HADTUDOMÁNY-HADÜGY

Kőszegvári Tibor

Hadviselés a 21. században

A harmadik évezred küszöbén álló emberiség jelentős, esetenként forradalminak nevezhető változások tanúja és alanya mind a politika és a gazdaság, mind a társadalmi élet más fontos területein, ideértve a biztonság egyént és társadalmat érintő problémáit is, különösen a világ különböző térségeiben dúló háborúkat és fegyveres konfliktusokat.

A korábbi évtizedekben szilárdnak és prosperálónak tartott olyan gazdasági régiók, mint Japán és a délkelet-ázsiai “kistigrisek”, súlyos pénzügyi válságot élnek át, Nyugat-Európában tovább növekszik a munkanélküliek tömege, az Egyesült Államok és az Európai Unió vezető pénzügyi szervei által dollármilliárdokkal támogatott Oroszország nem tud kievickélni a gazdasági és belpolitikai káoszból, Kelet-Közép-Európa volt KGST-országaiban pedig hol a jobb-, hol a baloldal pártjai alakítanak kormányokat, amelyeket gyakran jobban érdekel a politikai hatalom, mint a gazdaság és a biztonság.

A gazdasági élet globális problémáit tovább súlyosbítják azok a fegyveres konfliktusok, amelyek a világ számos régiójában dúlnak és emberek millióinak életét veszélyeztetik.

Úgy tűnik, hogy a Varsói Szerződés és a Szovjetunió felbomlásával, a bipoláris katonai szembenállás megszűntével jelentősen nem javult a nemzetközi biztonsági környezet, mivel a bipoláris (és könnyen ellenőrizhető) veszélyeket felváltották a hirtelen felszínre törő, nehezen prognosztizálható és kezelhető regionális és helyi konfliktusok. Gondoljunk csak a délszláv és az északír válságra, a baltikumi, a grúziai és a csecsenföldi fegyveres összecsapásokra a helyi és az orosz erők között, valamint a felszín alatt forrongó és bármikor kitörhető török-görög konfliktusra. Ezek mellett nem hagyhatók figyelmen kívül azok az Európán túl zajló vagy lappangó konfliktusok sem, amelyek a Közel-Kelet, Latin-Amerika és Afrika számos országát és nemzetét, nemzetiségét érintik.

A napjainkban zajló konfliktusokban különböző korszerűségi fokon álló katonai erők és eszközök vesznek részt. Az afrikai földrész államai és nemzetiségei, törzsei közötti összecsapásokban a többé-kevésbé korszerű gyalogsági fegyverek mellett még megtalálhatók a nagyon primitív harci eszközök is, ugyanakkor az Irak és Bosznia légterében járőröző amerikai harcászati vadászrepülőgépek a felderítő műholdaktól kapott céladatok alapján hajtják végre a csapásokat a legkorszerűbb, lézervezérlésű rakétákkal és bombákkal.

Afrikában a nigériai polgárháború, valamint Kongóban a tuszi és hutu törzsek közötti háború halálos áldozatainak száma már eddig is több százezer, ugyanakkor az Egyesült Államok fegyveres erői a “halott nélküli” háborúk megvívására készülnek.

A biztonságot veszélyeztető tényezők és kihívások a 21. században

A Szovjetunió és a Varsói Szerződés széthullása megszüntette a bipoláris katonai szembenállást és vele együtt jelentősen csökkentette az atom-világháború veszélyét. A NATO állam- és kormányfők 1991 novemberében jóváhagyták a NATO új stratégiai koncepcióját [1], amelynek fontos részét képezi a biztonságot fenyegető kihívások és kockázatok értékelése. Ezt az értékelést, röviden a következőkben lehet összefoglalni:

• jelentősen csökkent Európában, különösen Közép-Európában a nagyméretű, váratlan támadás veszélye;
• a NATO biztonságát fenyegető kihívások és kockázatok eltérnek a múltban ismertektől mind természetüket, mind megjelenési formájukat illetően, amely megnehezíti előrejelzésüket és értékelésüket;
• a NATO biztonságát fenyegető kockázatok nem egy előre tervezett agresszióból erednek, hanem a kelet-közép-európai országok zömének gazdasági, társadalmi, politikai nehézségeiből, valamint etnikai és területi vitáiból, amelyek e térség instabilitását teremtik meg;
• nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Szovjetunió (1991. december 25-től Független Államok Közössége) területén végbemenő változások előre nem láthatósága, valamint hagyományos fegyveres erőinek és nukleáris arzenáljának nagysága, amely csak az Egyesült Államok erőihez hasonlítható, továbbra is hat az európai stabilitásra és biztonságra;
• a közel-keleti és észak-afrikai térség országaival békés és nem fenyegető kapcsolatok fenntartása szükséges, mivel ebben a térségben veszélyes törekvés tapasztalható a katonai erő növelésére és a tömegpusztító fegyverek beszerzésére - beleértve az ezeket hordozó ballisztikus rakétákat is;
• a NATO biztonságát fenyegetik azok a globális méretű veszélyek is, amelyek a tömegpusztító fegyverek elterjedéséből, a létfontosságú nyersanyagok szállításának és kereskedelmének akadályozásából, a terrorista- és szabotázs~akciókból erednek.

