MSZMP Politikai Bizottsága 1957-es februári ülésén felvetődött a korszerűbb határőrizet megteremtésének gondolata, de azt - annak gazdasági kihatásai miatt - Kádár János nem támogatta. Erre a problémára 1964-ig nem is tértek vissza. A határőrség országos parancsnoka a kevésbé hatékony műszaki zár helyett a Szovjetunióban alkalmazott SZ-100-as jelzőrendszer bevezetését szorgalmazta. Ennek érdekében 1964 júniusában Ady-ligeten felépítettek egy kísérleti határszakaszt, melyet bemutattak a meghívott vezető állománynak. A kedvező vélemény alapján született javaslat a belügyminiszter egyetértésével a Politikai Bizottság elé került. A javaslat indokolásában az szerepelt, hogy a jelenlegi aknazár, pszichikai visszatartó ereje mellett, csekély mértékben képes a műszaki záron való áthatolást megakadályozni. Továbbá az, hogy az új rendszer mindenféle mozgást jelez, ezáltal a határ szilárdabban őrizhető. Hátránya: magas költségkihatás (350 ezer Ft/km), és élőerő-megtakarítást nem eredményez. A Politikai Bizottság ekkor már az új jelzőrendszer bevezetése mellett döntött. Így 1965 augusztusában - további tapasztalatszerzésre - megépítették a csornai és a szombathelyi kerületek területén. Az építést a honvédségi és a karhatalmi alakulatok végezték, az országos parancsnokságnál az építőparancsnokság, a kerületeknél az építő-körzetparancsnokság irányításával. Az SZ-100-as elektromos jelzőrendszer (EJR) a nyugati határszakasz legfontosabb irányainak lezárására, 50 km hosszúságban 10 őrs területén épült fel és 1965. december 15-én 17 órakor bekapcsolták a határőrizetbe. Megépítése 20 millió Ft-ba került. A munkában egy honvédezred 1215 fővel, egy karhatalmi ezred 1442 fővel és a határőrség 200 fővel vett részt. A kísérleti szakaszon szerzett kedvező tapasztalatok alapján a párt- és az állami vezetés az EJR továbbépítése mellett döntött. Ez az építkezés rendkívül bonyolult, sokrétű és veszélyes munka volt. Véglegesen el kellett távolítani az aknazárakat és a drótakadályokat, nagy kiterjedésben kiirtani az erdőt, és megépíteni a jelzőkerítést valamint a vadfogó kerítést. Létre kellett hozni a 8-12 m széles nyomsávot és megépíteni a jelzőrendszer előtti és utáni utakat valamennyi őrshöz. Az aknamentesítés 2/3-át a határőrség, 1/3-át a honvédség erői végzeték el. Az MN-től a 18. műszaki zászlóalj vett részt ebben. 1965-ben 80 km-en végeztek aknamentesítést és 300.000 db aknát távolítottak el.
Az EJR kiépítése 1970-ig folyamatosan, bár évenként eltérő ütemben és módon valósult meg. A munkákat továbbra is az MN műszaki csapatai (60. mű.u.dd.), a határőrség és a karhatalom erői végezték. Az új EJR a biztonság növelése mellett is fokozta a határőrállomány leterheltségét. Ez abból adódott, hogy az EJR nemcsak emberi beavatkozásra, hanem műszaki-technikai hibákra, időjárási változásokra, vadállatok okozta jelzésekre is reagált. Évente átlag 1500-4000 esetben kellett emiatt az állománynak beavatkozni. A jelzések 2/3-a vadmozgások miatt következett be, a vadfogó kerítés nem bizonyult elégségesnek. A rendszer karabantartásához is sok emberre volt szükség, tetemes pénzt igényelt és jelentős mennyiségű földterületet is kivont a gazdaságból. Nem elhanyagolható negatív hatással bírt a jószomszédi kapcsolatok alakulására is.
A fenti tényezők, valamint a nemzetközi és hazai politikai helyzetben a 80-as évekre bekövetkezett pozitív változások nyomán egyre többször vetődött fel, hogy az EJR és a határzár további fenntartása nem indokolt. A felszámolás gondolata 1981-ben, majd konkrétan az 1984-ben megtartott, A határőrség és a társadalom témájú konferencián vetődött fel. Egyre több helyről érkeztek jelzések a Határőrség Országos Parancsnokságára a jelzőrendszerrel kapcsolatos gondokról. 1987. október 5-én Székely vőrgy., a határőrség országos parancsnoka a BM-hez terjesztett jelentésében vázolta az EJR-rel kapcsolatban felmerült aggályokat, kiemelve annak működési zavarait, a határőrök ebből következő fokozott leterheltségét, a növekvő pénzügyi terheket. Jelezte, hogy az elöregedett rendszert fel kellene újítani, ami azonban több százmilliós kiadást jelentene.
Ezek a gondok az 1987 őszén megtartott belügyminisztériumi konferencián újból vita tárgyát képezték, és felmerült az EJR felszámolásának gondolata is. A BM vezetői - bizonytalankodva és félve a Varsói Szerződés tagországainak várható reagálásától - végül is az EJR, a határzárak megszüntetése mellett foglaltak állást. Az 1988-as BM-konferencián újból tárgyaltak az EJR leépítéséről, melynek eredményeként 1989 elején a Politikai Bizottság számára készített előterjesztésben az EJR lebontását javasolták. A Politikai Bizottság az 1989. február 28-i ülésén a javaslatot elfogadta és intézkedett az érintett minisztériumoknál a szükséges lépesek megtételére.
A határőrség országos parancsnoka 1989. március 19-én előterjesztette a jelzőberendezés lebontására vonatkozó feladattervet. Ennek alapján április 18-án a határőrség egy gyakorlattal egybekötve megkezdte a vasfüggöny lebontását. A bontás hivatalos megkezdését 1989. május 2-án Nováky Balázs ezds., az országos parancsnok helyettese jelentette be. Ezen a napon a magyar-osztrák határon négy helyen - Jánossomorja, Bécsi út, Kőszeg, Rábafüzes - kezdték meg az EJR felszámolását. A próbabontáson részt vettek a határőrkerületek vezetői, szakemberei, több vállalkozó, hogy a teljes bontás megvalósításához tapasztalatokat szerezzenek.
Amikor a bontásra vonatkozó kormányhatározat megszületett, már 150 km-es szakaszon megtörtént a felszámolás. Az EJR megszüntetését döntően a határőrség erői végezték, és csak kismértékben vett részt benne a honvédség (2 műszaki század). A határőrség fokozott erőfeszítésével, - a BM által tervezettnél egy évvel korábban - 1989 augusztusára a vasfüggöny véglegesen leomlott.