SZEMLE

Szabó A. Ferenc

Világpolitika a hidegháború után

Samuel P. Huntingtont aligha kell bemutatni az olvasóknak. “A katona és az állam” c. monográfiája nagy példányszámban került magyarul kiadásra. (Zrínyi-Atlanti, 1994.) Mostani könyve még nagyobb visszhangra számíthat, hiszen még több diszciplína eredményeit foglalja magában, mint az előző. A katonai és a civil szféra viszonyát taglaló monográfia még elsősorban hadtörténeti és szociológiai módszerekkel elemezte tárgyát. Az új mű politológiai, közgazdasági, hadászati és demográfiai elemeket egyaránt tartalmaz, mégis könnyebben definiálható, mint elődje, egyértelműen biztonságpolitikai művel állunk ugyanis szemben. Huntington művének vonalvezetése egyértelmű. Nem tör egyetlen másik tudományág művelőinek babérjaira sem. Már műve elején tisztázza, mivel kíván foglalkozni, s a maga taposta ösvényről a könyv hatszázadik oldalán sem tér le.

A szerző a biztonságpolitika határain belül maradva, tipikus “középszintű” elméletet fejt ki. Olyan - időben és térben körülhatárolható - koncepciót, amely nem törekszik a világot mozgató alapvető törvényszerűségek feltárására, de nem is ragad bele a mindennapi élet közönséges feladatainak ellátását célzó, alkalmazott diszciplínák szigorúan célirányos, praktikus, ám szükségszerűen gyorsan avuló műfajába.

Kiindulópontja a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulópontján bekövetkezett sorsdöntő változás a világ hatalmi viszonyaiban. Mivel mintegy fél évtizeddel a szovjet rendszer összeomlása után vetette papírra gondolatait, lehetősége nyílott az új világrend - igaz, még csak kezdeti, de a felkészült szakember számára máris sokatmondó - sajátosságainak az elemzésére. Röviden és egyértelműen intézi el Francis Fukuyamához való viszonyát, amennyiben a “történelem végét”, a demokratikus világrend hosszú távú diadalát hirdető elméletet biztonságpolitikai aspektusból irrelevánsnak tekinti. Mivel Huntington nem politológus, különösképpen nem a politikai filozófia művelője, nem is vállalhatja az összecsapást a jövő harmonikus világrendjét hirdető, közvetlenül a szuperhatalmi szembenállás megszűnése nyomán keletkezett más műfajú könyvvel. Fukuyama különben is más dimenzióban gondolkodik. Őt nem elsősorban az egy-két generációnyi távolságra belátható biztonsági problémák foglalkoztatják, hanem az évezredek óta keresett, s - szerinte - végre megtalálni vélt kulcs az emberi társadalom politikai viselkedésére vonatkozóan. Éppen ezért őt a globális tendenciák vizsgálata tartja fogva: azt keresi, ami azonos világunk különböző pontjain, s nem arra figyel, mint Hungtington, hogy melyek azok az okok, tényezők, amelyek továbbra is nemzetközi konfliktusokat aggregálhatnak a jövőben. A biztonságpolitikus nem hisz a politológusnak, és nem csupán azért, mert pesszimistább vagy realistább nála, hanem azért sem, mert más érdekli. Meg van győződve arról, hogy a szuperhatalmi vetélkedés megszűnése csak átmeneti jelenség, mert már munkálnak a mélyben azok a gazdasági és szellemi folyamatok, amelyek előbb-utóbb újabb globális szembenálláshoz fognak vezetni. Ennyiben tulajdonképpen a középszintű és az általános elméleti megközelítés különbségén kívül a történelem egymástól különböző szemléletéről is szó van a két jeles amerikai gondolkodó között. Fukuyama inkább az emberiség egyenes vonalú fejlődését vallja, míg Huntington valamiféle spirálként képzeli el a történelmet. Olyan mozgásformát lát benne dominánsnak, amely a technikai eszközök, az emberi fogyasztás és viselkedés változása ellenére is vissza-visszafordul örök és megváltoztathatatlan hatalmi konfliktusai felé.

A könyv első fejezetét a Foreign Affairs közölte 1993 nyarán. Felismerése - miszerint az emberi közösségek közötti szembenállás nem elsősorban osztályhelyzetükből következik, hanem lényegében a civilizációk közötti különbségekből eredeztethető - revelációszerűen hatott publikálásakor, s gyorsan bekerült a köztudatba is, nem csak a biztonsági tudományok művelőinek arzenáljába. Evidencia, mi több: kötelező irodalom lett belőle rövidesen nálunk is. A részletesebb és okadatoltabb kifejtés azonban nem mindig előnyös a hirtelen támadt nagy felismerések számára, pedig állítólag a lényeg mindig inkább a részletekben rejtekezik. S valóban, a civilizációk harcát felrajzoló teória, talán azért is, mert oly sokfelől gyűjtötte össze érveit a szerző, nagy bírálati felületet hagyott kritikusainak. Egy dolog például elfogadni a civilizációk konfliktusának rajzát, ám más dolog egyrészt meghatározni a civilizáció fogalmát, másrészt kijelölni azokat a határokat, amelyek elválasztják őket egymástól, s így a konfliktusok helyeit is kijelölik.