Az 1991 novemberében végrehajtott és nyilvánosságra hozott értékeléssel nem fejeződött be az új veszélyek, kihívások és kockázatok vizsgálata. Mind a NATO-ban, mind az Amerikai Egyesült Államokban számos kutatóhelyen, törzsben és különböző tanácskozásokon tovább folytatódott a korunkban lehetséges új veszélyek feltárása és elemzése.

Az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1995-ben hozta nyilvánosságra az új nemzetbiztonsági stratégiát és az új nemzeti katonai stratégiát. Ezek a stratégiák meghatározzák az Egyesült Államok nemzeti céljait az ezredfordulóra, és azokat a feladatokat, amelyeket a gazdaság, a politika és a nemzet biztonságának garantálása érdekében katonai téren kell végrehajtani.

Az új amerikai nemzeti katonai stratégia [2], amelyet a “rugalmas és szelektív erőfelhasználás” (angolul: Strategy of Flexible and Selective Engagement) megnevezéssel fogadtak el és hirdettek ki, gondos elemzést ad a nemzetközi helyzetről és azokról a veszélyekről, amelyek az Egyesült Államok globális érdekeit érinthetik, és amelyekre az amerikai fegyveres erőknek fel kell készülniük. Ezek a következők:

1.) a regionális instabilitás;

2.) a tömegpusztító fegyverek elterjedése;

3.) az olyan nemzetközi veszélyek, mint a kábítószer-kereskedelem és a terrorizmus;

4.) a demokráciát és a reformokat fenyegető veszélyek a volt szovjet köztársaságokban, Kelet-Európában, valamint más régiókban.

Az új amerikai katonai stratégia a veszélyforrásokhoz sorolja azokat az agresszív államokat is - Irakot, Iránt és Észak-Koreát -, amelyek a szomszédaikat fenyegetik katonai, politikai és gazdasági területeken, és ezáltal regionális instabilitást idéznek elő.

A nemzetközi biztonságot a 21. században fenyegető veszélyekről nyilvánított véleményt Samuel Huntington, a Harvard Egyetem professzora (aki a Katona és az Állam című, világsikert aratott könyv szerzője) egy 1995 decemberében Párizsban tartott nemzetközi konferencián. Véleménye szerint a 21. század első negyedében a következő nemzetközi konfliktusok várhatók:

1.) nagyméretű konfliktusok, amelyek a különböző civilizációk (kultúrák) között keletkeznek (robbanak ki);

2.) a muzulmán népek demográfiai dinamizmusából, az iszlám előretöréséből eredő heves konfliktusok;

3.) a legpusztítóbb konfliktusok pedig azok lesznek amelyek Kína és egyes ázsiai országok gazdasági dinamizmusából erednek.

A várható konfliktusokkal kapcsolatban Huntington azt is kifejtette, hogy “...noha az iszlám előretörése és Kína hatalmának növekedése nagy kihívást jelent a Nyugat és a nemzetközi rend számára, a kihívások időben korlátozottak lesznek és a 21. század első negyedének végére jelentősen csökkennek..” [3]

A nemzetközi biztonságot veszélyeztető tényezők és kihívások 21. század elején várható alakulásának áttekintése arra mutat, hogy sem a nagyhatalmak, sem a szakértők nem számolnak egy európai “nagyháború” kirobbanásával. Még globális mértékben is csak regionális konfliktusok (Irak, Irán, Korea stb.) keletkezését feltételezik, amelyek nem fenyegetik a NATO-tagállamok és Európa nemzeteinek létét.

A legfőbb veszélyként a regionális és a gazdasági instabilitást, a demokrácia elleni fellépéseket, egyes régiók demográfiai problémáit, valamint a tömegpusztító fegyverek elterjedését nevezik meg. A nemzeti katonai stratégiákban egyre nagyobb figyelmet fordítanak az olyan új típusú veszélyekre, mint a kábítószer-kereskedelem és a nemzetközi terrorizmus.

A 21. század elején a biztonságot fenyegető veszélyek és kihívások elhárítása és kivédése a korábbiaktól várhatóan jelentősen eltérő hadviselési elveket, erőket és eszközöket követel. A tanulmány további részeiben ezeket próbálom felvázolni.

A hidegháború korszakának lezáródását, a bipoláris katonai szembenállás megszűntét és az atom-világháború veszélyének jelentős csökkenését követően mind Keleten, mind Nyugaton megkezdődött és napjainkban is folytatódik a fegyveres erők átalakítása, melynek alapvető célja a kisebb és lehetőleg olcsóbb, de a kor és a közeljövő új kihívásainak jobban megfelelő katonai erő létrehozása. Az 1990 novemberében Párizsban megkötött CFE-szerződés előírásainak végrehajtása olyan folyamatot indított el, amely elsősorban a fegyveres erők harci technikájának (harckocsik, páncélozott harcjárművek, tüzérségi eszközök, harci repülőgépek és fegyveres harci helikopterek) mennyiségi csökkentését írta elő, majd a Helsinkiben 1992 nyarán aláírt kiegészítő megállapodással a fegyveres erők létszámát is jelentősen korlátozták.

