SZEMLE

Deák Mihály

Közérzetünk időskori éveinkben

Gondolatok Fritz Riemann: Az öregedés művészete című könyvéről

Nemrégiben egy figyelemfelkeltő könyvecskét jelentett meg a Háttér Kiadó. A szerző Fritz Riemann pszichoanalitikus, aki számos mélylélektani vizsgálattal és közhasznú tanulmánnyal vált ismertté századunk második felében. Az öregedés művészete c. könyvben felvetett problémák hitelesek és életközeliek, ugyanakkor továbbgondolásra is érdemesek. Riemann könyvén átvonul a gondolat, hogy az öregkor életünknek igenis formálható-alakítható szakasza! És itt idézzük Riemannt, mert egyik következtetése akár mottója is lehetne írásunknak: “Abból, amit régen sorsnak neveztek, ma már sok függ tőlünk, magunktól. Csakhogy ezzel a felelősségünk is nagyobb. A tétlen sorselfogadás idegen a mai dinamikus kor számára, s ez hat arra is, hogy miként közelítsünk az öregedéshez, amelyet értelmes előkészítéssel és alakítással életünk még formálható szakaszává szeretnénk tenni.” Riemann a tárgyilagosság kedvéért azért hozzáteszi: “Marad abban persze még olyasmi (tudniillik az öregségben - D. M.), amibe bele kell törődnünk, mert mindig hozzá fog tartozni a korosodáshoz.”

Nekünk - a hadtudomány és hadügy szakszókincséhez szokott katonaolvasóknak - üdítőleg és melengetőleg hat a riemanni stílus. Persze sokkal inkább arról van szó, hogy a szerző gondolataival lényegében mindvégig azonosulni tudunk, közülünk ki-ki magára ismerhet. Hiszen az elmúlt közel egy évtizedben nagy számban mentek, mentünk nyugállományba. Ám egy bizonyos: a nyugállományba vonult személynél és családjánál az anyagi, a szociális és az egzisztenciális helyzet érezhetően változott. Erről szerzőnk ugyancsak ír, szélesebb összefüggésekben is. Sokaknál még az aktív pályaszakaszban is volt elégedetlenség szép számmal - elsősorban a meg nem valósult elképzelések miatt. A nyugállományba vonultak másik felénél a holnapért való aggodalom munkál. Az öregkori borúlátásnak és kedélyvesztésnek több más okforrása is lehet, de valamennyi összefüggésben van a megbecsültség csökkentésével, nemkülönben a tisztelet és elismerés hiányával.

Korunk előrehaladtával a lelki élet zavarai jóval gyakoribbak lehetnek. A már említett nyugdíjazással a társadalomban korábban elfoglalt helyzet megváltozik. Megszűnik a régebben élvezett tisztelet és megbecsülés, a nyugdíjas - jobb kifejezés híján - “leíródik”. Már nincs munkahelyi siker, sem hatalom, sem dicsőség - státusszimbólum sincs! És itt jelenik meg valami újfajta boldogságkeresés. (Ezt a terminológiát a szerző igen gyakran használja a munkájában.) Az tudniillik, hogy harmóniára és belső békére vágyunk továbbra is, hogy ily módon legyünk összhangban saját lényünkkel. Másfelől tudjunk szeretettel, tisztes alázattal és szelídséggel élni; erősödjön bennünk az “adni szeretnék” nemes gondolata. Adnivaló pedig akad mindannyiunknál, állítja Riemann. Fel is sorol jó néhány megszívlelendő tulajdonságot, mint például: kölcsönös vonzalmak, őszinte szeretet és megbecsülés, baráti kéznyújtás és együttérzés, a feltétel nélküli segítségnyújtás, a hála vagy éppen a mások iránti őszinte aggodalom.

Legyen részünk az alkotás örömében kései éveinkben is, olvashatjuk a továbbiakban. Merthogy az is igaz: pályaválasztásunk és érdeklődési körünk sok tekintetben korlátok közé van szorítva az aktív életszakaszban. Ám az időskor most lehetőséget adhat arra, hogy hódolhassunk régen “titkolt” szenvedélyeinknek. Az alkotás örömét illetően korántsem csak a szellemi termékekre kell gondolnunk! Az alkotni tudás élményében részesülhetünk, ha komolyan veszünk minden kínálkozó lehetőséget. Kinek-kinek a festés, a korongozás, a zene vagy a barkácsolás szerezhet örömet. De bármilyen más hobbi - kertészkedéstől az asztrológiáig - pihentető kedvtelés lehet számunkra. Végső soron tehát azt tartsuk szem előtt, hogy meg kell tanulnunk új módon élni, és elfogadható értelmet kell találni hétköznapjainkban. Egyszersmind tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy kikerüljük az elsivárosodás buktatóit.

