Politikai elkötelezettségét katonapolitikailag intézményesítve Magyarország hamarosan nemzetközi jogilag is véget vet egy évtizedes tömbönkívüliségének. Meghívást kap és elfogad a NATO-ba, amely az 1949-es Észak-atlanti Szerződés részeseinek nem csak katonai szervezete. Politikailag Nyugat-Európához, biztonságpolitikailag egy transz~atlanti kötődésű euroatlanti csoportosuláshoz, védelemszerkezetileg a NATO déli szárnyához csatlakozik, amely szükségképpen regionális és szubregionális meghatározottságú is.

William Cohen amerikai védelmi miniszter 1997 októberében az Egyesült Államok “egy új prioritásának” nevezte Délkelet-Európát, “új biztonsági architekturát” szorgalmazott a térségnek, hogy az államok maguk rendezzék problémáikat, a nemzetközi közösség, egyebek között a NATO támogatásával. (Borisz Jelcin nyomban reagált: Európának sehonnan nincs szüksége nagybácsiraÁ) “A NATO szerepe hosszú távon nem az állandó jelenlét a térségben, hanem a támogató tevékenység” - hangsúlyozta a Pentagon első számú embere.

Dél-Európa és a mediterrán térség “precedens-laboratóriummá” vált súlyos kérdések egész sorában: el lehet-e erőszakkal és terrorral érni mindazt, amit egy civilizált világban tárgyalásokon kellene rendezni; milyen feltételrendszerben alkalmazzon az észak-atlanti szövetség erőt illetékességi-felelősségi határán kívül; meg tudja-e őrizni a rendszer - a meghatározott kelet-nyugati szembenállás korszaka után - a NATO hitelét, tekintélyét; hogyan valósítható meg az európai biztonsági és védelmi önazonosság a NATO- ban, a nagyobb európai felelősség és részvétel közötti összhangban, fenntartva a kölcsönös érdekeken alapuló jóviszonyt az Egyesült Államokkal; hogyan hozható egészséges szintézisbe a NATO-tagállamokban - jelenlegiekben és jövőbeliekben - a katonai potenciállal való rendelkezés nemzeti és nemzetközi összetevője.

A NATO déli szárnyának jellemzői, vonzáskörzete

A NATO-szellemiség kétségkívül egyik méltányolt megnyilvánulása, hogy a szövetség legnyugatibb államkettőse, az egyesek által “fundamentalista kemény magnak” minősített Egyesült Államok és Nagy-Britannia megértő, nagyvonalú tudott maradni a tagállamok két sajátos csoportja iránt. Az egyik a kelet-atlanti, illetve északi “hatos” (Dánia, Belgium, Hollandia, Luxemburg, valamint Kanada és Izland), amelynek szerepe térségbiztosításra, összeköttetés-biztosításra, irányfelügyeletre szorítkozik, alapjában véve normális körülmények között jelképes és helyi, különösen a 80-as évek vége óta. Két ország (Izland, Luxemburg) esetében az sem lett ok a hátrányos megkülönböztetésre, hogy érdemben nem rendelkeznek katonasággal.

A másik, a déli szárny a maga kiforratlanságával, ellentéteivel, labilis, olykor meglepő fordulatokat hozó belpolitikai viszonyaival. Ebben az övezetben NATO-mércével egyetlen teljes értékű alapító tag van: Olaszország, amely fontos parancsnoksági és erőösszpontosításra is megfelelőnek bizonyult, eltekintve krónikus bajaitól. A szintén 1949-es NATO-tag Portugália “dél-atlanti” mezt ölt, Franciaország pedig azóta, hogy 1966-ban ajtót mutatott a NATO idegközpontjainak, nem lát okot jó néhány integrált katonai szervbe való visszatérésre. Görögország és Törökország 1952-ben, Spanyolország pedig három évtizeddel később, 1982-ben lett az Észak- atlanti Szerződés Szervezetének közép-, illetve kelet-mediterrán tagja.

