Balla Attila: A védelmi kiadások nemzetközi összehasonlítása a vásárlóerőparitás-elmélet segítségével

A szövetségen belüli tehermegosztás problémájával szembetalálkozva hazánk számára nagy jelentőségű a védelmi kiadások relatív nagysága, vagyis az, hogy más országokhoz képest mennyit költünk védelemre. Természetesen a nemzeti valutákban kifejezett védelmi kiadások nem hasonlíthatóak össze, így szükség van valamilyen, közös valutában kifejezett védelmikiadás-mutatóra. A szerző rámutat arra, hogy a kereskedelmi valutaárfolyam használata a védelmi kiadások közös valutára átszámításakor komoly torzításokhoz vezet, és tendenciózusan tükrözi nemcsak hazánk, de a kevésbé fejlett országok többségének ilyen irányú erőfeszítéseit is. Alternatív megközelítésként egy olyan ráta – az ún. vásárlóerő-paritás – speciális változatának hásználatát vizsgálja, ami véleménye szerint közelebb áll a realitásokhoz és hasznos eszköz lehet a tényleges tehervállalás összehasonlításához.

A kérdéskör vizsgálatával korábban már foglalkozott az ENSZ nemzetközi szakértőkből álló csoportja¹, míg a NATO gazdasági bizottságának berkein belül a témában jelenleg is kiterjedt kutatások folynak².

Lehetséges-e, hogy Indonézia GDP-je egyik évről a másikra ötödére csökkent? Hogyan értelmezhető, hogy Hollandia védelmi kiadásai dollárban kifejezve meghaladják az ötvenszer nagyobb hadsereggel rendelkező, atomhatalom Kína hasonló kiadásait? Mi a magyarázata annak, hogy az egy katonára jutó védelmi kiadások elemzése szerint Oroszország védelmi szektora 14-szer költséghatékonyabb, mint az Egyesült Államoké? Valamennyi, itt feltett kérdésünk megválaszolásában nagy segítséget jelent a vásárlóerő-paritás elméletének megismerése, és a valuták piaci árfolyamának használatában rejlő torzítási lehetőség feltárása.

A vásárlóerő-paritás (Purchasing Power Parity – PPP) az az árfolyam, amely egy termékkosár különböző országokban megfigyelt, nemzeti valutákban kifejezett árait egyenlővé teszi. Alkalmazásának fő magyarázata, hogy a külkereskedelmi forgalomba nem kerülő termékek esetében az egyes valuták piaci árfolyama nem felel meg az egyes valuták relatív vásárlóerejének. A piaci árfolyam emellett rendkívüli változékonyságot mutathat, ami – főleg a magyarországihoz hasonló kis, nyitott gazdaságok esetében – külső hatásokkal, piaci spekulációval, a gazdasági konjunktúra alakulásával magyarázható.

Jó példa erre a már említett Indonézia esete. 1996-ban Indonézia GDP-je 226 Mrd USD volt (a piaci rúpia/dollár árfolyamon). A spekuláció és az indonéz gazdasági válság hatására azonban a rúpia árfolyama olyannyira lezuhant, hogy az indonéz GDP dollárban kifejezett értéke 1997-ben már csak 51 Mrd dollár volt, azaz egy év alatt ötödére esett vissza. Ugyanakkor az ország által megtermelt termékek mennyisége csak mintegy 1–3%-kal csökkent. Más szavakkal: a GDP pénzpiaci értékelése szerint a GDP 80%-a egyik évről a másikra eltűnt. Ugyanakkor a vásárlóerő-paritás vizsgálata kimutatja a délkelet-ázsiai országok valutáinak óriási mértékű alulértékeltségét, és az indonéz GDP vásárlóértékét kb. hússzor többre becsüli a piaci árfolyamon számított értéknél.

A fenti hiányosságok miatt a piaci árfolyamok csak speciális esetekben tekinthetők megfelelő eszköznek a kiadások reálértékének nemzetközi összehasonlítására. Különösképpen igaz ez a megállapítás az úgynevezett átmeneti gazdaságok esetében, ahol a hivatalos valutaárfolyamok mesterségesek voltak, sőt esetenként még most is azok. A PPP azonban adhat némi esélyt arra, hogy különböző országok makroökonómiai mutatóinak összehasonlításakor reálisabb átváltási árfolyamokat tudjunk használni.

