Martinusz Zoltán

Alig másfél éve annak, hogy 1997 őszén előbb a védelmi tervezési kérdőívben (DPQ), majd a csatlakozási tárgyalások során Magyarország képviselői az alábbi szövegű nyilatkozatot tették a NATO-nak: “Magyarország biztonságát tartósan a NATO teljes jogú tagjaként kívánja garantálni. Az ország integráns része kíván lenni a Szövetség politikai és katonai struktúrájának. Magyarország teljes mértékben osztja a Washingtoni Szerződésben rögzített értékeket és alapelveket, kiáll a béke és az igazságosság elvei mellett, támogatja a demokrácia, a pluralizmus, az emberi szabadságjogok, a jogállamiság és a szabad piacgazdaság elveit és gyakorlatát. A NATO konzultációs és döntéshozatali rendszerében való részvételt Magyarország olyan eszköznek tekinti, amellyel hozzá tud járulni az euroatlanti térség biztonságának és stabilitásának erősítéséhez. A NATO tagjaként Magyarország felelős és konstruktív módon vesz részt a konszenzus építés folyamatában a Szövetséget érintő valamennyi kérdésben.”

Mindannyian, akiknek szerencsénk volt részt venni a különböző dokumentumok megfogalmazásában, tudtuk, hogy történelmi jelentőségű szavak ezek. Mégis, maga a csatlakozás, illetve a tagság, mint állapot, még 1997-ben, a csatlakozási tárgyalások kellős közepén is a távoli ködbe vesző illúziónak tűnt.

Ez év március 12-én a magyar külügyminiszter cseh és lengyel kollégájával egyetemben letétbe helyezte a NATO-csatlakozás ratifikációs dokumentumait, és ezzel az illúzióból nagyon is kézzelfogható valóság lett. Sokszor, sokan mondták az elmúlt tíz év egyes eseményeire, hogy történelmi fordulópontot jelentettek gyakran okkal, néha kissé túlozva. A NATO-csatlakozás záróaktusának helye nem kétséges e sorban, valódi történelmi fordulópontot jelent Magyarország 20. századi történelmében. E fordulópont kapcsán érdemes áttekinteni Magyarország és elsősorban a Magyar Honvédség felkészülését, felkészültségét és a NATO-csatlakozásból adódó legfontosabb feladatait.

1. A biztonságpolitikai környezet átalakulása

A Honvédelmi Minisztériumra, illetve a honvédelem egész intézményrendszerére egyaránt igaz, hogy feladatrendszerét olyan biztonságpolitikai környezetben kell teljesítenie, amelynek legfőbb jellemzője az elmúlt tíz év során a szinte állandó változás volt. A közép- és a kelet-európai országokban lezajlott politikai rendszerváltozások nyomában eltűnt a hidegháborús évtizedekben kialakult, kétoldalú politikai és katonai szembenálláson alapuló intézményrendszer, megszűntek továbbá e szembenállás ideológiai alapjai is. Ugyanakkor a magas katonai kockázatot jelentő, de viszonylag stabil helyzetet a politikai, a gazdasági és a társadalmi átalakulás által felszínre hozott régi és újkeletű feszültségek táplálta instabilitás váltotta föl, melyben az Európa egészére kiterjedő katonai konfliktus esélye gyakorlatilag elhanyagolható ugyan, de a regionális válsággócok az egész euroatlanti térség számára kockázati tényezőt jelentenek.

Az elmúlt tíz év során ugyancsak gyökeres változásokon ment át Európa keleti felének nemzetközi szerkezete. A német egység megvalósulása és a Szovjetunió fölbomlása alapjaiban rengette meg a korábban kialakult stratégiai helyzetet. Magyarország szempontjából a fenti változások mellett a közvetlen biztonságpolitikai környezetet döntő mértében befolyásoló tényezőként jelent meg Csehszlovákia - békés - kettéválása és a volt Jugoszlávia - közel sem békés - atomjaira hullása. Tíz évvel ezelőtt Magyarország a régió egyik legkisebb államaként öt szomszédos országgal alakította külkapcsolatait, míg mára hét szomszédunk közül öt államisága még nincs tízéves, és Magyarország a régió egyik közepes méretű államának számít. A biztonságpolitikai környezetet érintő változások között meg kell említeni, hogy a politikai rendszerváltások nyomán nem egy helyen újjáéledő agresszív nacionalizmus egyik szenvedő alanya a határokon túl élő magyar kisebbség volt.