Fél évszázad alatt a NATO - a Német Szövetségi Köztársaságtól eltekintve - csak dél-európai irányban bővült, most pedig kelet-közép-európai bővítés van napirenden. Ugyanakkor a déli szárnynak - amelyet Magyarország hivatott összekötni Kelet-Közép-Európával - óriási a vonzáskörzete, a kisugárzási és problémakörzete, a további bővítés potenciált előkészítő békepartnerségi és a beavatkozást gyakoroltató “forró” konfliktusövezete. Ide benyúlnak NATO-n kívüli országok érdekszférái is és a tengerek, a flották nem elhanyagolható geopolitikai, illetve geostratégiai jelentősséggel bírnak.

A NATO déli szárnyának értelmezése korántsem egységes, még kevésbé magától értetődő.

Jó esélye van annak, hogy az Észak-atlanti Szerződés aláírásának 50. évfordulójára, amely bizonyos fenntartásokkal a NATO alapítása fél évszázados évfordulójának is minősíthető, megvalósul a szövetség parancsnokságainak új szerkezete. Ennek tervezetét a Katonai Bizottság húsz hónapos kemény munkával készítette el és 1997. december 2-án terjesztette a tagállamok védelmi miniszterei elé.

A védelmi miniszterek egyetértettek abban, hogy lesz egy atlanti és egy európai hadászati parancsnokság, lesznek regionális parancsnokságok, haderőnemi parancsnokságok és összhaderőnemi, illetve összfegyvernemi szubregionális parancsnokságok. Portugália nem az európai, hanem az atlanti hadászati parancsnoksághoz, annak is a Lisszabonban székelő délkeleti regionális parancsnokságához fog tartozni, mely utóbbi felelős a délkeleti atlanti térségért és a szárazföldi Portugáliáért.

A NATO európai hadászati parancsnoksága alárendeltségébe egy északi és egy déli regionális parancsnokság tartozik majd. Nápolyban székel a déli regionális parancsnokság, valamint az ennek alárendelt két haderőnemi - légierő- és haditengerészeti - parancsnokság. E déli szárny illetékességébe négy szubregionális parancsnokság kerül: “Közép-Dél” (Larissza-Görögország). “Délkelet” (Izmir, Törökország), “Délnyugat” (Madrid, Spanyolország) és “Dél” (Verona, Olaszország).

Az AFSOUTH betűszó “Dél-európai Szövetséges Fegyveres Erők” fordításban került a magyar nyelvhasználatba, az angol nyelvű eredeti viszont: “Allied Forces in the Southern Region”. Ezeknek az erőknek a főparancsnoka, T. Joseph Lopez tengernagy 1998. május 6-án egy madridi NATO-szemináriumon sajátos kettősséget érzékeltetett. Egyrészt a NATO déli térségéről beszélt, amely szerinte nemcsak a legnagyobb és a legösszetettebb Európában, hanem világviszonylatban is a legnehezebb, egyebek között földrajzi, kulturális okokból, politikai, gazdasági bonyodalmak, katonai problémák miatt. Az amerikai admirális hozzátette: “A U.S. Navy- ban, amelynek sapkáját viselem, felelős vagyok a tengeri műveletekért Európában és Afrikában a Baltikumtól Dél-Afrikáig, Gibraltártól a Fekete-tengerig. A NATO-ban, a maga szélesedő horizontjával, ez az AFSOUTH-szerep kiterjed olyan térségekre, amelyekről korábbi életemben kevés ismerettel rendelkeztem: Azerbajdzsánra, Kazahsztánra, Türkmenisztánra, a Kaszpi-tenger térségére. Úgy gondolom, mindezeket a térségeket a nyugati demokráciának és a liberális piacgazdaság nyugati rendszerének kell befolyásolnia. Ez probléma számunkraÁ Több mint negyven olyan nemzet van a Fekete- és a Földközi-tenger környezetében, amelynek remélhetően köze lesz az AFSOUTH-hoz. Csökkenő költségvetésekkel és sokkal kisebb katonai erővel nem lehet mindent elérni. A 80-as években a NATO déli térségével kapcsolatos gondok alig 15 országra terjedtek ki és ez a hidegháború időszaka volt, bizonyos stabilitásal és világos képletekkel.