A PPP számításának elméleti háttere az, hogy két ország valutájának árfolyama hosszú távon afelé az arány felé mozog, amely egyenlővé teszi egy adott termékkosár árát az egyes országokban. Amennyiben például egy adott kosár az egyik országban 10 fitying a másikban 100 fabatka, akkor az árakat egyenlővé tevő árfolyam – az adott fogyasztói kosárra számított PPP – 1 fitying = 10 fabatka, azaz egy fitying vásárlóereje 10 fabatka vásárlóerejével egyezik meg. A valutaárfolyamok, ha nem is egyeznek meg ezzel az árfolyammal, de az elmélet szerint konvergálnak hozzá.

Az előzőekben leírt kiegyenlítődési folyamat azonban nagyon hosszú ideig is eltarthat, a valóságban a relatív alul- vagy fölülértékeltség évekig, sőt évtizedekig is létezhet. Az eltérésnek ezenkívül strukturális okai is lehetnek. A külkereskedelmi forgalomba nem kerülő, ún. nemzeti javak (pl. tipikusan ilyen az építőipar hozzájárulása a GDP-hez) lényegében függetlenek a külföldi árak alakulásától (amennyiben persze inputjaikat belföldön szerzik be), ezért áraik a nemzeti adottságoktól függően jelentősen eltérhetnek piaci árfolyamon átszámított külföldi áraktól. Ezt a tényezőt még fel is erősítheti az ország által követett kereskedelempolitika és adópolitika, amely politikai vagy gazdasági (katonai termékek esetében esetleg biztonságpolitikai) megfontolásból védheti a nem versenyképes hazai termékeket a nemzetközi versenytől. Így a strukturális árkülönbségek – és ezzel a kereskedelmi árfolyamok eltérése az adott termékek árarányától, azaz az adott termékre értelmezett vásárlóerő-paritástól – hosszú távon is fennmaradhatnak.

Különösen jellemző a kiegyenlítődés elmaradása a védelmi szektorra, ahol kiemelkedően magas a nemzeti javak és a nem piaci javak aránya. Ez megerősíti azt a sejtésünket, hogy a kereskedelmi valutaárfolyam nem alkalmas eszköz a védelmi kiadások reálértékének nemzetközi összehasonlítására.

A PPP számításának egy rendkívül egyszerű, mégis meglepően eredményes példája a világszerte ismert szendvics helyi értékét tükröző, ún. “Big Mac”-index, melyet a The Economist c. gazdasági hetilap közöl minden év áprilisában. Bár a Big Mac látszólag egy egyetlen termékből álló “termékkosár”, mégis kitűnően megfelel a külkereskedelmi forgalomban nem vagy csak korlátozottan szereplő termékek egy meghatározott halmazának. A Big Mac megtalálható a világ mind a négy sarkában, az előállításához szükséges termékek és szolgáltatások pedig jelentős részben a helyi piacon kerülnek beszerzésre. Ilyen módon a Big Mac, mint termékkosár, relatív ára tartalmaz olyan összetevőket, mint a helyiségbérlet díja, az energiaköltség, a munkaerő bére, az alapanyagok ára stb. Érdemes megemlíteni, hogy a Big Mac-index alapján az amerikai dollár a nyugat-európai országok valutáihoz képest az elmúlt tíz évben alulértékelt volt, míg a fejlődő, illetve a gazdasági átmenet időszakában lévő országok valutáival szemben felülértékelt. (Hivatalos valutaárfolyamon számítva 1997-ben egy Big Mac Franciaországban 3,04, az Egyesült Államokban 2,42, míg Magyarországon 1,52 dollárba került.)

A védelmi kiadások reálértéke

Mivel a védelem is egy, a kereskedelmi forgalomban nem szereplő jószág (“termék”), így nagyon valószínű, hogy egyes országok védelmi kiadásainak összehasonlítása a piaci valutaárfolyam segítségével erősen torz képet mutat. Elég talán, ha arra utalunk, hogy a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) adatai szerint, amit a The Economist c. hetilap 1998. júniusi száma is idéz³, a 2,8 millió fős hadsereggel rendelkező Kína védelmi kiadásai a 17. helyen szerepelnek az országok rangsorában, míg az ötvenszer kisebb hadsereggel rendelkező Hollandia két hellyel előrébb áll. Mindannyiunk számára világos, hogy ez a rangsor nem lehet reális, és valami más eszközt kell keresnünk az összehasonlítás elvégzéséhez.

Ahhoz, hogy a védelmi kiadások tényleges értékének, vásárlóértékének reális multilaterális összehasonlítását nyerjük, számítanunk kellene olyan vásárlóerő-paritásokat, amelyek a védelem által fogyasztott jószágok kosarának különböző országokban érvényes árát egalizálják, és ezeknek a “védelmi PPP”-knek a segítségével számítani át azonos valutára az egyes országok védelmi kiadásait.