Hadd szóljunk itt az embertársi kapcsolatokról is, Fritz Riemann könyvének olvasása ürügyén! “Ez esélyt ad arra - írja Riemann -, hogy korrigáló új tapasztalatokat szerezzünk magunkról és másokról: megtanulhatjuk felszámolni életünk kirakatait és maszkjait, s azt is észrevehetjük, hogy másokra hasonló vagy súlyosabb problémák, sorsterhek nehezülnek, mint ránk.” Az egymás között kapcsolataink során merjünk szólni esetlegesen jelentkező félelmeinkről, szenvedésünkről, de lelkiismeret-furdalásunkról is. Látnunk kell azt is, hogy társas együttléteink során az embertársi segítségek szálai is erősödnek. Gondoljunk csak a kisgyermekek és öregek szíves gondozására! Egyszóval, nő a felelősségünk egymás iránt, ami a hálaérzet kialakulását is elősegíti.

Riemann határozottan állítja, hogy már életünk delén el kell gondolkozni azon, hogy gyermekeink előbb vagy utóbb elkerülnek otthonról, megszűnik a gyermek-szülő függőség; mi pedig már régen nem leszünk aktív dolgozók. “Nem kezdhetjük el elég korán elképzelni - írja -, hogy milyen bennünk rejlő lehetőségeket válthatunk valóra, amelyek kifejlődve tartalmat adnak életünknek, hogy ne legyünk másokra utalva, s ne tegyük függővé magunkat gyermekeink jelenlététől vagy törődésüktől.” És ne hadakozzunk minden jelenség ellen, ami újszerű és számunkra esetleg szokatlan is. Vegyük tudomásul: már nem vagyunk abban a helyzetben, hogy az új fejleményekben és folyamatokban tevőlegesen részt vegyünk. Következésképpen, ne essünk áldozatául a felgyülemlő ellenséges érzületeinknek! Ilyenkor összeütközésbe kerülhetünk a fiatalabb nemzedékkel, gátlóan hatunk rájuk, és útjukba állhatunk indokolatlanul. “Mennyire más dolog - írja Riemann -, ha korosodván valahogy így szól az ember: ebben még szívesen benne volnék, veletek tartanék - mintha ezt mondja: ehhez én már túl öreg vagyok; az ilyen rezignáltság megcsontosodottá tesz, és elősegíti a korai elmeszesedést.” Végül is kölcsönös megértésre és tapintatra van szükség a korosztályok között! Engedjük gyermekeinket a szabad kibontakozás útjára! Ez a sorsunk és nincs jogunk arra, hogy utódainkat hálára kötelezve magunkhoz láncoljuk. Ez egyben már első “előgyakorlata” is az öregkorra történő felkészülésnek. De - hangsúlyozza a szerző - az elszakadást meg kell tanulni.

Riemann azt írja egy helyütt, hogy a korábbi emberöltőkben - úgymond - “könnyebb volt az öregség”, mint mai, zaklatottabb életünkben. Annak idején az idős embert - magától értetődően - kellő tisztelet övezte. A fiatalokkal szemben jól értelmezett fölényben voltak - felhalmozott tapasztalataik, tudásuk és bölcsességük révén. Ez indokolttá tette előjogaikat: a nagycsaládban meghatározott funkciók és feladataik voltak. De a nagycsaládok fokozatosan széthullottak, növekvő méreteket öltött az iparosítás és fokozatosan változott a társadalmi helyzetkép. Az idős emberek - mondjuk ezt ki! - gyakran feleslegessé, sőt terhessé is váltak! Az öregek otthonába dugták őket - ott is haltak meg, esetleg a kórházban. De már nem a családban! Ez a tendencia lényegét tekintve mindmáig fennáll, és igen sajnálatos, hogy jelentős rétegek kerülnek a társadalom peremére. Riemann szerint a társadalom is kevés hajlandóságot mutat, hogy problémáikkal érdemlegesen foglalkozzon.

Hol van már a hajdani öregkori idill?