Kelet-Közép-Európában alig vált ismertté, hogy az amerikai védelmi minisztérium 1998 februárjában változásokat jelentett be a központi parancsnoksági szerkezetben (“Unified Command Plan”), meghatározva kilenc nagy parancsnokság (Combatant Command) felelősségi területét. Egyebek között 1998. október 1-jei hatállyal az amerikai erők európai parancsnoksága felelősségébe utalta a volt Szovjetunió nyugatszláv és kaukázusi államait, így Ukrajnát, Fehéroroszországot, Moldovát, Grúziát, Örményországot és Azerbajdzsánt. Ugyanilyen hatállyal az amerikai Központi Parancsnokság (Közép-Kelet) illetékességébe került a volt Szovjet-Közép-Ázsia: Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tádzsikisztán és Kirgízia. A határozat felülvizsgálatára az amerikai Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke illetékes.

Túl a békepartnerségi lépéseken, és túl az Egyesült Államok erőkivetítéssel összekapcsolt előretolt jelenlétén a NATO is kezdeményezett bizonyos kapcsolatfelvételeket a déli térségben, nem utolsósorban annak hatására, hogy az EBESZ helsinki záróokmányában megjelent a “földközi-tengeri kosár”. Ezek két évtizeddel követték az 1975-ös dokumentumot, de három-négy év alatt biztonságpolitikai vonatkozásokkal is felhívták magukra a figyelmet.

A NATO olyan kisugárzásáról van szó, mint az ún. mediterrán párbeszéd, amelynek gondolata a szövetség 1994. januári brüsszeli csúcsértekezletén vetődött fel. A tagállamok külügyminiszterei még az év decemberében jelezték: a “regionális stabilitás érdekében, eseti alapon” készek kapcsolatot létrehozni a NATO és olyan mediterrán országok között, amelyek nem tagjai a szövetségnek. “Politikai párbeszédre” és “tevékenységekben való részvételre” meghívást kapott Egyiptom, Izrael, Jordánia, Marokkó, Mauritánia és Tunézia. A hat országot egyben felkérték arra, hogy rendre nyilvánítsanak véleményt a térség stabilitásáról és biztonságáról, másrészt vegyenek részt a NATO tudományos, tájékoztatási, polgári védelmi tevékenységben, állampolgáraik NATO- iskolákban foglalkozzanak a békefenntartás, a fegyverzet-ellenőrzés, a katasztrófaelhárítás, a katonai környezetvédelem, az európai biztonsági együttműködés kérdéseivel.

A 16+1 modell szerinti politikai konzultációk eredményesnek bizonyultak, a NATO 1998-ban összekötő missziókat létesített a “mediterrán párbeszéd” partnerországaiban a kapcsolatok továbbépítésére, amelyekben immár katonai elemek is megjelentek. Ennek nemcsak érett időszerűsége, hanem kemény kényszere is nyilvánvalóvá vált.

A déli szárny szerepének megitélése a térség biztonsága szempontjából

Az olasz védelmi minisztérium megbízásából az amerikai RAND Alapítvány 1997 novemberében elemzést tett közzé a Földközi-tenger térségének biztonságpolitikai helyzetéről. Az elemzés készítői úgy találták, hogy amilyen mértékben Kelet-Közép-Európában stabilizálódnak az új demokráciák és előrehalad euroatlanti integrációjuk folyamata, úgy kell a NATO-nak átirányítania figyelmét a szövetség déli perifériájára, arra a térségre, ahol valószínűleg a legsürgetőbb biztonsági problémák jelentkeznek.

A Földközi-tenger térségének stratégiai jelentősége évek óta nő, s a mediterrán medence déli és keleti részén jelentkező bizonytalanságok és zavarok érinthetik a NATO központi biztonsági érdekeit. A RAND kutatói ennek megállapításával együtt elvetik a konfliktusív leegyszerűsítő sémáját, a biztonság kemény katonai vonatkozásainak túlértékelését, és a belső stabilitás problémáira hívják fel a figyelmet, amikor számos országban a vallási, kulturális és gazdasági pluralizmus megvalósítása, az aktívabb társadalom kialakítása van napirenden. Megjósolható a Dél-Európába irányuló hatalmas bevándorlóáradat, amely Olaszország példájából megállapíthatóan elkerülhetetlen és kivédhetetlen.

