HADTUDOMÁNY-HADÜGY

Bognár Károly

A honvédelem az egész társadalom ügye

A 20. században lezajlott közepes és nagyobb háborúkban már nemcsak a hadsereg, hanem az adott ország társadalma, az állam szervezetei, a gazdaság is részt vett. Így volt ez a fegyveres erő más irányú alkalmazása esetén is. A boszniai békefenntartó műveletekben való magyar részvétel azt bizonyítja, hogy a kezdeti, mintegy 500 fős, majd később a csökkentett létszámú kontingens tevékenységének biztosítása szerteágazó feladat volt, amelyben jelentős szerep hárult a nem katonai szférára is. Az a tény pedig, hogy az Országgyűlés lehetővé tette a NATO-erők egy részének magyarországi átvonulását, valamint ellátó-anyagi bázis működését is, komoly feladatot jelentett a légi, a vasúti, a közúti közlekedés és a magyar katonai infrastruktúra egyes objektumai számára. Mindezek azt támasztják alá, hogy az eredményes katonai tevékenységhez békében is kellően felkészített és működőképes hátország, polgári szféra szükséges.

Így van ez még akkor is, ha jelenleg országok közötti háború nem folyik Európában. Ez a helyzet azonban még nem eléggé szilárd és rendezett, nem eléggé garantált alapokon nyugszik, ezért az bármikor viszonylag gyorsan megváltozhat, elsősorban a volt Jugoszlávia és az egykori Szovjetunió egyes utódállamaiban. Ezek már csak közelségük miatt is előre nehezen prognosztizálható hatással lehetnek hazánkra - a többi egyéb viszályok mellett. (Ezek közül a legfontosabbnak ítélteket a folyóirat ez évi 2. számában vázoltuk.)

A második világháború végétől a Varsói Szerződés felbomlásáig eltelt időben hazánk is részese volt a hidegháború következtében kialakult háborús készültséghez közeli helyzetnek, amelyben nemcsak a fegyveres erők álltak magas fokú harckészültségben, hanem az állami szervek, a gazdaság egyes részei és a lakosság is fel volt készülve - bár változó mértékben - a háborús tevékenység megkezdésére. Természetes, hogy ilyenfajta és -fokú felkészülést és készenlétet a mai biztonságpolitikai környezet nem tesz szükségessé. Van azonban a készenlétnek egy olyan minimális foka, amelyet minden szuverén államnak biztosítania kell nemcsak katonai, hanem más területeken is. Elvárja ezt egy biztonságpolitikai, védelmi szervezet is a tagállamoktól.

Ennek a problémának az elvi, elméleti megalapozása hazánkban még nem történt meg. Nem jelentek meg ilyeneket tartalmazó vezetői beszédek, nyilatkozatok, kutatói tanulmányok és könyvek sem. A mindenkori kormányprogramok - mivel négy évre szólnak - sem tartalmaznak ilyen tételeket. A védelmi kérdések háttérbe szorulását többek között az is érzékelteti, hogy azok jelenleg a Fidesz vezette koalíció kormányprogramjának utolsó fejezetében találhatóak.

A továbbiakban ahhoz szeretnénk néhány területen hozzájárulni, hogy hazánk jövőbeni helyzetét, a korszerű követelményeket, a NATO-vezetés elvárásait is figyelembe vevő védelmi szemlélet és megoldás alakuljon ki, amelyek segíthetnek a szövetségbe való beilleszkedésben. Jelenleg ugyanis a biztonságpolitikai és a védelmi szféra az, amelyen keresztül a leggyorsabban egyenjogú taggá válhatunk a fejlett országok sorában és egyik igen fontos szervezetében.