A PPP alkalmazásának indoka a védelmi kiadások összehasonlításakor az a tény, hogy egyes országok – így hazánk – védelmi kiadásainak dollárban kifejezésekor ma egyszerűen a valuták piaci árfolyamát veszik alapul. Ezekre az árfolyamokra azonban nagymértékben hatnak a piaci folyamatok, a folyó fizetési mérleg aktuális egyenlege, a pénzügyi spekulációk, a központi bank intervenciói, illetve egyéb politikai és intézményi tényezők, amelyek nem érintik közvetlenül a (kül) kereskedelmi forgalomba nem kerülő termékek és szolgáltatások (mint például a védelem által fogyasztott jószágok jó része) árát. Az ilyen módon elvégzett összehasonlítások komoly torzításokhoz vezethetnek, és tapasztalatom szerint jelentősen alulértékelik a partnerországok védelmi kiadásait a NATO-országokhoz és ezen belül is különösen a nyugat-európai NATO-szövetségesekhez képest.

A reálérték meghatározásának rendkívül egyszerű módja, ha ez a közös valuta valamilyen konkrét termékek. Hogy a PPP hátterét bemutató példánktól ne kerüljünk nagyon messze, legyen ez a Big Mac, azaz számítsuk át minden ország védelmi kiadásait Big Macre az adott országokban érvényes árakon.

Míg Németország hivatalos ártolyamokon USA dollárra átszámított védelmi kiadásai 1997-ben több mint 72-szer annyit tettek ki, mint hazánké, ugyanakkor ez az összeg “csak” körülbelül 33-szor annyi Big Mac megvásárlását tette volna lehetővé, azaz a védelmi kiadásokban meglevő különbség ilyen módon számítva kevesebb, mint feleakkora. Választ ad ez a számítási mód a Kína és Hollandia összefüggésében felmerült paradoxonra is. Kína védelmi kiadásai ugyanis helyi árakon 3,4-szer több Big Mac vásárlását tennék lehetővé, mint Hollandiáé, azaz Kína hivatalos árfolyamon átszámítva alacsonyabb védelmi kiadásainak (Big Mac) vásárlóereje 3,4-szer nagyobb. Ennek oka, hogy a Big Mac index szerint a jüan 52%~kal alul-, míg a holland forint 17%-kal fölülértékelt volt az USA dollárhoz képest⁴.

Szintén érdekes összehasonlításokra ad lehetőséget annak a vizsgálata, hogy a védelmi kiadások Big Macre váltása esetén hány szendvics jutna az ország egy lakosának, azaz kicsit tudományosabban fogalmazva: mennyi az egy főre jutó védelmi kiadások vásárlóértéke, még mindig tartva magunkat a vásárlóérték eddig alkalmazott, szélsőséges leegyszerűsítéséhez. 1997-es adatokat vizsgálva Magyarország esetében ez a szám fejenként kb. 35 Big Mac, Oroszország esetében 50, az USA esetében 440, míg Kína estében mindössze 7⁵.

Ugyanakkor lehetőség nyílik az egy katonára jutó védelmi kiadások Big Mac-ellenértékének meghatározására is. Megint csak Magyarország és Németország példáját használva: az egy katonára jutó védelmi kiadások értéke 1997-ben Németországban mintegy 173 ezer német márkát (35 306 Big Mac) tettek ki, ami hivatalos valutaárfolyamon kb. 95 ezer USA dollárnak felelt meg. Magyarország vonatkozásában ugyanezek a számok: 2 millió forint (7380 Big Mac) és 11 235 USD. A különbség megint szembetűnő: Big Macben kifejezve az eltérés 4,78-szoros, míg hivatalos valutaárfolyamon 8,45-szörös.

A fenti példák talán igazolják, hogy a piaci valutaárfolyamok használata a védelmi kiadások összehasonlítására rendkívül torz eredményekhez vezet. Bár a Big Mac-index a védelmi kiadások terén csak szemléltető módszertani érdekességnek tekinthető, arra mindenképpen jó, hogy igazolja: létezik jobb megoldás és érdemes a vásárlóerő-paritás, a védelmi PPP kérdését mélyebb elemzés alá vetni.

A védelmi PPP

A védelmi kiadások reálértékének összehasonlítására szolgáló védelmi PPP létrehozásához szükség van egyrészt az érintett országok védelmi kiadásainak egységes, minél részletesebb, kategóriák szerinti bontására, valamint az egyes kategóriákat jól reprezentáló termékek és árak összegyűjtésére. Ezek után valamely ország védelmi kiadásainak összetételét standardnak véve (azt választva a védelmi termékkosárnak), kiszámítható, hogy az egyes országok árain az adott védelmi kosár mennyibe kerül. Az így kapott értékeket egymással elosztva megkaphatjuk az egyes valuták relatív vásárlóértékét az adott termékkosárra számítva.