A NATO-államok energia- és árufüggése kritikus szintet ért el. A Földközi-tengeren naponta áthaladó, mintegy 3000 tartály- és teherhajó biztosítja Európa olaj- és földgázbehozatalának 65%-át. Olaszország a nem éppen NATO-barát Líbiától vásárolja olajszükségletének 30%-át, Algériától földgázszükségletének 32%-át. Németország, Franciaország, Görögország, Spanyolország és Törökország, de Nagy-Britannia is a líbiai kőolajra van utalva, Algéria földgázzal látja el Belgiumot, Franciaországot, Portugáliát és Spanyolországot. A NATO-nak és ezen belül déli szárnyának szinte folyamatosan kell a nem katonai biztonsági kockázatok újrameghatározásával foglalkoznia.

Ez nem jelenti azt, hogy a térségre nézve nem jelentkeznek veszélyek például a tömegpusztító fegyverek és célba juttató eszközeinek elterjedéséből. Mégis, a RAND kutatói elsőbbségadást ajánlanak a “puha” biztonságpolitikai kérdéseknek. Utalnak példaképpen arra, hogy a NATO déli perifériáján kevéssé ismertek«MDSU» «MDNM»a szövetség átalakítására tett intézkedések, s míg Kelet-Közép-Európában meglehetősen nagy a NATO elfogadottsága, addig a Földközi-tenger keleti és déli partjain a lakosság zöme az észak-atlanti szövetségben még mindig a hidegháború egyik intézményét látja, amely egyfolytában új ellenségeket keres

Magyarország majdan, a NATO déli szárnyának némi túlzással legészakibb államaként szembekerül mind az egész szövetség, mind a Dél problémáival, ami a fenyegetések, a kockázatok, a konfliktusok és a kollektív biztonság megítélését illeti. Nyugati intézetek és elemzők önkritikus tárgyilagossággal kínálnak gazdag választékot ezekből a problémákból, amelyeket Budapestnek célszerű jó előre számításba vennie.

Már a Hadászati Tanulmányok Nemzetközi Intézete (IISS, London) rámutat Military Balance 1998/99 című kiadványban: az Egyesült Államokat és európai NATO-szövetségeseit mind jobban fenyegeti az a veszély, hogy nem lesznek képesek nemzetközi válságok esetén diplomáciai lépéseiket katonailag hiteles figyelmeztető potenciállal alátámasztani. Ennek oka a katonai költségvetések zsugorodása és az, hogy különösen Európában hiányzik a politikai akarat a nemzetközi törekvések fegyverkezési területen való aládúcolására.

A londoni intézet szerint az Egyesült Államok aligha tudja a jövőben csapatait több helyen egyidejűleg állandó készültségben tartani, rá lesz szorulva tartalék erők igénybevételére, ami költségtöbbletet jelent. Az októberben bemutatott Military Balance két másik, nyugtalanító pénzügyi témát is említ. Egyrészt az európai fejlemények szempontjából feltűnőnek tartja, hogy a kontinens 1998-ban harmadannyit költött kutatási és műszaki célokra, mint az Egyesült Államok. Másrészt jelzi, hogy a NATO-ba tartó mindhárom országban, tehát Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon reálértékben csökkentek a védelmi kiadások 1997 folyamán.

Más elemzések úgy fogalmaznak, hogy minél jobban növekszik az államközi és nemzetiségi erőszakos konfliktusok száma, annál nehezebb lesz a transzatlanti biztonsági közösségnek gyorsan és hatékonyan reagálnia ezekre a konfliktusokra. A fenyegetések és veszélyek az egyes országok saját nemzeti biztonsága szempontjából sajátosan minősülnek. A különböző földrajzi helyzet (távolság), az eltérő geostratégiai rangsorolások eltérő értékelésekre jutnak a regionális válságok és konfliktusok által megtestesített fenyegetettséget, annak dimenzióit illetően. Ily módon eltérő lesz a segítőkészség és a beavatkozási hajlandóság, túl azon, hogy mindkettő lanyhuló irányzatot mutat. Az államok mind kevésbé akarnak háborús összetűzésbe bonyolódni egy más állammal, ha nem érzik veszélyeztetve közvetlenül saját biztonságukat (önelrettentés).