Igaz, hogy ezek a csökkentések és korlátozások csak a NATO- és a volt VSZ- tagállamokra vonatkoztak, de hatásuk messze túlnőtt ezeken és ma - néhány agresszív terveket szövögető közel-keleti és afrikai államon kívül - világszerte törekvés tapasztalható a fegyveres erők radikális átalakítására és csökkentésére.

A világháború és az európai nagyháború veszélyének radikális csökkenése gyakorolta a legnagyobb hatást a szárazföldi haderőkre. Ez a hatás elsősorban a szárazföldi csapatok létszámának és fegyverzetének jelentős csökkenésében, majd a feladatok és ebből eredően a szervezetek és az alkalmazási elvek (eljárások) megváltozásában jelentkezett.

A létszámot illetően példaként elegendőnek tűnik az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország szárazföldi erői létszámának összevetése az 1987. évi és az 1997. évi Military Balance [4] adatai alapján:

A létszámok radikális csökkenésével párhuzamosan folyt és folyik napjainkban is a szárazföldi haderők feladatainak, struktúrájának, alkalmazási elveinek és felszerelésének átalakítása a jövő század követelményei szerint.

A szakértők ezek közé sorolták a terrorizmust, a nemzetközi bűnözést, a fegyver- és kábítószer-kereskedelmet, a stratégiai nyersanyagforrások és szállítási útvonalak kihasználásának akadályozását, továbbá az etnikai, vallási és gazdasági ellentéteket, területi vitákat, amelyek egyes régiókban fegyveres konfliktusokhoz vezethetnek, valamint néhány agresszív politikát folytató államvezetésnek azon törekvéseit, amelyek a tömegpusztító fegyverek és azok bevetéséhez szükséges hordozóeszközök (elsősorban ballisztikus rakéták) beszerzésére irányulnak.

Ezen veszélyek és kihívások mellett a szakértők nem hagyták figyelmen kívül a természeti katasztrófákat sem, amelyek hatalmas területeken jelentős számú lakosság életét is veszélyeztetik. Ezeknek a tömegeknek mentése és humanitárius segítséggel történő támogatása is a szárazföldi csapatok fontos feladatai közé tartozik. Mindezeket figyelembe véve folyik a fejlett országokban a szárazföldi haderő átalakítása.

Vizsgáljuk meg kissé részletesebben az Egyesült Államok szárazföldi haderejének átalakításával kapcsolatok terveket és elképzeléseket!

Az Egyesült Államok vezető politikai személyeinek és törvényalkotó szerveinek (elsősorban az elnöknek, a Szenátusnak és a Képviselőháznak) döntései a fegyveres erők struktúrájára, feladataira és alkalmazására vonatkozóan a nemzetbiztonsági stratégiában (National Security Strategy) jelennek meg konkrét megfogalmazásban. Ezt követően a teljes fegyveres erőre, majd az egyes haderőnemekre vonatkozóan kidolgozzák a nemzeti katonai stratégiát és a haderőnemi doktrínákat, amelyek a haderőnemek szabályzataiban kerülnek nyilvánosságra. A szárazföldi haderő doktrínáját az FM 100-5 jelzésű szabályzat tartalmazza, amelyet 8-10 évenként adnak ki a doktrína változásának függvényében.

A szárazföldi haderő doktrínájában nagy figyelmet fordítanak a világ erőviszonyainak változásaira és a közelmúltban lefolyt konfliktusok és háborúk tapasztalataira.

Így például az 1982-ben kiadott FM 100-5 szabályzatban megfogalmazott doktrinális elvek a “légi-földi ütközet”-ről [5] (angolul: Airland Battle) a szovjet és a VSZ fegyveres erői elleni sikeres hadműveleteket kívánták megalapozni a szárazföldi haderő és a légierő szoros együttműködésében mért, nagy mélységű és nagy erejű csapásokkal. A “légi-földi ütközet” elvének kidolgozásában a NATO és a VSZ katonai erőinek összevetésén kívül felhasználták a közel-keleti háborúk tapasztalatait is.

Az 1993-ban nyilvánosságra hozott új szárazföldi doktrína az erőfelfejlesztés [6] (angolul: Force Projection) elvére épül s a kidolgozók erősen támaszkodtak az 1989. decemberi panamai konfliktus és az 1991. évi Öböl-háború tapasztalataira, valamint arra, hogy a hidegháború véget ért, és nem kell számolni egy nagy háborúval. E doktrína alapján az előretolt védelem hadászati elgondolását, amely szerint a fegyveres erők nagyobb része a kijelölt hadműveleti térségben (a háborús színtereken) állomásozott, felváltotta az előretolt jelenlét és az erőfelfejlesztés elve, melynek értelmében a zömében honi területen állomásozó fegyveres erőket (mind az aktív, mind a tartalék egységeket értve ezek alatt) készítik fel a világ bármely térségében mind a háborús hadműveletek, mind a nem háborús műveletek végrehajtására.