A védelmi problémák helye és szerepe az állami vezetésben

Az ország és a lakosság biztonsága és védelme az állam és az állami vezetés elidegeníthetetlen feladata, kötelessége, amelyet általában az alkotmány és a megfelelő törvények szabályoznak. Ebből adódik, hogy az ilyen kérdésekben általában az állam legfelső szervei (országgyűlés, parlament) hozzák meg az alapvető döntéseket, a végrehajtó hatalomra hárul a döntések kivitelezésének megtervezése, a végrehajtás irányítása és ellenőrzése. Részkérdésekben azonban a kormány (vagy a kormány nevében és hatáskörében eljáró szervezet, amely lehet pl. nemzetbiztonsági vagy védelmi tanács, kabinet stb.) is dönthet és intézkedhet.

Ahhoz azonban, hogy ezt a funkciót az állam, az állami vezetés betölthesse, kidolgozói, előkészítői tevékenységre, s ehhez megfelelő apparátusra van szüksége. Ennek helye az elnöki köztársaságokban (pl. USA, Franciaország, Lengyelország stb.) az államfő hivatali szervei között van. Az olyan típusú országokban, ahol az államfő kezében kevesebb hatalom összpontosul, s a vezéregyéniség a miniszterelnök, ott ez a szerv a Miniszterelnöki Hivatalban helyezkedik el. Ez dolgozza (dolgoztatja) ki jóváhagyásra az alapvető biztonságpolitikai, védelmi dokumentumokat, stratégiákat, alapelveket, terveket, intézkedéseket, s a döntés után gondoskodik azok végrehajtásáról és ellenőrzésükről is. Ennek lehetősége a rendszerváltás kezdete óta most először van meg a kancellária jellegű Miniszterelnöki Hivatal s a biztonságpolitikai, védelmi főtanácsadó létrejöttével.

A biztonságpolitikai, védelmi jogosítványokat, hatásköröket úgy célszerű szabályozni, hogy a döntés lehetősége folyamatos legyen. Immár szokássá vált, hogy a Parlament nyáron két, tavasszal és télen pedig egy-egy hónapos szüneteket tart, amikor a döntési képessége nem biztosítható. Ezért célszerű a kormányt nagyobb jog- és hatáskörrel felruházni a fegyveres erők alkalmazásának kérdéseiben, mint volt ez eddig (esetleg utólagos beszámolási kötelezettségekkel). A nemzetközi események, válságok és konfliktusok ugyanis nem igazodnak a törvényhozás ülésezési szakaszaihoz.

Ennek a Miniszterelnöki Hivatalban levő, kis létszámú, de elismert és tapasztalt szakemberekből álló biztonságpolitikai és védelmi apparátusnak a tevékenysége nemcsak a kimondottan fegyveres minisztériumokra terjedne ki, hanem a honvédelemben és a szövetségi kollektív védelemben fontos szerepet betöltő más minisztériumokra, intézetekre, szervezetekre és a területi önkormányzatokra is. Így tehermentesíthető lenne a honvédelmi miniszter attól, hogy ezt a tevékenységet maga szabályozza, érvényesítse és ellenőrizze. Ez ugyanis villongásra, hatásköri összetűzésekre vezethet más miniszterekkel.

Az indokolatlan és túlzott “politikamentesség” oldása, lazítása a fegyveres erőknél

Ennek a problémának a felvetése a hivatásos állománytól nem várható el hivatásuk, egzisztenciájuk veszélyeztetése nélkül. Ezért ezt kívülálló személyeknek kell felvetni, megvitatni és a megfelelő megoldására javaslatot tenni.

A rendszerváltáskor elsősorban az államszocializmusban túlideologizált fegyveres erők visszarendeződésének megakadályozása céljából nagy hangsúlyt kapott a hadsereg “politikamentessége”, ami a demokráciától való idegensége, az állampolgári jogok csorbítása dacára hazánkban jelenleg is fennáll. Ez olyan probléma, amelynek tisztázása sokáig nem halogatható. Különösen az alábbi kérdésekben:

• lehet-e teljesen “politikamentes” a fegyveres erő?;
• milyen gyakorlat érvényesül a NATO-országokban?;
• mire terjedjen ki a politikamentesség és mire nem?