Nehezebb lett és lesz tehát Európa biztonságpolitikai intézményeiben és intézményei között konszenzusra jutni, ami pedig a közös fellépés feltétele. A NATO, a Nyugat-európai Unió egyes tagjai a mediterrán dél-európai térségből eredő lehetséges fenyegetéseket saját biztonságuk szempontjából mérvadónak tekintik, mások enyhének, jelentéktelennek vagy egyszerűen nemlétezőnek. Innen már egyenes út vezet a kívülmaradási irányzatokhoz és érvekhez, másfelől a saját, szubregionális biztonsági struktúrák kiépítéséhez. (Spanyolország, Portugália, Olaszország és Franciaország 1995 elején közös szárazföldi és haditengerészeti erők - EUROFOR és EUROMARFOR - felállításáról döntött, és ezek parancsnokságai már kialakultak.)

Több elemző észrevételezi, hogy nem kielégítő a NATO, az EU és a Nyugat-európai Unió közötti összehangoltság, az illetékességben és a tennivalókban sok az átfedés és a párhuzamosság, ami kedvez a vetélkedésnek, a rivalizálásnak. Úgy tűnik, Franciaország - nem utolsósorban a mediterrán térségben - jó ideje az EU-NYEU kettősre teszi a hangsúlyt, ellensúlyt akarván képezni az Egyesült Államokkal szemben, amely gyakorta fenntartja magának az egyoldalú cselekvés lehetőségét. Párizs egyébként is félti földközi-tengeri befolyását az amerikai felsőbbségtől, nem győzvén hangoztatni, hogy elsődleges érdekei éppen a földközi-tengeri országokban, a Maghreb-országokban és Afrikában vannak.

Washington nem pusztán a tizenhat NATO-főváros egyike, szerepköre egyszerre közreműködő és vezető, iránymutató, meghatározó. A nyugat-európai sajtó kelletlenül ismerte be, hogy

Közel-Keleten európaiak nélkül dolgozták ki és hozták működésbe a béke-rendezés mechanizmusát;

Irak vonatkozásában a fontos döntések Washingtontól erednek és azokról a szövetségesek sokszor a sajtóból értesülnek;

Észak-Írországban három évtized után amerikai közvetítéssel nyílt kilátás a békés élet helyreállítására;

a volt Jugoszlávia területén, ahol az agyondicsért európai diplomácia teljességgel képtelen volt a négyéves mészárlásnak véget vetni, az amerikaiak - mindegy, hogy milyen békét, de - békét teremtettek.

A fenti megállapítások egy magas rangú amerikai személyiség bizalmas kijelentésének idézésére ösztönöztek: “Ahol az európaiak képtelenek saját maguktól közös álláspontot kialakítani, ott vezetni kell őket.”

A déli szárny országai

o A NATO déli szárnyának kétségkívül legnagyobb egyénisége Franciaország. Katonapolitikai eredetisége, nemzeti öntudata, politikai taktikája, de vonalvezetésének ellentmondásossága és törései is indokolják terjedelmesebb vizsgálatát.

Jean-Philippe Douin francia vezérkari főnök 1998 elején átfogó okmányt tett közzé a katonai erő alkalmazásáról (“Concept d'emploi des forces”). Ebben úgy fogalmazott, hogy Franciaország katonai elkötelezettségei ezentúl multinacionális jellegűek. Bár az ország létérdekeinek védelme és a kétoldalú katonai megállapodások teljesítése szükségessé teheti a nemzeti önállóság egy részének megőrzését, a francia hadsereg egységeinek együtt alkalmazhatóknak kell lenniök a szövetségesek katonai egységeivel a parancsnoki tevékenység, a szervezet, az információ, valamint az erőkivetítés-erőtámogatás vonalán.