A kérdés a szerzőtől származik, aki így eleveníti fel a hajdani kort: “A pipázgató, jóságosan mosolygó nagypapa, a hol kötögető, hol bibliát olvasó nagymama, az őket körülvevő hálás gyerekek, s a rájuk áhítatosan föltekintő unokák...” Most a valóság más. Szemtanúi, illetve résztvevői vagyunk egy “kijózanító” jelennek - bizonyos fokú kiábrándultsággal és a fölöslegesség érzetével. Nemritkán a családokon belüli nemzedéki konfliktusokra is van példa.

Az előbbiekben írottak azonban csak egy szempontból tünetjelenségek. Legyünk tárgyilagosak: más vonatkozásban kedvező korszak tanúi, illetve részesei lehetünk. Vegyük alapul például a figyelemre méltó öregkori csúcsteljesítményeket, a betegségek feletti jó erőállapotot vagy a magas korban is megőrzött életkedvet! Ez utóbbiak mindenek~előtt azoknál “mérhetők”, akik idejekorán rálelnek az öregkor valós értékeire. Ehhez tegyük hozzá azokat a tényezőket, melyek össztársadalmi vonatkozásban is könnyítenek az öregedés folyamatán.

Mert korunk nemcsak nehézségeket, de bizonyos mérvű könnyebbségeket is tartogat az öregségre. A modern orvostudomány például mind eredményesebben csökkenti az öregedés biológiai terheit. Köztudott, hogy számos olyan kór létezett, melyet korában gyógyíthatatlannak tartottak. Mára már megfelelő eredmények születtek; és ezek akkor is jelentősek, ha csak késleltetik vagy enyhítik az öregkori betegségek végkifejletét. Ebben érdemleges szerepet játszanak az új gyógyszerek és műtéti eljárások, továbbá az össztársadalmi méretekben javuló orvosi ellátás. A diagnosztikus eljárások fejlődése révén hamarabb ismerhetők fel és előzhetők meg a kezdeti stádiumban lévő betegségek. A megelőző védekezés már gyermekkortól kezdve mind nagyobb jelentőségre tesz szert. Erről már csak azért is kell szólnunk, hogy az idősebb korosztályúaknál igenis kialakuljon egyfajta biztonságér~zet, ami igen fontos az életnek ebben a szakaszában.

Bizonyos értelemben a fentiekben vázolt gondolatokkal függ össze az a következtetés is, hogy érezhetően megnőtt az emberi életkor. A szerző adatai szerint az USA-ban és Európa államainak többségében ez 67 életévre becsülhető, míg száz évvel ezelőtt csupán 40 körül volt. Nincsenek prognózisok arra vonatkozóan, hogy az életkor határai meddig tolhatók ki.

Annyi azonban bizonyos, hogy az öregkor, mint jelenség, mára veszített rémképeiből. Perspektivikusan számíthatunk arra, hogy később és lassabban öregszünk. (Itt kitérünk a közelmúlt egyik jelentős eseményére! Világszerte felfokozott érdeklődést váltott ki John Glenn 77 éves amerikai asztronauta csodálatos teljesítménye. Glenn - aki harminchat évvel ezelőtt, első amerikaiként megkerülte a Földet - a Discovery nevű űrkomp fedélzetén újból feladatra vállalkozott. John Glenn élete, pályafutása - jóllehet az eset egyedi! - egy lehetséges minta a mai és a holnapi öregek számára. Minden bizonnyal nemcsak rámenősségről van szó, hanem egy 77 esztendős ember csodálatraméltó akaraterejéről is. Arról már nem is szólva, hogy Glenn újbóli űrutazásával eloszlatott egy sor mítoszt az öregkorról, az öregedéssel kapcsolatban. (Lásd erről részletesebben: Merj százévesnek lenni!, Népszabadság, 1998. november 21-i sz.)

Az öregkor megkönnyítéséhez a technika fejlődése is érezhetően hozzájárulhat. Riemann itt mai utazásaink kényelmére, a szervezett társasutazások átfogó hálózatának kiépítettségére gondol. Ezeket a lehetőségeket ne becsüljük le, hiszen végső soron ez is szerepet játszik - játszhat - biztonságérzetünk fenntartásában.

Szerzőnkben - pro és kontra - kavarognak a gondolatok. Ha azt mondottuk, hogy az öregkor határa kitolódott, akkor ennek vetületei a közgondolkodásban és az emberek értékítéletében is kimutathatóak.