A biztonságpolitikai környezet változásának elemzése nem szakítható el az európai és euroatlanti integráció folyamatától. A NATO történelmileg rendkívül rövid idő alatt reagált az Európában végbement politikai változásokra, és az 1991-ben elfogadott stratégiai koncepció, majd a Békepartnerség programjának 1994-es meghirdetése után 1997 nyarán döntést hozott a szervezet kibővítéséről. 1998-ban megindultak az Európai Unió bővítését célzó csatlakozási tárgyalások is, melyek során Magyarország a tagságra legesélyesebb jelöltek között szerepel. Mindezek alapján elmondható, hogy a rendszerváltást követően stratégiai célként megfogalmazott európai és euroatlanti integráció mára a gyakorlati megvalósítás fázisába fordult.

A biztonságpolitikai környezet gyökeres átalakulása jelentős mértékben csökkentette a katonai tényező szerepét a biztonság alkotóelemei között. Az államok közötti hagyományos háború kirobbanásának veszélye belátható időtávon belül minimálisra csökkent. Ugyanakkor az euroatlanti régió perifériáján az elmúlt évek során lezajlott katonai konfliktusok és a továbbra is kockázatot jelentő válsággócok egyértelművé teszik, hogy a háborús tevékenységre való felkészülést Magyarország belátható időn belül még nem mellőzheti, és a Magyar Honvédség elsődleges feladata továbbra is ez marad. A NATO jelentette szövetségesi keretek ezt az alapfeladatot nem módosítják, éppen ellenkezőleg, a Washingtoni Szerződés 5. cikkelye értelmében vállalt kötelezettségek tükrében erősítik.

Ugyanakkor a megváltozott biztonságpolitikai helyzetben számos új kockázati tényező fogalmazódik meg, amelyek kezelésében a Magyar Honvédség is szerepet kaphat. Jelentősen megnövekedett az alacsony intenzitású, a háborús küszöböt meg nem haladó konfliktusok kockázata. A délszláv háborúban nem egy példa volt arra, hogy Magyarország területét közvetlenül is érintette egy szomszédos ország területén zajló katonai konfliktus átsodródása. Megnövekedett azon nem katonai jellegű kockázatok súlya - pl. tömeges migráció, tömegpusztító fegyverek és hordozó eszközeik proliferációja, nemzetközi bűnözés is -, amelyek elsődleges megjelenési formájukban nem katonai jellegű válaszokat igényelnek, következményeik azonban az ország katonai biztonságára is hatással lehetnek.

Általánosságban elmondható, hogy a megváltozott biztonságpolitikai körülmények között a legnagyobb kockázatot az instabilitás jelenti. A globalizáció jelenségével párosítva mindez azt eredményezi, hogy korábban számunkra távolinak és érdektelennek tűnő nemzetközi feszültséghelyzetek is közvetlen hatást gyakorolhatnak Magyarország biztonságára. Az euroatlanti integráció folyamatának egyik ezzel kapcsolatos velejárója, hogy a fejlett nyugati értékközösség tagjaként immár Magyarországnak is részt kell vállalnia mindazon konfliktusok kezelésében, amit e közösség a demokratikus vívmányok, a szabad gazdaság és az emberi jogok alapértékeinek védelmében felvállal.

A biztonságpolitikai környezet radikális változásának természetesen nemcsak politikai, hanem egyéb okai is meghatározhatók, melyek közül e helyütt a technológia fejlődését mindenképpen ki kell emelnünk. Az információs világháló létrejöttével és az informatikai alkalmazások egyre szélesebb körű elterjedésével a világ gyakorlatilag már évekkel ezelőtt a 21. századba lépett. Biztonságpolitikai és védelmi szempontból mindez egyrészt az informatikai alkalmazások katonai célú felhasználásának minden korábbit meghaladó mértékű elterjedését jelenti, amely gyakorlatilag forradalmi nagyságú minőségi ugrást jelenthet a katonai erők képességeiben és alkalmazási módjában. Az informatikai rendszerek széles körű alkalmazása egyidejűleg új, a korábbi eszközökkel nem kezelhető sebezhetőséget is jelent a fejlett országok számára. Végezetül meg kell említeni a hétköznapi értelemben vett információ-hozzáférési lehetőségek robbanásszerű növekedését is, amely azzal jár együtt, hogy a biztonsági és katonai jellegű eseményekről gyakorlatilag azok megtörténtével egy időben értesülhet a széles közvélemény, és állásfoglalásával döntő mértékben befolyásolhatja a politikai szféra tevékenységét (ld. szomáliai békefenntartó misszió).