Az FM 100-5 szabályzat így határozza meg az erőfelfejlesztés lényegét: “...Az erőfelfejlesztés a gyors riasztási, mozgósítási és bevetési képesség a világ bármely részén folytatott hadműveletekre. Az erőfelfejlesztés szempontjából kulcsfontosságú a nemzet azon képessége, hogy egész nemzeti erejével vagy annak egy részével cselekedjen válságok idején, így biztosítva az elrettentést és a regionális stabilitást. Az erőfelfejlesztés az Amerikai Egyesült Államok nemzetbiztonsági és nemzeti katonai stratégiájának központi eleme.[7] A szárazföldi haderő, mint az összhaderőnemi együttes része, az erőfelfejlesztéssel járul hozzá ehhez a stratégiához. Az erőfelfejlesztés az egész szárazföldi haderő, annak aktív és tartalékos, az USA területén vagy külföldön állomásozó részeire egyaránt vonatkozik, beleértve a polgári szervek általi támogatást is..."

A Sivatagi Vihar fedőnévvel 1991. január-februárban légi-, tengeri és szárazföldi erők részvételével végrehajtott kombinált hadműveletek sikere igazolta azt, hogy az erőfelfejlesztés doktrinális elve helyes és a közeljövőben is várhatóan ez képezi az Egyesült Államok katonai stratégiájának központi elemét.

Ezt elismerve és betartva, az amerikai katonai szakértők - a politikai vezetés és az egyesített vezérkar jóváhagyásával - megkezdték a jövő fegyveres erejének struktúrájával és feladataival kapcsolatos kutatásokat és kísérleteket. A jövő, vagyis a 21. század katonai kihívásainak megfelelő szárazföldi haderőt elnevezték “FORCE XXI.”-nek, ami “21. századi erő”-nek fordítható. A haderő fejlesztésével kapcsolatos munkálatok célja az, hogy 2010-re olyan szárazföldi haderőt alakítsanak ki, amely a rendkívül gyorsan változó és előre ki nem számítható nemzetközi helyzetben is alkalmas lesz “...akaratát rákényszeríteni azokra, akik ellenünk harcolnak, elrettenteni azokat, akik érdekeink ellen kívánnak cselekedni, megnyugtatni szövetségeseinket az elő~retolt jelenléttel és a békeműveletekkel, amelyeket a világ stabilitása és az emberiség jobbléte érdekében hajtunk végre.

És végül, az amerikaiak számíthassanak a szárazföldi haderő támogatására otthon is...[8]

A szakértők a jövő század amerikai fegyveres erejének kialakítását sajátos kihívásnak fogják fel, amelynek alapvető rendeltetése “...a lehetséges háború természetének (jellegének) megváltoztatása még azelőtt, hogy ez a háború kirobbanna...”

Ebből következtethető az, hogy a jövő század fegyveres erejét elsősorban nem a háború megvívására, hanem annak elhárítására képes és alkalmas erőként kívánják kialakítani az Amerikai Egyesült Államokban.

A NATO szárazföldi erői reformjánál is érvényesül az a stratégiai koncepcióban megfogalmazott értékelés, amely a nagyobb méretű háborúk helyett elsősorban a regionális instabilitásból eredő helyi konfliktusokkal számol Európában és az Európán kívüli közel-keleti és észak-afrikai térségben. Ezekre a regionális konfliktusokra olyan szárazföldi erők bevetését kell előkészíteni amelyek alapvetően különböznek a hidegháború éveiben felállított szervezetektől.

Megszűntek a hadseregcsoportok [9] és a tábori hadseregek, valamint az egy nemzet erőiből álló hadtestek is. Helyettük megkezdték a többnemzetiségű és nagy mozgékonyságú, gyorsreagálású hadtestek és hadosztályok felállítását.

Az új szervezetek közül kiemelt figyelmet érdemel a NATO többnemzetiségű gyorsreagálású hadteste (angolul: Allied Rapid Reaction Corps =ARRC). A hadtest rendeltetése: minden időben készen álljon arra, hogy megerősítse vagy növelje az agresszió által fenyegetett NATO-tagállamok védelmi képességeit az európai kontinensen. A jövőben feladatul kaphatja azt is, hogy a NATO felelősségi területén kívül vegyen részt különböző békeműveletekben, illetve az európai biztonságot fenyegető veszélyek elhárításában.

A hadtest állományát tíz olyan hadosztály képezi, melyek zöme multinacionális dandárokból és ezredekből áll. Az ilyen összetétel pozitívuma a NATO-feladatok iránti nemzeti elkötelezettség konkrét erővel történő kinyilvánítása. Negatívuma az, hogy a teljes hadtest mozgósítása hosszú időt igényel. Erre tekintettel a NATO európai katonai vezetésének törekvése, hogy legalább négy hadosztály egyidejű bevetésének feltételeit megteremtse. A bevetés megfelelő időben történő végrehajtásának alapvető feltétele, hogy a hadtest csapatait gyorsan és rugalmasan tudják a kívánt helyszínre (régióba) szállítani. Ezért elsősorban nagyszámú szállító repülőgép rendszerbe állítását tervezik.

A gyorsreagálású hadtest parancsnoksága a németországi Rheindahlenben települt, a parancsnok egy háromcsillagos brit tábornok.