Franciaország alapvető érdekei a vezérkari főnök szerint létérdekekre, stratégiai érdekekre és hatalmi érdekekre tagolódnak. A létérdekek a nemzeti terület integritásával, a szuverenitás szabad gyakorlásával, a lakosság védelmével kapcsolatosak. Védelmük az elrettentésen alapul, a nukleáris erőkkel az államfő rendelkezik. A stratégiai érdekkör a béke fenntartása Európában, a Földközi-tenger térségében és az ország gazdasági tevékenysége, valamint a cserék szabadsága szempontjából lényeges térségekben. Végül Franciaországnak vannak ún. hatalmi érdekei egyrészt abból adódóan, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjaként részt vállal a békét szolgáló nemzetközi akciókban, másrészt azokból a katonai megállapodásokból adódóan, amelyeket afrikai és közép-keleti országokkal kötött.

Az érdekek utóbbi két csoportjánál érintett hagyományos fegyveres erők egyik prioritása a távolsági elkötelezettségi képesség megfelelő szállítási kapacitással. A vezérkari főnök itt két követelményt hangsúlyoz: “a nemzetközi közösség mandátuma alapján”, továbbá “gondoskodva a nemzetközi legitimitásról és hatékonyságról”.

Amikor a nemzeti erőket és eszközöket be kell iktatni többnemzetiségű parancsnoksági keretekbe, Franciaország megkövetelheti, hogy a NATO és a Nyugat-európai Unió által létrehozott összfegyvernemi csoportosítás parancsnoksági pontjának magvát ő adja, de a francia vezérkari főnöknek lehetőséget kell kapnai annak ellenőrzésére, hogy a francia erők alkalmazása összhangban van-e a nemzeti politikai opciókkal. Más szóval a vezérkari főnök általában műveleti parancsnoka marad a francia egységeknek, alkalomszerűen delegálhatja a műveleti ellenőrzést a nemzetközi parancsnokságnak, de csak a küldetés kezdetekor világosan meghatározott “küldetés-tér-idő” keretben.

Ezek után megítélhető, mi az esélye annak, hogy Párizs visszatérjen a NATO integrált katonai struktúráiba, amelyekkel 1966-ban szakított, miután a francia parlament jóval korábban az Európai Védelmi Közösség ellen szavazott, megszakítva Európa “védelmi egységének” az 50-es években megkezdett építését. Washington természetesen reméli, hogy Franciaország valamikor a jövőben teljesen integrálódik a NATO katonai szervezetébe, de belátja, hogy erre egyelőre nincs lehetőség. A múlt és jelen tapasztalataiból táplálkozó bölcsesség diktálja Franciaországnak, hogy az európai identitást nagyon körültekintően és nagyon lassan, főképp a nagyobb európai felelősségvállalást hangoztatva építse.

Hivatalos megnyilatkozások szerint Franciaország az európai biztonsági és védelmi identitásban nem szembenállást lát az amerikai szövetségessel szemben, hanem egy jó utat, hogy Európa védelmi partner legyen és megfogalmazhassa saját céljait - jó viszonyban az Egyesült Államokkal. Washington válasza: az Egyesült Államok “támogatja ezt az identitást és azon munkálkodik szövetségeseivel, hogy az valósággá váljék”. A francia katonai reintegrálódás ilyen szövegkörnyezetben a mérték kérdése és nem elvi kérdés.

Elvi kérdés viszont, hogy a NATO milyen mértékben készül kiterjeszteni felelősségvállalásának, ha tetszik, illetékességének térségét, különösen Európán túlra. És itt a déli szárny különös jelentőséggel bír. A szövetség számos tagja vonakodik kiterjeszteni ezt az övezetet és hangadójuk lett Jacques Chirac francia köztársasági elnök, aki 1998 augusztusában óvta az észak-atlanti szövetséget attól, hogy széles körű mandátummal rendelkező “Szent Szövetségessé” alakuljon át.

Azonos stratégiai célok - néha eltérések a részletekben - így jellemzi Párizs Washingtonhoz fűződő viszonyát, amire a tengerentúlról a szokványos válasz: “Franciaország az egyik legjobb szövetségesünkÁ Időről időre lesznek nézeteltéréseink.” Alain Richard francia védelmi miniszter elismerésre méltó diplomáciai formulája: “A két ország kapcsolatrendszere világos Franciaország nemzetközi kapcsolatainak és biztonságpolitikájának állandó alkotóelemei között.”