Vizsgáljuk meg először a női korosztályokat! Régen egy asszony már negyvenesztendős korában tisztes korosodó hölgynek számított - állapítja meg Riemann -, és ezt kifejezésre is juttatta mind gondolkodásmódjával, mind pedig életstílusával. A közgondolkodás, a társadalmi értékítélet és a természetes biológiai jelenségek rászorították őt arra, hogy negyven év táján már matróna legyen. “Ma ennek inkább az ellenkezője áll: anyák és felnőtt lányaik versengenek egymással, s külsejük alapján néha nem könnyű megkülönböztetni az anyát a lányától.”

A férfiak igen vegyes érzelmekkel készülnek nyugdíjas éveikre. Némelyek óhajtják a nyugdíjazást, míg mások rettegnek tőle. Az előbbiek kényelmes öregkort remélnek, amikor majd nem nehezül rájuk a munkahelyi felelősség terhe és nyugodtan kedvteléseiknek élhetnek. Mások szorongással gondolnak a közeledő nyudíjazásra; egyszerűen azért, mert nem akarnak elmenni. Az aktívabb természetűekben elhatalmasodhat a “feleslegessé váltam” tudata, jólehet maguk is tisztában vannak azzal, hogy több útja-módja lehet a hasznos időtöltésnek ebben a korban. De egyik esetben sem szerencsés, ha azt érzik a nyugdíjasok, hogy ők a társadalom terhére vannak. A kései években az ilyen szemlélet, illetve az ilyen beállítódás meggyorsíthatja az öregedés folyamatát. Egyébként pedig, ha az öregek a társadalom terhére vannak - írja Riemann -, az nem csak az ő hibájuk, hanem a társadalomé is.

Minden tárgyilagosan gondolkodó embernek tisztában kell lennie az öregkor erényeivel. Riemann egyik kortársára hivatkozva azt mondja: az érett kor egyik legfontosabb erénye a higgadtság, amely türelmesebbé tesz másokkal és önmagunkkal szemben. De vigyázzunk! Ha türelmesebbek vagyunk, az a legkevésbé sem jelent valamiféle gyengeséget vagy határozatlanságot. Ellenkezőleg: éppen magasabb korunk, de nagyobb tapasztalatunk és bölcsességünk tehet bennünket élesebb látásúvá a dolgok megítélésében. Kevesebb indulattal viseltetünk a szokatlanabb jelenségek iránt, és persze nagyobb távolságtartással, több tárgyilagossággal ítélünk.

Riemann az időskori erények között emlegeti az ún. szeretetképességet is. Azt írja: ha már nem vagyunk magunk számára olyan “rendkívül fontosak”, s nem kell már annyira komolyan venni önmagunkat, akkor mi magunk fogjuk “újraértelmezni” a szeretetképes~ség fogalmát. Ez a képesség végső soron hálát fejez ki; hálát az életért, amelyben részünk lehetett. Ugyanakkor megnyugvást és elégedettséget azért, amit kaptunk a sorstól.

Figyelemre méltóak Riemann sorai az öregkor szellemi szabadságával kapcsolatosan is. Ez többek között azt jelenti, hogy előrehaladottabb éveinkben elfogulatlanabbul szemléljük az életet. Talán azért is mondják például, hogy az idős emberek előadásai és különböző szellemi termékei értékesebbek, mert nem hálózza be azokat felesleges indulat. A lényegi kérdéseket képesek megfelelő távlatból szemlélni, oldottabban vizsgálódnak és kevésbé befolyásolja őket a jelen. De igaz lehet bizonyos értelemben ennek ellenkezője is: egyesek ugyanis vénségükre “megcsontosodnak”, múltjukba ragadnak. Ezeknek az embereknek meg kell mondani szemtől szembe, ha egy bizonyos feladatot már nem tudnak ellátni. “Éppen azzal az öregséggel gyűlik meg környezetének a baja, amely semmitől sem tud búcsút venni, és önfejűen azt hiszi, hogy rosszindulatúak vele szemben, vagy meg akarnak szabadulni, ha értésére adják, hogy jobb volna fokozatosan visszavonulnia.” Egy igen sajátos példát is felhoz ennek bizonyítására a szerző. Nos, ha valakit valamilyen “tiszteletbeli” elnöknek tesznek meg, írja Riemann, abban nemegyszer a komoly tiszteleten és elismerésen túl egyfajta finom utalás is benne rejlik: most már ideje volna véglegesen leköszönnöd!