Várható, hogy az újonnan csatlakozó közép-európai országoknak, így Magyarországnak is, megfelelően felkészített katonai erővel kell hozzájárulni a NATO gyorsreagálású hadtestének további erősítéséhez.

A NATO 1991-ben kihirdetett stratégiai koncepciója és az 1995-ben elfogadott amerikai nemzeti katonai stratégia előírásainak megfelelően folyik a NATO és az USA légierői~nek átalakítása és felkészítése az évezred utáni lehetséges feladatok végrehajtására.

Az átalakítás vezérlőelve az, hogy az általános és minden NATO-haderőt érintő költségvetési korlátozások hatása mellett figyelembe kell venni az elmúlt évek konfliktusainak tapasztalatait is. Ennek során kiemelt figyelmet fordítanak az 1991. évi Öböl-háborúban, valamint a délszláv válságban szerzett tapasztalatokra.

Ezek feldolgozása és figyelembevétele kapcsán jelentette ki az amerikai légierő egyik vezető beosztású tábornoka, Charles Wald azt, hogy: “..napjainkban a légierő a konfliktus teljes spektrumában részt tud venni, a békefenntartástól az általános háborúig...[10]

A légierő átalakítása az új kihívásokra érinti mindenekelőtt a szervezeti struktúrát. A korábbi hadseregnek megfelelő szervezeteket (Air Force Command), a repülő hadosztályokat és wingeket (ezredeket) olyan légi expedíciós erőkké (Air Expeditionary Forces) alakítják át, amelyek jobban megfelelnek a várható feladatokból eredő igényeknek, mivel gyorsan átcsoportosíthatók, és adminisztratív szervezetük kisebb és alkalmasabb a hadműveleti feladatok végrehajtására.

Ez az átalakítás a legelőrehaladottabb állapotban az Egyesült Államok légierejénél van. A jóváhagyott program szerint 10 légi expediciós erőt hoznak létre 2000. január 1-jéig. Ezek az alakulatok alkalmasak lesznek arra, hogy 90 napig tartó bevetésen vegyenek részt a földgolyó bármely részén folyó egy vagy két regionális konfliktusban.

Egy légi expedíciós erő állományát mintegy 175 db. repülőgép és több mint 10.000 fős személyi állomány képezi.

Az amerikai légierő vezérkarának véleménye szerint ezzel a gépmennyiséggel és személyi állománnyal az expedíciós erő egy nagyobb és egy kisebb méretű konfliktusban tud eredményesen tevékenykedni. Ilyen esetben a feladat végrehajtásához szükséges arányban osztják el a repülőgépeket és a katonákat.

Az Öböl-háború tapasztalataira és a fejlett elektronikai ipar legújabb eredményeire támaszkodva nagy ütemben folyik a jövő század katonai műveleteit támogató és a győzelmet biztosító információs eszközök és módszerek kifejlesztése. Az ezzel foglalkozó szakértők úgy vélik, hogy a jövő század katonai konfliktusaiban döntő szerepe lesz az információs hadviselésnek, az információs háborúnak.

Dr. Várhegyi István c. egyetemi docens írja egyik jegyzetében “..Az információs hadviselés (IW) a fegyveres küzdelem új jelensége... Megjelenését és tartalmi kibontakozását az információs ipari termelési korszak legújabb ipari és informatikai információs forradalmainak vívmányai tették lehetővé. Az IW ma már a legfejlettebb országokban szerves részét képezi a fegyveres küzdelemnek...[11]

Az információs hadviselés célja az ellenséggel szembeni információs fölény kivívása, mely egyrészt lehetővé teszi a parancsnok és törzse számára, hogy minimálisra csökkentse a saját csapatok vezetésének időciklusát, másrészt maximálisan akadályozza és megnövelje az ellenség vezetési, döntéshozási időciklusát.

Az információs hadviselés fő erőkifejtése az információk (elsősorban a felderítési adatok) megszerzésére, az ellenségnél gyorsabb és hatékonyabb feldolgozására, valamint felhasználására, illetve eredményesebb védelmére irányul, amely az ellenség fölötti információs fölényhez, majd ennek tartóssá válása útján információs uralomhoz s ennek segítségével a végső katonai győzelemhez vezet.

Az információs hadviselés, bár műveleteinek túlnyomó többsége a hadművelet (fegyveres küzdelem) folyamán kerül végrehajtásra, rendszerint megelőzi a hadművelet megkezdését és annak befejezése után is folytatódik. Az információs hadviselés segíti a konfliktus rendezését békés úton, illetve hozzájárul a béketárgyalások sikeréhez.

Az információs hadviselési képességek gyors fejlődését prognosztizálta a neves közgazdász, Robert J. Samuelson, aki egy tanulmányában [12] azt írta, hogy “...az adatok továbbítási sebessége 2005-ig 45-szörösre növekszik a korszerűsített modemek, kapcsolók és kommunikációs hálók következtében...”