Már ez a rövid, alapszintű módszertani leírás is rengeteg kérdést vet fel. Például:

» Nem egyszerű dolog a védelmi kiadások olyan mélységű, tételszintű bontása, illetve a reprezentáns termékek megtalálása, amihez értelmes árakat lehet rendelni. Ha ezek után ezt a szerkezetet tekintjük standardnak, akkor nem könnyű a másik ország esetében megtalálni az analóg termékeket (pl. eltérő típusú harci eszközök esetén). Az ENSZ hivatkozott tanulmánya ezt a problémát a “katonai szempontból egyenlő értékű” jószágok fogalmával igyekezett áthidalni, ami azonban véleményem szerint mind katonai, mind közgazdasági szempontból erősen problematikus.

» Szintén komoly nehézséget okoz, hogy egyes országok védelmi kiadásai között szerepelnek olyan kiadási kategóriák, amelyek más országoknál nem fordulnak elő (nukleáris fegyverek). Ezek árai az összehasonlításkor nem vehetők figyelembe.

» A személyi kiadások összehasonlításakor komoly nehézséget okoz a hivatásos és a sorozásos hadseregek összevetése. Az ENSZ nemzetközi szakértői bizottsága azt javasolta, hogy a hat hónapot meghaladó kiképzésen áteső sorkatonákat tekintsük egyenértékűnek egy szerződéses katonával, míg az ennél rövidebb kiképzésben részesülőt tekintsük más “terméknek” A sorkatonák jóval alacsonyabb járandóságait pedig a természetbeni juttatásokkal (ingyenes szállás, étkezés stb.) korrigáljuk. Véleményem szerint ugyanakkor a sorkatona és a szerződéses katona motiváltsága olyannyira eltérő, hogy – függetlenül a kiképzés hosszától – nem szerencsés őket azonos értékűnek tekinteni.

» Komoly módszertani problémát okoz az építkezések, illetve a kutatás~fejlesztés árainak összehasonlítása. Az előbbi téren lehetőség van persze alapszintű adatok összehasonlítására (egy köbméter alap kiásása, egy négyzetméternyi falfelület bevakolása stb.), semmi sem biztosítja azonban, hogy a részekből használható következtetést tudunk levonni az egészre vonatkozóan. A K+F terén két lehetőség is mutatkozik. Az egyik a K+F-hez szükséges inputok (személyi kiadások, technikai eszközök stb.), árainak összehasonlítása, a másik egy standardizált kutatási projekt költségének összevetése. Mindkét irányban folynak vizsgálatok, de eddig egyik eredményei sem igazán meggyőzőek. Különösen bonyolítja a kérdést a civil szektor által végzett katonai tárgyú K+F beárazása, amely jó néhány ország esetében meghaladja az összes katonai vonatkozású kutatások 70%-át.

» Nehéz azt is eldönteni, hogy mely ország védelmi kiadásának összetételét tekintsük standardnak. Minél jobban eltér ugyanis egymástól a két ország kiadási szerkezete, az eltérő választások annál nagyobb különbségeket okozhatnak. Elméleti szempontból előállhat az a paradox helyzet, hogy csak a nagyon hasonló védelmi kiadási összetétellel rendelkező országokat lehet a védelmi PPP segítségével összehasonlítani, ami éppen elemzésünk értelmét kérdőjelezi meg.

» A legnagyobb nehézségeket azonban a védelmi kiadások között szereplő termékek árának meghatározása jelenti. A katonai “termékek” ára sok esetben nem is létezik, vagy ha igen, gyakran titkos vagy teljesen torz. Segítséget jelenthet – bár erősen korlátozott mértékben – az analóg civil termék felkutatása, és árának adaptálása.

A módszertani nehézségek ilyen halmaza alapján sok kutató kifejezetten megkérdőjelezi, hogy érdemes-e egyáltalán védelemspecifikus PPP-vel bajlódni, vagy pedig elégséges lenne valamely, már rendelkezésre álló, civil PPP használata.

Véleményem szerint azonban problémáink nagy részéből kiutat jelenthetne, ha egy – katonai és gazdasági szakértőkből álló – nemzetközi csoport meg tudna állapodni egy olyan védelmi fogyasztói kosárban, amelynek összetevői az országok legnagyobb részében beletartoznak a védelmi kiadásokba, reprezentatívak (típustól függetlenül nagyjából hasonló adottságokkal rendelkeznek), és képesek vagyunk hozzájuk reális árakat rendelni. Ilyen lehetne például egy hivatásos tiszt (akinek az “ára” természetesen az illetménye), egy géppisztoly, egy harckocsi, egy liter kerozin stb. stb. stb. Véleményem szerint viszonylag kevés (15–20) jól megválasztott termék gyakorlati szempontból használható kosarat eredményezne.