Franciaország kénytelen elismerni, hogy a hidegháborús korszak mereven beszabályozott rendszerével szemben a jelenlegi (kiegyensúlyozatlan) helyzetet az egyetlen szuperhatalom, az Egyesült Államok és a többi állam közötti viszony szabja meg. Ez a viszony persze igen feszültté is válhat, ha egy olyan ország, mint Irán a francia TOTAL-t választja partneréül gázmezőinek kiaknázásához. “Nem kell Iránt olyan jövedelmekhez juttatni, amelyekből rakétatechnológiához jut” - tanácsolta Párizsnak William Cohen amerikai védelmi miniszter.

A “weimari háromszög” után, amelyet az 1992-es francia-német-lengyel csúcstalálkozó fémjelzett, 1997 októbere felvezette a “jekatyerinburgi háromszöget” egy francia-német-orosz csúcsértekezlet formájában. A kezdeményezés 1998 március végén újabb eszmecseréhez vezetett három olyan európai ország között, amelyek közül kettő már nemegyszer szövetkezett a harmadik ellen. Nem merült feledésbe, hogy 1989-90-ben a francia diplomácia még a Szovjetunióban keresett biztosítékot a túl gyors német újraegyesítéssel szemben. A Kohl-Chirac-Jelcin találkozónak erős európai felhangja volt, túl azon, hogy enyhíteni volt hivatva a NATO-bővítés miatti orosz neheztelést, megemelni Németország politikai súlyát gazdasági erejének szintjére, továbbá szerepet kapott egy eurázsiai hídteremtés szándéka is, hogy az EU számára megnyíljon a legolcsóbb szárazföldi útvonal Távol-Kelet felé.

Politikai szemlélők Franciaország és Oroszország viszonyát szívesen ítélik meg abból a szempontból, hogy mindkettő nagyhatalmi szerepre tart igényt - akár Amerikával szemben is. Moszkva értékeli, hogy Párizs elsősorban a NATO politikai szervezetkénti erősítésére törekszik, és az európai katonai vezetés súlyát igyekszik növelni. Méltányolja, hogy “enyhén oroszpárti” a francia magatartás a NATO bővítése kérdésében, hogy Párizs véleménye szerint józanul kell mérlegelni a bővítési lépések oroszországi fogadtatását, hiszen ott nem olyan NATO-kép a jellemző, mint amilyent a Nyugat szeretne. Mindazonáltal a francia védelmi miniszter kitart amellett, hogy a NATO-bővítés nem irányul Oroszország ellen, nagyobb stabilitást, biztonságot céloz a kontinensen, nyitott bármely európai ország előtt, annak szuverén döntése alapján.

Párizs annak is jelentőséget tulajdonított, hogy 1997. május 27-én a NATO-orosz alapozó okmány aláírásának színhelye lehetett. Kevésbé örült, amikor Borisz Jelcin “újdonságként” jelentette be, hogy Oroszország hadászati rakétái nincsenek Nyugatra programozva. A hasonló értelmű amerikai és brit közlésekhez Franciaország nem csatlakozott, ilyen kötelezettségvállalás nem fér össze a francia atom~stratégiával és atomdiplomáciával, nevezetesen azzal, hogy francia részről - kölcsönösséget elvárva - több mint három évtizede nem szólnak bele sem a NATO, sem a Szovjetunió vagy Oroszország atomstratégiájába.

Franciaország kifejezetten támogatja az Európai Unió keleti kibővítését, igaz, időnként megjegyzi: az EU nem lehet úgy gazdasági-pénzügyi óriás, hogy közben katonai értelemben törpe marad.