A 21. század kihívásaira megfelelően reagálni képes fegyveres erők fejlesztése kapcsán az utóbbi években egyre gyakrabban lehet olvasni a “halott nélküli háború” és az “ölés nélküli győzelem” koncepcióiról. [13] Az ezeket a koncepciókat kidolgozó amerikai szakértők olyan fegyveres erőket képzelnek el a jövő század fegyveres műveleteiben, elsősorban az alacsony intenzitású konfliktusokban, amelyek képesek az ellenség erőit még a fegyveres küzdelem kibontakozása előtt arra kényszeríteni, hogy lemondjanak annak elkezdéséről. Ehhez korszerű és hatékony felderítésre, a csapatok gyors manővereire és hatékony együttműködésre, intelligens és “nem halálos” fegyverekre, valamint és mindenekelőtt eredményes információs hadviselési képességekre van szükség.

A “halott nélküli háború” megvalósítását segíti elő olyan hadviselési eszközök és módszerek alkalmazása, melyek az ellenség élőerejét és harci technikáját nem a tűz- és csapásmérő fegyverek romboló erejével, hanem harci képességének és mozgásának nagyfokú gátlásával idézik elő. Ilyen hadviselési eszközök és módszerek kidolgozása már a vietnami és az afganisztáni háborúkban megkezdődött. Ide sorolható a lélektani hadviselési, a geofizikai hadviselési, a pszichotronikai hadviselési és más hadviselési eszközök és módszerek alkalmazása (Ezekről részletesebben lehet tájékozódni a szerzőnek a Hadtudomány 1995/1. számában megjelent, A jövő fegyverei és harceljárásai című tanulmányából.)

A jövő század konfliktusaiban eredményesen alkalmazható szárazföldi haderővel szembeni egyik legfőbb követelmény, hogy a kis alegységek (raj, szakasz), valamint az egyes katonák harci feladatainak végrehajtását kell hatékonyan támogatni. Az USA és a NATO-tagállamok szárazföldi haderői gyakorlóterein és kísérleti laboratóriumaiban most olyan eszközök és eljárások kidolgozásán munkálkodnak, amelyek nagyobb lehetőséget biztosítanak az alegységeknek és a katonáknak ahhoz, hogy nagyon rövid idő alatt megkapják a feladat végrehajtásához szükséges támogatást, amely lehet pilóta nélküli felderítő repülőgép, tábori tüzérségi tűzcsapás vagy a harcászati légierő repülőgépei által nyújtott közvetlen légi támogatás. Ennek megvalósításához az alegységeket és katonákat olyan felszereléssel látják el, amely lehetővé teszi az ellenség (a cél) gyors felderítését és leküzdését.

Az erre a feladatra tervezett felszereléseket egy most fejlesztés alatt álló rendszer keretein belül hozzák létre 2001-ig. A “helyzet készenléti rendszer” (angolul: Situation Awareness System) [14] alkalmas lesz arra, hogy egy 40.000 km2 nagyságú területen, mintegy 70 harcoló alegység igényeit kielégítse. Egy alegység létszáma 8-12 fő lehet és olyan kisméretű számítógéppel, híradóeszközökkel, felderítőműszerekkel és automata fegyverekkel lesz felszerelve, amelyek biztosítják a sikeres harctevékenységet.

Más programok részeként olyan harci technikákat hoznak létre, melyek rövid idő alatt jobb és olcsóbb leküzdési lehetőséget nyújtanak a szárazföldi csapatok számára. J. Eash, az USA védelmi minisztériumának helyettes államtitkára példaként említette a “Defense News”-ben megjelent cikkében, [15] hogy az észak-koreai fegyveres erők rendelkezésére álló nagymennyiségű sorozatvető ellensúlyozására 2 év alatt sikeresen kifejlesztettek egy olyan eljárást és az ehhez szükséges eszközöket, amelyek segítségével pontosabb és gyorsabb csapásokat tudnak mérni az amerikai sorozatvetőkkel (MRLS-ekkel) a koreai félszigeten egy esetleges fegyveres konfliktus esetén.

Az USA és NATO-légierők fegyverzetének korszerűsítése is részét képezi a légierő reformjának. Egyre több olyan korszerű fegyverrendszert állítanak szolgálatba, mely biztosítja a célok gyors és hatékony leküzdését.

A nagy pontosságú (lézerirányítású, infravörös stb.) fedélzeti fegyverek térnyerését igazolja Charles Wald amerikai repülő tábornok nyilatkozata, [16] mely szerint az Öböl-háború óta az amerikai légierőt majdnem teljesen új, precíziós fegyverekkel látták el. A tábornok szerint míg az Öböl-háborúban bevetett fedélzeti fegyvereknek csak 10%-a volt nagy pontosságú, addig a Boszniában felhasznált amerikai repülőgépek majdnem 100%-a volt ilyen fegyverekkel felszerelve, és a NATO-szövetséges légierők által bevetett fegyverek 60%-a volt nagy találati pontosságú eszköz.

A 21. század követelményeinek megfelelő légierő fegyverzetében várhatóan meghatározó szerepe lesz azoknak a csapásmérő eszközöknek is, amelyek távirányítással, hajózó személyzet nélkül lesznek alkalmasak harci feladatok végrehajtására.