Ami a megváltozott biztonságpolitikai környezetből származó feladatokat illeti, katonai szempontból elsősorban a rugalmas, többcélú alkalmazhatósági képesség erősítésével lehet a gyorsan változó biztonsági kihívásokra adandó válasz alapjait megteremteni. Ebben a vonatkozásban alapvető fontosságú a gyors reagálási képesség és a mozgékonyság erősítése. Az instabilitás, mint fő ellenség, bizonyos eszközökkel katonai téren is kezelhető, így elsősorban a regionális együttműködés elmélyítésével és a katonai együttműködési területek bővítésével. Ezzel egyidejűleg a fegyveres erőknek a korábbinál fokozottabb mértékű szerepvállalásra kell készülniük a nemzetközi békefenntartó, béketámogató és humanitárius missziókban is.

Az információs forradalom nyomában megjelenő feladatok közül elsősorban az információfeldolgozási és -továbbítási képesség erőteljes növelése, valamint az informatikai hadviselés elleni védekezés módjainak erősítése fogalmazható meg közvetlen feladatként. Meg kell ugyanakkor állapítani, hogy az információs forradalom biztonsági aspektusai kezelésének tekintetében Magyarország és a Magyar Honvédség sajnos még messze a minőségi szakadék innenső oldalán áll.

2. Hol is tartunk?

A biztonságpolitikai környezet változásának gyorsasága és mélysége, továbbá a magyarországi politikai rendszerváltozás egész társadalmat átfogó jellege tükrében egyáltalán nem lehet meglepő, hogy a honvédelem filozófiájának és struktúrájának egésze sok tekintetben elmaradt e változások mögött. Magyarországon a honvédelem jogi, intézményi és politikai hátterét 1998-ig megalapozó döntések jobbára a rendszerváltást és a Varsói Szerződésből való kilépést közvetlenül követő években születtek. Ennek megfelelően alapfilozófiájuk kifelé elsősorban egy nem kívánt szövetségesi rendszerből való szabadulást, illetve hasonló visszatértének megakadályozását, míg befelé a fegyveres erők jogállásának tisztázását, az egyenruhás állampolgár jogainak maximális érvényesítését és a választott politikai szervezetek irányítási jogköreinek mélyítését, ugyanakkor a napi politika beavatkozási lehetőségeinek szűkítését célozta. Mára elmondható, hogy a rendszerváltás végrehajtásának időszakában mindenképpen helytálló korlátozások, illetve előírások egy része 1998 végére elavult, nem felelt meg a megváltozott biztonságpolitikai kihívásoknak, és az euroatlanti integráció keretei között megvalósuló védelem filozófiájának sem, és nem egy helyen konkrét gátat emelt a NATO-tagságból fakadó kötelezettségek teljesítése elé.

A NATO-tagságból fakadó követelményekhez és a megváltozott biztonságpolitikai körülményekhez való igazodás érdekében gyakorlatilag a honvédelemmel foglalkozó valamennyi lényeges jogszabályt és normatív kötelezettséget meghatározó határozatot újra kell gondolni. Ezek között természetesen kiemelt helyen szerepel az alkotmány, a honvédelmi törvény, a fegyveres erők kötelékében szolgálatot teljesítők jogállását szabályozó törvények, valamint a biztonságpolitikai és a honvédelmi alapelvekről elfogadott országgyűlési határozatok, melyeket a jogharmonizáció ún. “első köre” 1998 decemberében már megcélzott. De nem lehet megfeledkezni pl. a közbeszerzést szabályozó jogszabályokról, továbbá legalább kéttucatnyi más törvényről (adó-, vám-, útlevél-, ÁFA stb.) sem.

A NATO-csatlakozással együtt járó, talán legfontosabb változás mégsem a jogszabályokban tükröződik legmarkánsabban, hanem abban a filozófiában, hogy a NATO tagjai védelmüket - természetesen az egyes országok katonai képességeinek megtartása mellett - nem elsősorban nemzeti, hanem kollektív keretek között kívánják megvalósítani. Maga a NATO bővítéséről 1995-ben kiadott tanulmány is az egyik legfontosabb célként jelöli meg a védelmi filozófiák “renacionalizációjának” elkerülését.

Magyarország a csatlakozási tárgyalásokon minden tekintetben elfogadta a NATO kollektív védelmi filozófiájából adódó következményeket, ugyanakkor reálisan értékelve jelen pillanatban még mind a törvényi háttér, mind a katonai stratégia és a doktrínák vonatkozásában bőven akad tennivaló, amíg nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy sikerült teljes mértékben és következetesen véghez is vinni az ezzel szükségszerűen együtt járó változásokat. A Washingtoni Szerződéshez való csatlakozással együtt járó jogharmonizációs folyamat és a nemzeti biztonsági, illetve katonai stratégiák kidolgozása, továbbá a doktrínák átdolgozását célzó munka a NATO-csatlakozás időpontjára már gyökeres változásokat eredményeztek, azonban a kollektív védelem filozófiájának valódi meghonosodása minden bizonnyal hosszabb átmeneti időszakot ölel majd fel.