Az első kérdésre adandó válasz egyértelműen NEM! A fegyveres erőt ugyanis az állam, tehát a politika hozza létre és tartja fenn többek között kimondottan politikai célok, nemzeti érdekek megvalósítására, mint a lakosság, a haza, az ország függetlensége, területi integritása és az állami szuverenitás védelme. Nem lehet és nem szabad megtörténni annak, hogy ez ne legyen világos a személyi állomány tudatában, politikai látómezejében, mert ellenkező esetben vak eszköz lenne a hatalom kezében. Sőt, a politika szolgálatával azonosulni kell a személyi állománynak, különben nem lenne képes az átlagon felüli megterhelés elviselésére egészségének és életének kockáztatására. Tehát a fegyveres erő léte, élete, működése általában nem választható el a politikától, mint ahogy nem választható el semmiféle eszköz sem a birtokosától. Ez csak a kimondottan olyan zsoldos jellegű hadseregek esetében lehetséges, akik jó pénzért vállalják még a gyilkosságokat is. De mi nem ilyent akarunk, hanem nemzeti érzülettel telített, nemes célokért küzdő, a szövetségesi kötelezettségeket is tudatosan, meggyőződésből vállaló hadsereget. Ez pedig komoly politikai felvilágosító és meggyőző tevékenységet kíván meg. Enélkül a célok nem realizálhatóak.

A NATO-hadseregek gyakorlatát vizsgálva azt láthatjuk, hogy mindenhol hangsúlyt kap a politikától való függőség, s kifejezésre jut, hogy a fegyveres erő az állam, az állami vezetés eszköze a biztonságpolitikai és a védelmi jellegű feladatok megoldására. A fegyveres erők tagjai pedig politikai jellegű tájékoztatást, sőt ilyen jellegű oktatást is kapnak, hogy lássák szolgálatuk értelmét és hasznosságát, megértsék azt, miért kell a hazától távol, a többi szövetséges országban vagy azon kívüli térségekben szolgálatot teljesíteni, szükség esetén pedig egészségüket, életüket kockáztatni. Ebben igazodni kell a NATO-ban meglevő gyakorlathoz tartalmilag és formailag is, még akkor is, ha az esetleg némi azonosságra emlékeztet a volt néphadseregben folytatott politikai kiképzéshez.

Indokolt viszont továbbra is, hogy a fegyveres erőknél ne legyenek és ne működjenek pártszervezetek, s a párttagsággal együtt járó nézetkülönbségek ne bontsák meg a személyi állomány szellemi arculatának egységét, ne gyengítsék erkölcsi erejét. Ettől függetlenül a személyi állomány a parlamenti és önkormányzati választásokon, népszavazásokon kifejezésre tudja juttatni szimpátiáját, támogatását az egyes pártok iránt.

A nemzeti hadiipar és haditechnikai fejlesztés problémaköre

A rendszerváltás utáni években egyes médiumok és újságírók nagy hévvel és hanggal folytatták mindazon tevékenység ócsárolását, lejáratását, ami a honvédelemmel összefüggött, így a magyar hadiipart is. Nem vették figyelembe, vagy nem tudták, hogy a 80-as években a magyar hadiipar mintegy 20 ezer embernek adott munkalehetőséget, megélhetést, ugyanakkor évente kb. 20 Mrd Ft értékű fegyvert, haditechnikát termelt meg, amelyből az itthoni felesleg exportja fedezte az akkori hadsereg hazánkban nem előállítható vagy nem gazdaságosan előállítható fegyverzeti rendszereinek, haditechnikai eszközeinek importját. Így erre a célra nem kellett igénybe venni a más forrásokból szerzett devizát. A hadsereg külföldről származó eszközeinek beszerzési költségeit tehát a hazai haditermelési kapacitás fedezte. Hasonló megoldásra kellene törekedni most is. Ezt az illetékes szervek már felismerték, s munkálkodnak a megvalósításán. Az ipari, kereskedelmi, kutatási és vállalkozói körökben kellene ehhez megtalálni a célravezető módszereket.