Az öregkori magánélet velejárója lehet a fokozatosan kialakuló válságérzet vagy szorongástudat is. Nem kétséges, hogy sokaknál krízist okoznak - vagy okozhatnak - az öregség jelei, sőt már az elkezdődő korosodás folyamata is. Egyesek például a kopaszodást vagy az őszülést valamiféle sokkhatásként élik meg. Előfordulhat más összefüggésekben is, hogy bizonyos fokú nyugtalanság, szorongás vesz rajtunk erőt. Ez jelzi, hogy az életünkben valami nincs rendjén. Fel is tesszük a kérdést magunknak: Hát ennyi volt az egész? Ennyi volt az életem értelme, amit eddig megéltem? Az ilyen “mérlegkészítés” csalóka és krízist idézhet elő! Egyesek bódulatba menekülnek, míg másokat valamilyen káros szenvedély keríthet hatalmába. Kialakulhat pánik, de élet~untsághoz is vezethetnek a fejlemények; ilyenkor az öngyilkosság sem ritka, mint a legmélyebb rezignáció kifejezője.

Az öregkort elemezve Riemann a párkapcsolatok problémáira is kitér - már akinél itt problémáról lehet beszélni. Ám úgy tűnik - sajnos -, hogy lehet! Csak felsorolásszerűen az elemzésekből: “kapuzárási” pánikok; őszintétlen partnerkapcsolatok; összetartó erő a gyermek; amikor már nincs mondanivaló egymásnak; új kapcsolatok - cseberből vederbe; illúziók nélkül; új életek az öregkor küszöbén - nos, valamennyi meditálásra érdemes gondolat!

Milyen az erotika és a szexualitás az élet második felében és az öregkorban? - teszi fel a kérdést Fritz Riemann egy önálló fejezet élén. Nyomban válaszol is - két szóban: nagyon különböző. Persze ez a válasz némi magyarázatra szorul. Minthogy az élet igen sokszínű, úgy itt sem lehet valami általánosítható szabályokat mondani. Vannak házaspárok, amelyek viszonylag magas koruk ellenére boldogító szerelmi életnek örvendenek. Másoknál a szexuális ösztön alábbhagy. Ez utóbbiak attól félnek, hogy a számukra leglényegesebbnek tartott örömforrást fogják hamarosan elveszíteni. Mellesleg nincsenek általános érvényű szabályok arra vonatkozólag sem, hogy milyen legyen az öregkori szexuális magatartás. De az fontos, hogy a párkapcsolatok értéke ne csökkenjen! “Ha a párt eddig első renden a szexus kötötte össze, az bizony idővel fogyatkozik, mert a lényeg immár a lelkiekben található.” Megnő a szerepe a gyöngédségnek, a bensőséges, mély meghittségnek; a kapcsolat új formája alakulhat ki és kaphat nagyobb jelentőséget. Mindezzel együtt Riemann fontosnak tartja, hogy a házastársi kapcsolatokban vonzóak maradjunk egymás számára (ápolt külsőnk, meghitt gyöngédség és tapintat a partner iránt, kölcsönös kötődés lelkiekben stb.). A szerző e következtetésre jut: igenis felelősek vagyunk öregkorunk méltóságáért vagy méltatlanságáért! Egy kortárs-szerzőt idéz, aki azt mondja, hogy minden gyönyör örökké szeretne tartani. “Éppen ez szenvedéseink egyik forrása - írja Riemann -, minthogy a gyönyörnek ez nem adatott meg. Több tartósságot ígér viszont, ha tudunk bánni a gyönyörrel, a szerelemmel és szeretettel.”

Akár zárógondolatok is lehetnének a fenti sorok. Ám azt még el kell mondanunk, hogy Riemann a jóléti társadalom prizmáján keresztül vizsgálja az öregkor jelenségeit. De reményeink szerint mi is ilyen társadalom felé tartunk! És egyáltalán nem mindegy, hogy milyen a közérzetünk időskori éveinkben. Nos, azért számoltunk be a megjelent könyvről terjedelmesebben, mert az öregedés érzékeny pontja életünknek.

Mi, olvasók elismeréssel mondunk köszönetet a szerzőnek és a könyvet megjelentető kiadónak. Különösen most, amikor az 1999-es esztendőt az idősek évének nyilvánították. Riemann könyvét haszonnal forgathatja mind az idősebb korosztály, mind pedig a már kései éveire is gondoló jelenlegi derékhad. (Háttér Kiadó, Budapest, 1998.)