A pontos helyzetértékelés érdekében világosan rögzíteni kell, hogy Magyarország első körben való meghívása elsősorban nem katonai, hanem politikai és stratégiai megfontolások eredménye volt. A meghívással a NATO a magyar politikai, gazdasági és társadalmi átalakulás sikereit, továbbá a potenciális európai válsággócok megközelítése szempontjából felértékelődött stratégiai helyzetét ismerte el. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni egyrészt a magyar haderő-átalakítási törekvések és a Békepartnerségben vállalt magyar katonai szerep sikerét, másrészt azt a tényt, hogy a meghívási folyamat döntő lökését éppen az IFOR/SFOR misszió végrehajtásához nyújtott érdemi magyar támogatás jelentette.

A honvédelmi tárca és azon belül a Magyar Honvédség az 1994-98 közötti időszakban kiemelt feladatként kezelte a Békepartnerségben való aktív részvételt és a NATO-tagságra való felkészülést. A tárca 1995 óta elkülönítetten tervezte az integrációs feladatok végrehajtását biztosító költségvetési fedezetet és annak reálértékét folyamatosan szinten tartotta. Ugyanakkor az általános forráshiány miatt a felkészülésben elsősorban az “intellektuális” jellegű feladatok és a NATO közös rendezvényein való részvétel kapott prioritást, így az interoperabilitás megteremtéséhez elengedhetetlenül szükséges technikai fejlesztések jelentős részére nem kerülhetett sor.

Az elmúlt évek folyamatai a NATO-csatlakozásra való felkészülés szempontjából alapvetően pozitívan értékelhetők. A nemzetközi visszajelzések alapján Magyarország helyesen állapította meg a csatlakozási folyamat prioritásait. A Magyar Honvédség átalakítása során kialakultak azok a csomópontok, amelyek köré a továbbiakban a NATO-tag Magyarország honvédelme felépíthető. Kritikaként fogalmazható meg ugyanakkor, hogy a folyamatok gyakran az indokoltnál lassabban, sok bizonytalankodással mentek végbe, továbbá a koncepciók szintjén megfogalmazott igények és prioritások gyakorlati megvalósítása egyes területeken elmaradt.

3. A meghívó még nem végbizonyítvány!

A NATO-tagsággal kapcsolatban mindenképpen külön kell választanunk a felvétel és a tagság követelményrendszerét. Mint ismert, a NATO bővítése elsősorban politikai döntés, ennek megfelelően a felvétel kritériumrendszerében is elsősorban politikai jellegű tételek szerepeltek. A NATO bővítési tanulmánya a felvétel legfontosabb feltételeiként a politikai demokráciát, a piacgazdaságot, az emberi jogok tiszteletben tartását, a rendezett szomszédsági viszonyokat, a haderő civil kontrollját és minimális együttműködési képesség meglétét, továbbá a NATO-nak a csatlakozás időpontjában érvényes politikai, stratégiai és jogi “acquis”, valamint konszenzusos döntéshozatali elvének és gyakorlatának elfogadását határozta meg. A madridi csúcstalálkozó döntése alapján Magyarország e feltételeknek nyilvánvalóan megfelelt, amit a meghívást követő csatlakozási tárgyalások is megerősítettek.

Maguk a csatlakozási tárgyalások azonban csak igen nagy vonalakban rögzítették a tagság követelményrendszerét, amely a felvétel követelményrendszerénél lényegesen több védelmi-katonai elemet tartalmaz. Elvi szinten rögzítették, hogy a NATO tagjainak képesnek kell lenniük az 5. cikkelyben vállalt biztonsági garanciák katonai erővel való alátámasztására, azaz adott esetben a szövetséges(eke)t ért agresszióval szembeni katonai segítségnyújtásra. Ugyancsak képesnek kell lenniük a szövetség béketeremtő és békefenntartó jellegű katonai akcióiban való részvételre. Mindezen katonai képességek megteremtéséhez elengedhetetlen az interoperabilitás megteremtése, amely kiterjed a humán, a doktrinális és bizonyos területeken a technikai vonatkozásokra is (pl. légvédelem, C4I). A tagoknak képesnek kell lenniük a NATO stratégiai koncepciójában foglaltak teljes körű teljesítésére.