A kellő hazai hadiipar hiánya nemcsak munkahelyek és termelési volumenek kiesését jelenti, hanem az ország nagyfokú függőségét is, mert ki van szolgáltatva a szállító országok kénye-kedvének. Minden autonóm és szuverén ország éppen ennek elkerülésére törekszik, még olyan áron is, hogy nem minden hadiipari terméke rentábilis. Éppen ezért nem mellőzhető a haditechnikai kutatóbázisok fenntartása és fejlesztése sem.

A hazai hadiipar régebbi súlyának és volumenének visszaállításához jó lehetőséget teremt a NATO és az Európai Unió keretében folyó ilyen irányú tevékenység összehangolása, koordinálásának lehetősége.

A biztonságpolitikai honvédelmi tájékoztatási szemlélet és gyakorlat javításának szükségessége

Az ország közvetlen katonai kiadásainak éves összege 1999-ben közel lesz a 150 Mrd Ft-hoz. Ez az ezredforduló után - a GDP növekvő összegét alapul véve és a katonai költségvetés tervezett évi 0,1%-os emelkedésével számolva - 200-250 Mrd Ft között mozog majd. A társadalom tagjainak, az adófizető polgároknak is rálátása kell hogy legyen arra, mire fordítják az illetékesek ezt a nem kis összeget. Ennek érdekében az eddiginél tartalmasabb, bővebb, könnyen hozzáférhető tájékoztatást kell adni az érdeklődőknek a honvédség jelenéről, jövőjéről, a főbb célokról és törekvésekről, a NATO-országokban folyó és tervezett gyakorlatról az írott és az elektronikus médiumokon keresztül és nemcsak a mostani gyakorlat szerint hírértékűen, hanem lényegi ismertetést, tényeket, adatokat is szolgáltatva. Ez lényeges eleme lenne a fegyveres erők civil kontrolljának, amely eddig általában a törvényhozás és illetékes bizottsága, a kormány szintjéig terjedt ki. Ehhez természetesen a honvédség jelenlegi hivatalos hetilapja és havi folyóirata nem megfelelő, amelyek tartalmi és szerkezeti hiányosságok miatt nem kerültek közel a polgári olvasóhoz, s így példányszámuk is alacsony. Ezért itt átfogó rendezésre lenne szükség. Megfelelő rendszerességgel és tartalommal helyet kellene kapni a biztonságpolitikai és védelmi kérdéseknek az országos terjesztésű, nagy példányszámú lapokban, a közszolgálati televízió- és rádióműsorokban. Ez azonban a kérdéseket, valós problémákat jól ismerő szerkesztőket, szakírókat igényelne, amelyekben jelenleg hiány van.

Égetően szükség lenne egy hivatalos, a jelenlegi gyakorlatot megszüntető, rendszertelenül, olykor személyes indíttatásból megjelenő, a hírlapterjesztésben is megkapható havonta megjelenő elméleti folyóiratra, amely tudományos megalapozottsággal mutatná be a problémák megoldási változatait. Erre nem lenne szabad a pénzt sajnálni, különösen a NATO-hoz való szellemi kompatibilitás megteremtésének, kiépítésének időszakában. Ezt az űrt a Magyar Hadtudományi Társaság negyedévenként megjelenő folyóirata, a Hadtudomány, különféle feltételek hiányában nem tudja betölteni.

Nem segíti az érdeklődők tájékozódási igényének kielégítését az a tény sem, hogy az egy-két, még működő hadtudományi könyvtárban nem találhatóak meg az informálódást és szemléletformálást segítő külföldi folyóiratok, könyvek, illetve ezek közül csak néhány érhető el. Az idegen nyelveket nem értők számára igen kevés a magyarra fordított anyag. A könyvtárakba nagyon körülményes a bejutás, a kutatás lehetősége. Így a hadseregből különböző okok (nyugdíjazás, elbocsátás stb.) miatt kivált, de jól képzett és nagy tapasztalatokkal rendelkező személyek a gyorsan változó körülmények között nem tudják követni a dolgok állását, s a potenciálisan meglevő hadtudományi tapasztalataik veszendőbe mennek. Mindezeken változtatni kellene!