Természetesen az elméleti kosár összeállításának részét képezné a benne szereplő relatív mennyiségének, kosárbeli súlyának viszonylag reális meghatározása is. Amennyiben ez a kosár összeállítható lenne, akkor innentől kezdve már csak az egyes országok áraival való beárazás, illetve a vásárlóerő-paritások meghatározása lenne hátra. A PPP-k ismerete pedig lehetőséget adna a védelmi kiadások átszámítására, a közös valutára és az így nyert adatok elemzésére.

Tisztában vagyok vele, hogy ez az eljárás módszertani szempontból nem precíz, szerintem azonban még így is számottevően jobb összehasonlítást eredményezne, mint akár a piaci valutaárfolyamok, akár pedig valamely civil PPP használata.

Külön figyelmet igényel – különösen egyes partnerországok esetében – az infláció, az árak gyors változásának kérdése. Ez szükségessé teheti a PPP-k folyamatos (negyedéves, esetleg havi) újraszámítását. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról sem: minél rövidebb intervallumot adunk meg, annál nagyobb torzításokat okozhat az a tény, hogy egyes termékek és szolgáltatások esetében a beszerzések viszonylag ritkán, nagy tételben történnek, így az árinformációk elavulhatnak.

Következtetések

A védelmi kiadások reálértékének nemzetközi összehasonlításával foglalkozó kutatók egybehangzó véleménye szerint a piaci valutaárfolyamok nem tekinthetők adekvát eszköznek a védelmi kiadások közös egységre történő átszámítására. Egyetértés alakult ki abban is, hogy a vásárlóerő-paritás koncepciója sokkal reálisabb képet ad az egyes nemzetek tehervállalásáról.

A témával foglalkozó szakemberek között ugyanakkor nincs egyetértés abban, hogy a védelmi kiadások összehasonlítására szolgáló speciális PPP milyen módon készíthető el. Az elméleti szempontból pontos és precíz paritások meghatározása ugyanis olyan nehézségekbe ütközik, amelyek még azt is megkérdőjelezik, hogy érdemes-e egyáltalán a kérdéssel foglalkozni, vagy egyszerűbb – de azért elfogadható – megoldás valamely kész, “polcról leemelhető” civil PPP, például a GDP-k összehasonlítására szolgáló paritások használata. Egyes kutatók odáig is elmennek, hogy elégséges lenne a korábban már ismertetett “Big Mac-egyenértékes” használata.

Véleményem szerint a módszertani nehézségek miatt valóban nem érdemes a teljes precizitásra törekedni, ugyanakkor mégis érdemes lenne egy viszonylag kevés, könnyen azonosítható és beárazható elemből álló védelmi fogyasztási kosarat megalkotni, és ez alapján speciális védelmi PPP-t számolni. Semmiféle mértékadó vizsgálat nem igazolja ugyanis, hogy a védelmi kiadások szerkezete a legkevésbé is hasonlítana a GDP, vagy még kevésbé a Big Mac összetételéhez.

A felsorolt hiányosságok és módszertani nehézségek ellenére szinte biztosra vehető, hogy a PPP-k segítségével való összehasonlítás reálisabban értékeli a fejlődő, illetve az átalakuló országok védelmi kiadásait, és a fejlett országokkal való összehasonlítás kevésbé kedvezőtlen képet mutat.

Eredményeink értékelése során egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a NATO-szövetségesek védelmi kiadások alapján való rangsorolása központi kérdésévé vált azoknak a vitáknak, amelyek arról szólnak, hogy egyes tagok nem viselik az őket megillető részt a közös védelem terheiből. A fizetési képességnek vagy hajlandóságnak a kérdése óhatatlanul kiterjesztődött a jövendőbeli partnerekre is. A védelmi PPP vizsgálata szinte bizonyosan pontosabb, reálisabb eredményeket hozhat a nemzetek hozzájárulásának értékelésében, és számottevően felértékelné az új tagok védelmi kiadásainak nagyságát a szövetségesek jelentős részéhez képest.

1. United nations, 1985
2. NATO/EAPC ECONC, 1998
3. The Ecomoniat, 1998. június 20.
4. Hans-Peter Müller, 1998, pp. 16. és 20.
5. NATO/EAPC ECONC, 1997, pp. 3.