Magyarország a csatlakozási tárgyalások során vállalta, hogy a fenti feltételeknek eleget tesz és az ehhez szükséges lépéseket gazdasági és katonai lehetőségeinek függvényében megteszi. Magyarország egyidejűleg jelezte, hogy részt kíván venni a NATO közös védelmi tervezési rendszerében és csatlakozni kíván a NATO integrált katonai struktúrájához is, ami további feladatokat jelent. A reális helyzetértékelés ugyanakkor mindenképpen megkívánja annak egyértelmű kimondását, hogy mindezen feladatok végrehajtására a csatlakozási tárgyalások időpontjában a Magyar Honvédség még csak korlátozottan, helyenként minimális mértékben, egyes területeken pedig egyáltalán nem volt képes. A NATO-csatlakozás időpontjáig zajló intenzív felkészítési folyamat e hiányosságok jelentős részénél előrelépést jelentett ugyan, de a NATO-tagországok átlagos interoperabilitási szintjének elérését reális célként csak hosszabb távon - a spanyol tapasztalatok szerint 10-12 év alatt - lehet megfogalmazni.

4. Hogyan tovább?

A honvédelmi tárca és a Magyar Honvédség sajátos helyzetben van. Az ország a rendszerváltás óta gyakorlatilag egyöntetűen támogatja az európai és euroatlanti integrációt, azt a folyamatot, melynek során Magyarország intézményesen is elfoglalja természetes helyét Európában. Mind a társadalom, mind a politikai szféra hajlamos azonban arra, hogy erről a folyamatról és ennek eredményeiről jövő időben beszéljen, holott ez a jövő idő a honvédelem területén immár nagyon is kézzelfogható jelen idővé vált. Ha úgy tetszik, március 13-tól szerződéses kötelezettségünk szerint katonai eszközökkel, akár emberek életével kell alátámasztanunk azt a kijelentést, hogy hazánk biztonságát és védelmét szövetségeseink biztonságával és védelmével kötjük össze.

A honvédelem számára mindez elsősorban felelősséget, kötelességet és feladatokat jelent. A NATO-tagság első időszaka kulcsfontosságú több tekintetben is. Magyarország most hosszú időre határozza meg saját helyét és szerepét a szövetségen belül. A három meghívott teljesítménye döntő hatással lesz a NATO további bővítésére is. Magyarországnak elemi érdeke egy mielőbbi második kör. De azt is látni kell, hogy az ország teljesítményének következményei és hatásai túlmutatnak a NATO keretein. A NATO asztala körül helyet foglaló szövetségeseink döntő része tagja az Európai Uniónak is. Magyarországnak csak egy szavahihetősége, csak egy hitelképessége van. Ahogy ezzel élünk a NATO-ban, az döntő befolyással lesz uniós csatlakozási szándékaink sikerére.

Milyen követelményeket támaszt a NATO-tagság a Magyar Honvédséggel szemben? A NATO-nak modern, a kor kihívásainak megfelelő, szakmailag magas színvonalon álló, erős társadalmi támogatottsággal rendelkező, hatékony haderőre van szüksége. Ezek az elvárások pontosan megegyeznek azokkal az elvárásokkal, amelyeket a magyar társadalom támaszt a honvédséggel szemben.

Szó esett már arról hogy a NATO-tagság bizonyos értelemben filozófiai változást követel. A honvédelemmel kapcsolatos kizárólag nemzeti keretek közötti gondolkodást egy kollektív, nemzetközi megközelítésen alapuló szemléletnek kell felváltania. Ennek a szemléletnek azonban nemcsak a honvédelmi tárcánál, hanem az egész politikai szférában, sőt, a társadalom egészében létjogosultságot kell nyernie.

A NATO-tagság katonai értelemben is új képességek kialakítását követeli. Maga a NATO rendkívül gyorsan változik, idomul az új típusú kihívásokhoz. A hidegháború éveiben, a monolitikus szovjet katonai fenyegetés árnyékában statikus területvédelemre berendezkedett szervezet legfontosabb fejlesztési irányait mára a rugalmasság, a mobilitás, a telepíthetőség, a fenntarthatóság, a többnemzetiségű egységek alkalmazásának és ellátásának képessége jelentik. Bosznia és Koszovó a legjobb példák arra, hogy belátható időn belül milyen típusú katonai tevékenységnek legnagyobb a valószínűsége.