A honvédelmi nevelés, oktatás problematikája

Az ország biztonságának, védelmi képességének fenntartása, az ezzel járó kötelezettségek teljesítése az állampolgárok részéről áldozatokkal jár. Nem mindegy, hogy az érintettek ezt rájuk erőltetett kényszernek vagy tudatosan vállalt, saját érdekeik érvényesülését segítőnek minősítik. Az utóbbi helyzet elérésében nagy szerepe van a hazafias és honvédelmi nevelésnek, oktatásnak, amely valamilyen formában és módszerekkel minden országban folyik. Ennek keretében a nemzet történetének, harcainak, háborúinak ismertetése, az egyetemes emberi, társadalmi fejlődésben játszott szerepének megismerése mellett helyet kell kapni az általános, egyetemes és nemzeti értékek bemutatásának, a demokratikus jogállamiság megőrzéséből és továbbfejlesztéséből fakadó kötelezettségeknek és az országot reálisan érhető veszélyek, fenyegetések bemutatásának.

Minden állampolgárnak látni és tudni kell, milyen kulturális, szociális, társadalmi, jogi, anyagi stb. értékek birtokosa, élvezője, hogy érdemesnek tartsa azok megőrzése érdekében a személyi és anyagi áldozatvállalást.

Ebben az átfogó folyamatban az államszocializmus időszakához képest - amikor ez a tevékenység eltúlzott, frázisszerű és erőltetett volt - lényeges visszaesés következett be. Jelenleg még nem alakultak ki és nem hatnak azok az irányadó és hatékony megoldások, módszerek, amelyek a fennálló körülményeknek megfelelően a honvédelmi tudat és kötelezettségvállalás erősítését szolgálnák. Ennek rendszere kidolgozásra vár, nem lehet azt a pedagógusok, a médiumok, az ismeretterjesztő intézmények stb. spontán és esetleges tevékenységére alapozni. Az alkalmazandó módszereknek, az ismertetendő anyagnak pedig összhangban kell lenni az alanyok életkorával, képzettségével.

Csak az előzőekben vázolt átfogó és célirányos nevelő, oktató, felvilágosító munkával érhető el, hogy az állampolgárok személyes ügyüknek, jól felfogott érdeküknek tartsák, hogy az ország biztonságát, honvédelmét a helyzetnek és a várható veszélyeknek megfelelően erősítésék.

Befejezés

A jelen tanulmányban igyekeztem a figyelmet néhány olyan területre, teendőre ráirányítani, amelyeken többek között komoly és felelősségteljes szerepet kell vállalniuk a hadseregen kívül más szervezeteknek és személyeknek is. A honvédelem ugyanis összállami, össztársadalmi feladat, amelyből a megfelelő úton és módszerekkel minden állampolgárnak részt kell vállalnia. Ebben az új körülmények és feladatok a régebbitől eltérő szemléletet, hozzáállást igényelnek.

Miután ez a tanulmány egyben az általam vállalt sorozat befejező cikke is, néhány mondatban vissza kell utalnom az előzőekre. Ezek megírásában főként az a cél vezérelt, hogy néhány kérdésben rámutassak a tényre: élnek és hatnak napjainkban is olyan régebbi nézetek, szemléletek, elvi tételek és hozzáállások, amelyek ma már túlhaladottak, elavultak, nem felelnek meg a jelen és a jövő elvárásainak. A közelgő NATO-tagság is megkívánja, hogy nagyító alá tegyünk több elvet, tételt, rendszert és módszert, s bátran, ugyanakkor felelősen is hajtsuk végre a szükségesnek ítélt változtatásokat. Ez a politikai és a katonai vezetés mellett a hadtudományi kutatás egyik megtisztelő feladata is. Ebben a munkában minden segítség méltánylást érdemel, s folyóiratunk szerkesztőbizottságát is elismerés illeti az ezekkel kapcsolatos kezdeményezéseiért.

Vissza a lap elejére