Az előzetes felmérések szerint a földi célok elleni csapásmérésre és az ellenség légvédelmi rendszerének lefogására alkalmas, hangsebesség feletti, pilóta nélküli repülőgép rendszerbe állítása jelentősen csökkentené a légierő költségeit. Ez a költségcsökkenés a gép teljes élettartamára vonatkozóan 20-30%-lehet, míg a hadműveleti bevetés költségei 50-80%-kal lennének alacsonyabbak, mint a pilóta által vezetett harci repülőgépeknél. [17]

A kifejlesztést ellenzők felvetik azt, miszerint eddig még nem derült ki és nem is bizonyították az új eszközzel kapcsolatban azt, hogy olcsóbb a rakétánál (itt feltehetően a cirkáló rakétára gondoltak), továbbá azt, hogy hatékonyan fel tudja venni a harcot az ellenség pilótavezetéses vadászgépeivel.

Miközben a világ fejlettebb országaiban fokozatosan csökken a fegyveres erők létszáma és fegyverzete és a legfejlettebbek haderői már a “halott nélküli háborúra “ is készülnek (ugyanakkor továbbra is ragaszkodnak a nukleáris fegyverkészletek megtartásához), a fejlődőnek nevezett (gyakran igen fejletlen gazdasági és társadalmi struktúrával rendelkező) országokban pedig óriási erőfeszítéseket tesznek a tömegpusztító fegyverek és azok hordozóinak beszerzése érdekében.

Az öt, ma már klasszikusnak nevezhető atomhatalom (USA, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína) mellett egyre növekszik azon országok száma, melyek már hajtottak végre nukleáris kísérletet (mint Izrael, a Dél-afrikai Köztársaság, India és Pakisztán), illetve titokban fejlesztik saját atomfegyverüket (mint Irán, Irak, Észak-Korea, Brazília, Argentína és mások - lásd a táblázatot).

Atomfegyverek és országok 1998-ban

Forrás: Military Balance 1997/98.

Az atomfegyverrel rendelkező országok számának növekedése egyre nagyobb veszélyt jelent az emberiségre, és a 21. század biztonságával, a lehetséges konfliktusok kialakulásával foglalkozó szakértő számára szinte lehetetlenné teszi egy reális és elfogadható prognózis felállítását a fegyveres konfliktusokkal, továbbá az azokban várhatóan bevetésre kerülő pusztítóeszközökkel kapcsolatban.

Az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország (korábban: Szovjetunió) között folyó SALT-, majd START-tárgyalások rendeltetése a hadászati atomfegyverek és azok hordozóinak jelentős csökkentése. A cél az, hogy a 21. század elejére a robbanótöltetek mennyisége a jelenlegi 7000-10.000 db-ról 3500 darabra csökkenjen szerződő felenként. Jelenleg sem az orosz törvényhozó testület, a Duma, sem az Egyesült Államok Kongresszusa nem hagyta jóvá és nem emelte kötelező törvénnyé a START-2 elnevezéssel az 1993. január 3-án Bush amerikai és Jelcin orosz elnök által aláírt csökkentési megállapodást. Várható, hogy a gazdasági nehézségekkel küzdő Oroszország parlamentje, további nyugati pénzügyi támogatás reményében, még az ezredforduló előtt ratifikálja a START-2 megállapodást és akkor nem lesz akadálya a további radikális nukleáris leszerelésnek, amelyet a START-3 tárgyalások keretében már megkezdtek Jelcin és Clinton elnökök utasítására az orosz és az amerikai hadászati fegyverzeti szakértők. Az elnökök az 1997. márciusi találkozón megállapodtak abban, hogy a START-2 ratifikálását követően azonnal el kell kezdeni a START-3 végrehajtását, amely szerint 2007-ig 2000-2500 darabra kell csökkenteni a hadászati nukleáris robbanótöltetek mennyiségét.

A másik három nukleáris hatalom (Nagy-Britannia, Franciaország és a Kínai Népköztársaság) várhatóan csak a START-3 megállapodás végrehajtása után csatlakozik a nukleáris leszerelés folyamatához. Ezt elsősorban saját atomfegyverkészleteik, az USA és orosz arzenálnál lényegesen kisebb mennyiségével indokolják.

A világ közvéleményét és a problémával foglalkozó szakértőket sokkal jobban aggasztják az egyre nagyobb számban jelentkező olyan országok, amelyek már kipróbáltak nukleáris tölteteket, vagy azok kifejlesztésén munkálkodnak. [18]

Az atomfegyverek 21. században betöltött szerepét és rendeltetését illetően nagyon megoszlanak a szakértői vélemények. Egyesek hajlanak arra, hogy egyre csökken ezen fegyverek jelentősége és szerepe a jövő század katonai konfliktusaiban, mivel a pusztítás eszközei egyre pontosabbak, hatékonyabbak és egyre “humánusabbak” lesznek. Úgy vélik, hogy a jövő század konfliktusai nem teszik szükségessé a hatalmas (és fölösleges) pusztítóerővel rendelkező nukleáris fegyverek alkalmazását. E nézet legmarkánsabb képviselői már a “halott nélküli háború”-ról és az “ölés nélküli győzelem”-ről írnak és fejtik ki véleményüket.