Ezek a képességek komoly kihívást jelentenek a NATO átlagos katonai szintjén levő országoknak, de különösen nagyot az attól bizony még sok tekintetben elmaradó Magyar Honvédségnek. Az új típusú kihívások számunkra már nagyon is kézzelfoghatóan jelentkeztek, hiszen magyar katonák teljesítenek szolgálatot Boszniában, Cipruson és a Sínai-félszigeten is. A képességek fejlődésének kívánatos irányát világosan kijelöli a NATO-nak a meghívott országokról kiadott értékelése, amely Magyarország esetében a hadrafoghatóság erősítését, telepíthető vezetési-irányítási rendszerek beszerzését, a kiképzés színvonalának és intenzitásának növelését, a nemzeti területen kívüli alkalmazás és ellátás képességének erősítését jelöli meg legfontosabb és legsürgetőbb feladatként. A lemaradás behozatalának leghatékonyabb eszköze a NATO-val közösen kialakított haderő-fejlesztési célok következetes és alapos végrehajtása lehet. Március elsejére a NATO-tagság minimális katonai követelményei megvalósultak. Ezek azonban csak a minimumot jelentik, nem többet. A NATO átlagának elérése még hosszú időt, sok munkát és nem utolsósorban jelentős költségeket felemésztő folyamat lesz. Senki nem gondolhatja azonban komolyan, hogy Magyarország katonai téren hosszú távon csak biztonságfogyasztó maradhat.

A válságkezelő képesség erősítése nem jelenti egyfajta békefenntartó hadsereg kialakítását. A Magyar Honvédség legfontosabb feladata továbbra is az ország védelme és a szövetség kollektív védelméhez való hozzájárulás marad. Az új képességek kialakítása semmiképpen nem jelenti, nem jelentheti a háborús hadviselésre való képesség feladását.

Ahhoz, hogy a Magyar Honvédség mindezen kihívásoknak meg tudjon felelni, további változásokra van szükség. Az évekkel ezelőtt megkezdett haderő-átalakítást mélyreható, bizonyos értelemben radikális haderőreformmá kell fejleszteni. Át kell alakítani azokat az örökölt humánstruktúrákat, amelyek a fejlődés egyik legfontosabb gátját jelentik. Világosan megrajzolt feladatokat kell a haderő elé állítani, melynek eszköze első lépésben a régóta hiányzó középtávú terv lehet. Ahhoz azonban, hogy a Magyar Honvédség valóban teljesíteni tudja a kor elvárásait, átfogó haderőreform végrehajtására lenne szükség. Ezt a haderőreformot sokan a jelenlegi haderő átalakítás “kiteljesedéseként” képzelik el. Megítélésem szerint egy átfogó haderőreform nem fog automatikusan kinőni a jelenlegi folyamatokból, éppen ellenkezőleg: csak egyértelmű politikai akarat és koncepció megléte esetén valósítható meg. Az átfogó haderőreform a korábbiaktól eltérően nem elsősorban mennyiségi változásokat jelentene, bár keretei között mindenképpen szükséges újragondolni azt a kijelentést is, hogy a haderő nagysága további érdemi változtatást nem igényel. A haderőreformnak a működési filozófia újraértékelése mellett ki kell terjednie azokra a kulcsfontosságú fejlesztési irányokra - rugalmasság, mobilitás, telepíthetőség, fenntarthatóság, túlélési képesség, interoperabilitás -, amelyek a NATO katonai gondolkodásának középpontjában állnak. Ugyancsak meg kell vizsgálnia, hogy NATO-tagságunk egyik fontos elemeként melyek azok a komparatív előnyt jelentő területek, ahol szövetségi érdekből a magyar érdekeket némileg meghaladó képességeket kellene fenntartanunk vagy fejlesztenünk (pl. műszaki alakulatok).

5. Mit jelent a NATO-tagság a magyar katona számára?

Sokan, sok helyütt megfogalmazták már, hogy a NATO-tagság milyen következményekkel jár a magyar honvédelem, a Magyar Honvédség számára. Keveset beszéltünk azonban egyes számban, tehát hangsúlyozottan a hivatásos, szerződéses vagy éppen sorkatonákat érintő következményekről.

A NATO-tagság első napján közvetlen munkájukban igen kevesen fognak drámai változásokat megélni. Talán csak a légtérellenőrzéssel és légvédelemmel foglalkozó katonák mondhatják majd el magukról az első naptól kezdve, hogy a NATO éles rendszereinek működése részben közvetlenül az ő szakértelmükön és teljesítményükön áll vagy bukik. Valamennyi katona elmondhatja azonban magáról, hogy a NATO-tagsággal elvárások és lehetőségek tárháza nyílik meg fokozatosan előtte. Mint az általában lenni szokott, természetesen az elvárások jelennek meg a sorban elsőként, de a lehetőségek sem elhanyagolhatók.

Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy az egyéni felelősség óriási. Magyarország és a Magyar Honvédség most alakítja ki a NATO-n belüli “imidzsét”, most jelöli ki saját maga számára hosszú távon is a szövetségen belül elfoglalt helyét. Egy ország megítélése az esetek jelentős részében az egyéni teljesítményeken keresztül történik. Ha úgy tetszik, a NATO-val kapcsolatba kerülő katonák egyben egy kicsit diplomaták is.