A civilizációk definíciójával a gondok körülbelül ott kezdődnek, mint általában a többi társadalomtudományi fogalommal. Mekkora az érvényességi köre? Mennyiben fed le egy-egy konkrét entitást? Huntington szerint a belátható jövőben az iszlám civilizáció jelenti a világ számára a legtöbb biztonsági kihívást. Az iszlám befolyása kétségtelenül növekszik a volt gyarmati területeken, ugyanakkor - jórészt bevándorlók révén - ütközik a nyugati civilizációval, és a Szovjetunió felbomlása óta szemben áll Oroszországgal a Kaukázus és Közép- Ázsia több pontján is. A legnagyobb konfliktusban azonban a Közel-Keleten, Izraellel van. Huntington azonban az iszlámmal szemben álló zsidó-keresztény civilizációt talán hogy koncepcióját, azaz az iszlám veszély nagyságát meggyőzőbben fejthesse ki - 3 külön civilizációra bontja, s közben nem foglal állást a zsidó civilizáció mibenlétéről, arról, hogy vajon önálló kultúrkör-e vagy csupán a nyugati oldalága-e. Vajon nem kellene-e az iszlámot is tovább tagolni síita és szunnita ágra? Ez a megosztottság legalább akkora és olyan konfliktusos, mint a nyugati és az ortodox kereszténység szembeállítása. Miközben Irak és Irán évekig háborúban állt egymással, az ortodox körbe sorolt szovjet birodalom békésen kiengedte a karmai közül a nyugati civilizációba sorolt közép-európai és balti nemzeteket.

Kétségtelen az is, hogy az Egyesült Államok számára komoly problémát jelent a mexikói bevándorlás, s általában nem kedvelik az amerikaiakat Latin-Amerikában, mégsem látszik megalapozottnak a keresztény-keresztyén civilizáció egyoldalú feldarabolása. Túlzás az iszlám “véres határairól írni” az elmúlt évtized konfliktusai kapcsán, hiszen egyelőre még a zsidó-keresztény civilizáció országainak hatalma terjed ki iszlám területekre, s nem fordítva. Oroszország kisebbségeinek jó része - legalább 15 millió ember - mohamedán. Az orosz befolyási zónába tartozó egykori kaukázusi és közép-ázsiai köztársaságok - Örményország és Grúzia kivételével - iszlám országok. A csecsen, a karabahi, a tadzsik konfliktusban mind ez idáig visszaszorították az iszlám érdekeket.

Közel 50 éve irritálja az iszlám világot Izrael állam, a nyugati civilizáció Közel-Keletig meghosszabbított karja. Anélkül, hogy bármilyen előjelű állásfoglalást tennénk ezzel a konfliktussal összefüggésben, azt bizton leszögezhetjük, ezt a - Huntington kedvenc kategóriájával élve - “törésvonalat” nem az arab országok hozták létre.

Érthető, hogy a szerző részletesen foglalkozik a boszniai konfliktussal, s általában véve Jugoszlávia felbomlásával. Törésvonal-elmélete itt tűnik a legmeggyőzőbbnek, mégis hiányérzetet kelt bennünk elemzése, mert iszlám térfoglalást lát ott, ahol valójában olyan nemzeti felszabadító háború folyt, amelyből a bosnyákok rendkívüli veszteségekkel, előny~telenül kerültek ki. Sokat hangsúlyozott demográfiai aránynövekedésükkel ellentétben alig rendelkeznek az állam területének negyedrészével. Azon belül is enklávészerűen szét vannak tagolva. Huntington, aki legtöbbször finom és gondolatébresztő részelemzéseket folytat, Bosznia esetében iszlámellenes elfogultságától vezérelve a hűvös pártatlan szakértő pózába helyezkedik, s megpróbál egyensúlyt észleltetni a konfliktust kiprovokáló, állig felfegyverzett jugoszláv haderő, s a velük hosszú ideig szinte puszta kézzel szembeszegülő mohamedánok között. Prekoncepciója oly erős, hogy még hazája, az Egyesült Államok iszlám oldalra állását sem tartja egészen megindokoltnak. Ugyanakkor a civilizációs törésvonalat keresve megfeledkezik arról, hogy a boszniai szerbeket nemcsak az ortodox civilizációbeli társak, hanem a nyugati nagyhatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország is sokáig támogatták. Számukra a lassan évszázados antantkötődés sokkal jelenvalóbbnak bizonyult, mint a gyakran eltúlzott civilizációs törésvonal-elmélet. S akkor még a koszovói kérdést nem is említettük, ahol szintén nem az iszlám van pozícióban, még ha az idő és a demográfiai tendenciák neki dolgoznak is.