* * *

Néhány száz nap elmúltával belépünk a 21. századba és a harmadik évezredbe. Európa és a világ népei azt várják az új évezredtől, hogy kevesebb problémával és nagyobb biztonságban élhetik mindennapjaikat, miközben a háborúktól és konfliktusoktól terhes 20. század már csak mint egy rossz emlék él az egyszerű emberek gondolataiban.

Az ezredforduló után alakuló nemzetközi helyzetet és a biztonságot veszélyeztető tényezőket értékelő szakértők úgy vélik, hogy nem kell számolni egy európai “nagyháború” kirobbanásával. Legfőbb veszélyként a regionális és gazdasági instabilitással, a demokrácia elleni fellépésekkel, egyes régiók demográfiai problémáival, a tömegpusztító fegyverek elterjedésével, a kábítószer-kereskedelemmel és a nemzetközi terrorizmussal kell számolni.

A 21. században várható veszélyek és kihívások elhárítása és kivédése a korábbiaktól jelentősen eltérő hadviselési elveket, erőket és eszközöket követel.

Arra az értékelésre támaszkodva, hogy Európában kizárható egy nagyméretű háború, ezért a fegyveres erőket elsősorban az ún. alacsony intenzitású konfliktusokra kell felkészíteni, az európai országok zömében jelentős méretű létszám- és fegyverzetcsökkentés ment és megy végbe a fegyveres erőknél. Az általános törekvés az, hogy a korábbiaknál jóval kisebb, de mozgékonyabb és hatékonyabb haderőket kell létrehozni a század elejére.

Ezeket az erőket jellemezni fogja a legkorszerűbb technika - mindenekelőtt az információs technika - széles körű alkalmazása, a gyors mozgás (a légi szállíthatóság), a gyors reagálás és a nagy tűzerő. Ugyanakkor, ha az erre irányuló kísérletek pozitív eredménnyel járnak, várható, hogy még a 21. század első felében elterjednek azok az eszközök és eljárások amelyek megteremtik a nagy személyi veszteségek elkerülésével járó katonai győzelem lehetőségét. Ennek számos feltétele van, amelyek között kiemelkedő szerepet játszik a tömegpusztító fegyverek leszerelése és további elterjedésének hatékony megakadályozása.

FELHASZNÁLT IRODALOM

1.The Alliance Strategic Concept, 1991. Brüsszel

2. America' s Army of the 21st Century, FORCE XXI., Office of the Chief of Staff, Army, 1995. január 15.

3. National Military Strategy of the USA 1995., Chairman of the J CS, Washington D. C.

4. The Military Balance 1980-tól 1998-ig kiadott évfolyamai, London, IISS,

5. NATO Kézikönyv, SVKI, 1997

7. Kőszegvári Tibor: A jövő fegyverei és harceljárásai; Hadtudomány 1995/1. sz. 37-49.old.

JEGYZETEK

1 The Alliance' s Strategic Concept, November 1991, NATO Office of Information and Press, Brüsszel.

2 National Military Strategy of the United States of America, 1995, CJCS, Washington, D.C.

3 S. Huntington: A Nyugat a civilizációk konfrontációja (előadás); Párizs, 1995. december 19.

4 The Military Balance 1987/88 1997/98 London, IISS

5 A 80-as években használták a “légi-földi hadművelet” fogalmat is.

6 Elfogadható az “erő kivetítése” kifejezés is.

7 Az erőfelfejlesztés elvének doktrinális tételkénti elfogadását és részletes kidolgozását megalapozta az Egyesült Államok Kongresszusában 1986-ban elfogadott “Goldwater-Nichols törvény”.

8 America's Army of the 21st Century, Force XXI., p. 4-5.; Office of the Chief of Staff, Army, Fort Monroe, 1995. január 15.

9 A NATO közép-európai szárazföldi erőit a hidegháború évtizedeiben két hadseregcsoport (az északi és középső HDSCS) állományába osztották be.

10 L. Burgess: U.S. Air Power Transforms Into Urban Warfare Tool, Defense News, 1998. július 27-augusztus 2., Washington.

11 Dr. Várhegyi István: Információs háború, információs hadviselés-vezetési hadviselés, 37-38. old., ZMNE, 1997.

12 R. J. Samuelson: “World 2000, Economics, Cornucopia or Crisis”; Newsweek, 1997. január 27. pp. 20-21.

13 NATO-WEU hírlevél; 84. szám, 1998. márc. 6., ZMNE SVKI.

14 G. I. Seffers: Power on the Front-Lines, Defense News, 1998. júl. 27-aug. 2., p. 19., Washington.

15 Josepf Eash: ACDT Gives Joint Solution, Defense News, 1998. aug. 10-16., p. 15.

16 L. Burgess:: U.S. Air Power Transforms Into Urban Warfare Tool, Defense News, 1998. júl. 27-aug. 2., Washington.

17 G. Seffers: Pentagon to test Lethal Air Strikes by Robot Planes, Defense News 1998. márc. 9-15., Washington.

18 Nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy miközben a nagyobb és gazdagabb hatalmak az atomfegyvereket fejlesztik és “halmozzák fel”, addig szegényebb országok a tömegpusztító fegyverek más, a hazai bázison is olcsóbban kifejleszthető (vegyi és biológiai) eszköztárukat bővítik.

Vissza a lap elejére