Az egyéni felelősség jelentős szerepet játszik a haderő belső életének, működési filozófiájának átalakításában is. Nem csak intézményi szinten hordoz tartalmat az a kijelentés, hogy a NATO-tagsággal a kizárólagos nemzeti keretek helyett immár kollektív keretek között kell biztonságunkról és honvédelmünkről gondolkodnunk. Szorító kényszer, hogy az eddigieknél sokkal szélesebb körben nyerjen teret a feladatorientált gondolkodás. A felelősségvállalás, a kezdeményezőkészség, a döntéshozatali képesség és hajlandóság a korszerű katona legfontosabb jellemzői közé tartoznak. Egyszer és mindenkorra véget kell vetni annak a gondolkodásmódnak és mentalitásnak, amelyben a vezetők teljesíthetetlen feladatokat szabnak, az alárendeltek azokat nem hajtják végre, ámde fölfelé a végrehajtást jelentik, és a vezetők ezt - a valóságot pontosan ismerve - megnyugodva tudomásul veszik. Nemcsak a NATO, de a magyar társadalom jogos igénye is, hogy ezt az ördögi kört megtörjük végre, és ez megint csak az egyének, katonák, vezetők és vezetettek felelősségét húzza alá.

A NATO-csatlakozás kapcsán elengedhetetlen, hogy szót ejtsünk az idegennyelv-tudásról, elsősorban az angolnyelv-tudásról. Sokszor megfogalmazódott az a vád, hogy az angolnyelv-tudás helyenként a szakmai felkészültség elé vagy annak helyébe lépett. Néhány évvel ezelőtt egyes esetekben ez a vád talán nem is volt alaptalan, mára viszont az angol nyelvet tudók száma már elérte azt a szintet, hogy ilyen probléma ne merülhessen föl. Egy dolgot azonban világosan kell látni és tudomásul kell venni. A NATO katonai struktúrája angolul működik. Az angolnyelv-tudás nem luxus, hanem hétköznapi munkaeszköz. Ha úgy tetszik, bármilyen csillogó katonai tudással sem érvényesülhet valaki a szövetségen belül, ha nincs a zsebében az útlevélként szolgáló nyelvvizsga-bizonyítvány. A honvédség jelentős előrelépést mutatott fel az elmúlt években, de az angolul tudók száma összességében még mindig kevés. Angolul nem a honvédség fog megtanulni. Angolul csak az egyén, a katona tud megtanulni. Ismét az egyéni felelősségről van szó!

Külön kell megemlíteni a tiszthelyettesi kar kérdését, hiszen ez az a terület, ahol elmaradásunk talán a legnagyobb. A NATO-csatlakozás a tiszthelyettesekkel szemben sok esetben a tisztekétől alig elmaradó elvárásokat támaszt. Míg a tiszti kar felkészültsége a csatlakozás napján már megüti az elvárt minimális szintet, a tiszthelyettesi karról ez nem állítható. Holott világosan kell látni, hogy a NATO nemcsak a magyar tisztikarra, hanem a tiszthelyettesekre is jelentős feladatokat ró.

A NATO-tagsággal Magyarországon is megvalósul, hogy a nemzetközi szolgálat a katonai karrier szerves és természetes részévé válik. Akiknek volt már szerencséjük néhány hónapot külföldön tölteni, saját bőrükön is megtapasztalhatták, hogy gondolkodásmódjukra, szemléletükre, szakmai és emberi hátterükre milyen hatást gyakorolt a más közegben eltöltött idő. Hiszem, hogy a Magyar Honvédség felmérhetetlenül sokat profitál majd a külföldön szolgálatot teljesítő tisztek és tiszthelyettesek tapasztalataiból.

6. Konklúzió

Az új típusú kihívások új képességeket is igényelnek a magyar haderőtől, csakúgy mint a többi NATO-tagország haderejétől. A mobilitás, a rugalmasság, a telepíthetőség, a fenntarthatóság vagy éppen az interoperabilitás lesznek azok a kulcsszavak, amelyek köré a haderő-fejlesztési elképzelések épülnek a jövő NATO-jában. A boszniai misszióval - legalábbis ebben az értelemben - szerencsénk volt, hiszen a telepítési és alkalmazási terület földrajzi közelsége sok esetben lehetőséget nyújtott egyébként meglévő korlátaink áthidalására. De nem indulhatunk ki abból, hogy a következő alkalommal is száz kilométernyire kell települnünk a magyar államhatártól.