Huntington táblázatot közöl a civilizációk egymással összehasonlítható kapacitásairól, s ezek még akkor sem igazolják a nyugati civilizáció visszaszorulását, ha a latin-amerikai és az ortodox civilizációt külön csoportba helyezi. Márpedig a keresztény kultúrkör szétdarabolása éppen egy a civilizációs gyökeret meghatározónak tartó teóriában több mint problematikus. A keresztény gyökerű műveltség és szocializáció akadályozta meg az elmúlt évtizedben a szuperhatalmi szembenállás világháborúvá eszkalálódását. S a politikai kultúrában tapasztalható ortodox bizantinizmus vagy a sokszor afro-ázsiai reminiszcenciákat keltő latin-amerikai politikai-társadalmi mozgások ellenére a keresztény világon belül nem keletkeztek igazi törésvonal-háborúk. A Jugoszlávia szétbomlásakor kirobbant konfliktussorozatot más kategória-rendszer alkalmazásával is meg tudjuk magyarázni. A szlovén-szerb vagy a horvát-szerb összecsapás tulajdonképpen klasszikus nemzeti felszabadító háborúként is definiálható.

Figyelemreméltóak a könyv azon részletei, ahol a demográfiai eltolódások biztonságpolitikai következményei kerülnek szóba. Ezen a téren valóban igen erős civilizációs determinizmus érvényesül. Ebben a megállapításban is sok azonban a felszínesség, hiszen a nagy demográfiai elméletek nem elsősorban a kultúra vagy a vallás különbözőségének tulajdonítják a népesedés üteme közötti különbségeket, hanem az általános gazdasági fejlettségnek. A nyugati kultúrkör országai éppen olyan mértékben szaporodtak korábban, egy-másfél évszázada, mint ma a nagyrészt iszlám vagy hindu civilizációba tartozó fejlődő országok. Nem általában a kereszténységhez való viszonya változott meg a nyugati világnak, hanem a demográfiai átmenet törvényszerűségének megfelelően eljutottak abba a fázisba, amelyben - a tudomány eredményeinek köszönhetően - népességük fenntartásához már nincs szükségük olyan sok gyermekre, mint korábban. Paradox módon ez a fejlődő országokban tapasztalható, bár az utóbbi évtizedben alaposan lefékeződött népességrobbanást éppen a nyugati civilizáció, azaz a tudományok eredményeinek elterjedése váltotta ki elsősorban, nem pedig saját kultúrkörük elvárásai. Vallásuk, világhoz való szellemi viszonyuk nem módosult, felhasználták viszont a járványok és a csecsemőhalandóság leküzdésére az orvos- és gyógyszerésztudomány új eredményeit.

A népesedési kérdésről szólván kell említést tennünk egy ellentmondásos világtendenciáról. Egyetértve Samuel P. Huntington Kína jövőbeli növekvő befolyását prognosztizáló jóslatával, emlékeztetünk arra, hogy éppen ez a hatalmas ország az, amelyik többé-kevésbé képes volt, nem utolsósorban antidemokratikus intézkedéseinek köszönhetően, nagymértékben lassítani népességfejlődésének ütemét. A jövő évtizedekben tehát nőni fog Kína hatalma, relatív népességi súlya viszont csökken. Ez a körülmény mindenképpen a nyugati civilizációéhoz hasonló utat jelent. Félelmetesnek tűnhet az iszlám országok népességének háromszorosára növekedése századunkban. Csökkentheti viszont aggodalmunkat, ha arra gondolunk, hogy ez a növekedés körülbelül egyenlő a világ népességének gyarapodásával. S az iszlám kultúrkörbe sorolt országok között olyan, nem agresszív, a nyugati világ peremén elhelyezkedő jelentős országok is vannak, mint Törökország vagy Egyiptom. Mivel a szerző agresszívre rajzolt iszlámképét az utóbbi ország csak részben fedi, nem sok szót ejt róla. Törökország leszakadásának felvetése a nyugatról pedig azért nem megrázó erejű felfedezés, mert valójában sohasem tartozott oda. Ausztrália elszakadásáról vagy külön útjáról is értekezik a kötet. Úgy véljük, ebben az esetben inkább reálpolitikáról, kereskedelmi és diplomáciai stratégiáról van szó, mintsem a nyugati civilizációról való leválásról. Az ötödik kontinens mind ez idáig elzárkozott a délkelet-ázsiai túlnépesedett országokból lehetséges bevándorlásától. Kár, hogy a civilizációs törésvonalon elhelyezkedő Dél-Afrika, mint lehetséges optimista forgatókönyv, kevéssé foglalkoztatta a szerzőt. A világnak ezen a részén ugyanis - szemben a pesszimista jóslatokkal - viszonylag békésen sikerült az apartheid rendszert feloldani, s megindítani az átmenetet egy igazi demokrácia felé.

Izgalmasak Huntington professzor fejtegetései a civilizációk fejlődését meghatározó, ún. magállamokról, s ennek kapcsán arról, hogy az iszlám növekvő befolyásának érvényesítését miképpen lassítja egy ilyen magállam hiánya, pontosabban az erre a szerepre predesztinált államok erős versengése.

Amennyire könnyű ezt a monográfiát egy-két történelemfilozófiai demo~gráfiai vagy világgazdasági területen megbírálni, annyira nehéz belekötni a biztonságpolitika - igazi szakterülete - terén kifejtett megállapításaiba. Bár megírásakor még nem sejthette, hogy India és Pakisztán milyen közel áll az atomhatalmi státushoz, az atomfegyverek elterjedésének feltartoztathatatlanságát egyértelműen megfogalmazta. Ez kétségtelenül az előttünk álló 21. század egyik legsúlyosabb biztonságpolitikai kihívása. Ezzel összefüggésben a 20. század politikatörténete negatív és pozitív példákkal egyaránt szolgálhat. A mintegy évtizede megszűnt szuperhatalmi szembenállás legveszedelmesebb eleme az atomkihívás volt. Olyan körülmények között alakult ki a szembenállás az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, amikor tulajdonképpen nem volt közöttük valóságos szimmetria sem gazdasági, sem pénzügyi, sem egyéb téren, csak a fegyverkezés, s azon belül is főleg az interkontinentális hordozóeszközökkel felszerelt atomcsapásmérő eszközök terén.

Végül lényegében ez az aszimmetria vezetett el a hidegháború megszűnéséhez, mert egy idő után a nagyságrendileg kisebb szovjet nemzeti jövedelemből nem volt finanszírozható a fegyverkezési verseny. Az új atomhatalmak esetében még nagyobb egyenlőtlenségről van szó, legalábbis a világhatalmat illetően. Az atom- és hidrogénfegyver előállítása ma már nem technikai probléma. Egy antidemokratikus rendszer vagy egy mégoly szegény, de méreteiben nagy állam összespórolhatja rá a pénzt, még hordozórakétákat is telepíthet, de a jelenleg hadrendben álló nyugati kapacitást meg sem közelítheti. Zavart kelthet, de világháborút nem kezdeményezhet egyik újabb atomhatalom sem. Jogosan figyelmeztet azonban a könyv írója arra, hogy a termonukleáris fegyverek természetéből következően felhasználásuk ab ovo globális következményekkel jár. Ezért van a prevenciónak - ami az atomfegyverek további elterjedését kívánja megelőzni - olyan nagy jelentősége. A világhelyzet ezen a téren nagyon bonyolult.

Huntington jól látja, hogy az ilyen típusú biztonságpolitikai kihívások elkerülésére önmagában a demokratikus politikai szisztéma elterjesztése nem elegendő. Egész civilizációknak és kultúrköröknek kellene módosulnia ahhoz, hogy a formailag akár tökéletes választásokon kizárható legyen retrográd pártok hatalomra kerülése. Ha az iszlám általános fenyegetésével kapcsolatos nézeteit nem is osztjuk a szerzőnek, ezen a téren valóban a militáns iszlám fundamentalista tendenciák jelentik a legfőbb veszélyt a biztonságra.

Lehet vitatkozni vele vagy továbbfinomítani a civilizációk határainak fontosságáról szóló középszintű huntingtoni elméletet. Csak egyet nem lehet: figyelmen kívül hagyni. Megfelelő érvanyag birtokában ugyanis pontos és rugalmas elemzéseket végezhetünk el segítségével. Csak örülhetünk annak - éppen 1999 tavaszán, Magyarország és a másik két ország NATO-ba lépése idején -, hogy az atlanti védelmi szövetség keleti kiterjesztésének ütemét és a kiválasztott országokat tekintve maga a szerző alkalmazza a gyakorlatban teóriáját, rámutatva arra, hogy szükségszerű azoknak az államoknak a csatlakozása a nyugati biztonsági rendszerhez, amelyek évszázadok óta nyugati a kultúrkörbe tartoznak.