Az új képességek kialakításához és a NATO színvonalához történő felzárkózáshoz a haderő-fejlesztési célok következetes végrehajtása jelenti a legjobb utat. Ezen feladatok végrehajtása nemcsak a honvédség kollektív felelőssége, hanem a saját szakterületén minden egyes katonának az egyik legfontosabb feladata. Mindenkinek meg kell értenie: a NATO-t magunk választottuk, a NATO-tagsággal együtt járó kötelezettségeket nem megúszni, hanem felelős módon vállalni és teljesíteni akarjuk.

Kiemelten szereppel bír a doktrínaátalakítási folyamat felgyorsítása. Magyarország a NATO teljes jogú tagja: elvileg akár ma harcba hívhatnak bennünket a kollektív védelmi kötelezettség keretében. Költői kérdés lenne azt kérdezni, hogy a doktrínák terén minden szinten készen állunk-e erre a feladatra.

A NATO bővítése és a NATO-tagság a Magyar Honvédségre más jellegű feladatot is ró. Magyarország a régió stabilitásában kulcsszerepet játszik. Magyarország egyik legfontosabb küldetése lesz, hogy a NATO képviselte stabilitást egy feszültségekkel terhelt, instabilitással fenyegetett térségbe kisugározza. A Magyar Honvédségnek ezernyi lehetősége van arra, hogy ezt a célt saját tevékenységével támogassa. Ebben a formában a nemzetközi együttműködés, a partnerség gyakorlatilag önálló funkcióvá válik.

Végezetül mindenkinek szeretném figyelmébe ajánlani, hogy a NATO értékelése szerint Magyarország március 1-jére teljesítette a tagság minimális katonai követelményeit. Sok ember igen komoly erőfeszítésének és munkájának eredménye ez a megállapítás, amiért mindenkit köszönet és elismerés illet. Ez a helyzet azonban nem a végcél, még csak nem is a célegyenes. A minimális követelmények teljesítése valóban csak a minimumot jelenti. Rendkívül sok feladat áll még előttünk, amíg minden tekintetben elmondhatjuk majd magunkról, hogy legalább a NATO átlagának szintjét elérjük.

Az Országgyűlésben tavaly decemberben elfogadott biztonság- és védelempolitikai alapelvek szerint “Áa Magyar Köztársaság a honvédelmet az állampolgárok közös felelősségvállalásán alapuló nemzeti ügynek tekinti.” A határozat szerint a honvédelem rendszere Magyarországon egyebek között az ország és a szövetség védelmi igényeit tudatosan elfogadó polgárok önbecsülésére és felelősségére, valamint a magyar társadalom legszélesebb rétegeinek támogatására épül.

A rendszerváltást követően - helyesen! - drasztikusan csökkent a védelmi kiadások részaránya a nemzeti össztermékben. Mára azonban a haderő felélte szinte valamennyi tartalékát, alulfinanszírozottá vált, technikai eszközeinek döntő többsége nemcsak a kor szintjéhez képest elavult, de vészesen közeledik ahhoz az állapothoz, amikor már műszaki értelemben is használhatatlan lesz. A hadtudományban is forradalmi változásokat jelentő informatikai korszak közepén a nemzet hadserege gyakran még a 60-as 70-es évek technikáját kénytelen rendszerben tartani és alkalmazni. Leendő szövetségeseink 1998-ban nemzeti össztermékük 2,1%-át fordították védelemre, Magyarország 1,5%-ot, amiből a honvédelmi tárca költségvetése 1,3%-ot tett ki. Szövetségeseink évi átlagban 80 ezer dollárnak megfelelő összeget költenek egy katonára, Magyarország 17 ezret. Nemcsak a szövetségen belüli egyenlő teherviselés elvét sértjük meg - bár ez is éppen elég aggodalomra ad okot -, hanem elsősorban saját magunkat csapjuk be, ha azt hisszük, hogy hosszú távon alulfinanszírozott haderővel megnyugtatóan garantálni lehet az ország biztonságát.

A NATO-csatlakozással Magyarország a biztonság övezetéhez csatlakozott. A NATO-népszavazáson megnyilvánuló elsöprő társadalmi támogatottság azt mutatta, hogy a polgárok igenis megértették ennek a lépésnek a fontosságát. Megértették azt, hogy a “Nyugat”-hoz tartozás jogok és kötelezettségek egységét, egyben megnövelt felelősséget is jelent. A Magyar Honvédség, és tágabb értelemben a honvédelem egésze, nem megúszni akarja a NATO-csatlakozás következményeit, hanem felelős módon hozzá kíván járulni a biztonság övezetének erősítéséhez, kiterjesztéséhez. Mindez azonban nem lehetséges a társadalom és a politika megértése, a terheket tudatosan vállaló támogatása nélkül.

Vissza a lap elejére