A francia katonapolitika több tekintetben tudathasadásos állapotának illusztrációja a Balkán. Párizs derekasan kivette részét a boszniai nemzetközi békefenntartó műveletekből és hasonló szándékokat jelzett Koszovó belső rendjének és nyugalmának helyreállítása érdekében is. Egyértelművé tette: fenn kell tartani a NATO katonai nyomását Milosevicsre, hogy teljesítse a Holbrooke-kal kötött megállapodást. A tervezett katonai kényszerítő akcióhoz 40 harci repülőgépet ajánlott fel és helyezett készenlétbe, valamint a veszélyes térségbe vezényelte az egyébként is élemedett és sebezhető Foch repülőgép-hordozót.

Amikor pedig megszületett a döntés kétezer EBESZ-megfigyelő Koszovóba küldéséről, Franciaország vállalta, hogy felerészben saját katonáiból állítja ki a Macedóniában összeálló biztosítóerőket. Ennek hátterében megjelent az a törekvés, hogy az európaiak vállaljanak nagyobb, esetleg meghatározó részt a kontinensükön támadt konfliktusok kezelésében és megszüntetésében. A francia hadseregben azonban elevenen él a rokonszenv az egykori háborús szövetséges szerbek iránt - itt is találkoznak az oroszokkal -, és először Gourmelon francia őrnagy keresztezte az amerikaiak szándékát 1997-ben, amikor az utóbbiak kézre akarták keríteni Karadzsics boszniai szerb vezért, hogy átadják a hágai nemzetközi bíróságnak, majd Bunel őrnagy, a NATO Katonai Bizottsága mellett működő francia képviselet vezetőjének kabinetfőnöke juttatta el szerb illetékeseknek a tervezett NATO-csapások adatait. Pierre-Henry Bunel kijelentette: a szerbek iránti rokonszenvtől vezérelve árulta el a terveket, és ezért semmiféle anyagi juttatást nem kért és nem kapott.

Ezek az esetek árnyékot vetettek Franciaország NATO-lojalitására és rontották esélyeit, hogy jelentős katonai parancsnoki pozíciókhoz jusson a Balkánon vagy a szövetség déli szárnyának főhadiszállásán.

o Olaszország, bár az utolsó fél évszázad legabszurdabb politikai válsága után megkapta a világháború óta 66. kormányát, élén egy volt vezető kommunistával, viszonylag nyugodt helyzetű NATO-ország, jelenleg a déli szárny főparancsnokságával, három haderőnemi parancsnoksággal, négy alárendelt parancsnoksággal és három NATO- tisztképző iskolával. Nápoly és Verona néhány hónap múlva igen közel kerül Magyarországhoz, amelynek geopolitikai okokból akkor is a déli szárnyon lenne a helye, ha nem volnának egészen különlegesek a történelmi olasz-magyar kapcsolatok.

Ezen az sem változtat, hogy az olasz hadsereg nem titkolt atomelrettentési képességgel, olyan célba juttató eszközökkel rendelkezik, amelyek atom-robbanótöltettel szerelhetők fel és így “szükség esetén” atomcsapás mérésére is alkalmasak. A robbanótöltetek, amelyek amerikai raktárakban, minden bizonnyal Észak-Olaszországban vannak, nem lehetnek távol az észak-olaszországi nevezetes katonai repülőterektől, így Magyarországtól sem.

Padania, LEGA-NORD, Umberto Bossi - ezek a nevek ugyancsak a fejlett és gazdag Észak-Olaszországhoz kapcsolódnak, amely szeparatista lázban ég: szeretne elszakadni Rómától és az egész Déltől. Alig heverte ki Itália a déltiroli szakadár terrorizmus áskálódásait, újabb kihívásokkal kell szembenéznie, amelyek átforrósíthatják a talajt a NATO lába alatt. Olaszország eddig lelkesen támogatta a NATO bővítését, amelynek a stabilitás övezetének bővítését kellene jelenteni Oroszország számára is, de a volt olasz védelmi miniszter ez év nyarán egy orosz lapinterjúban elgondolkodtató dolgot mondott:

“Számomra - jelentette ki Beniamino Andreatta - úgy tűnik, erősen eltúlozták újabb országok szövetségbe való belépésének jelentőségét. Ez eltorzította annak igazi értelmét, elszakítva azt Európa stabilizálásának szélesebb politikai stratégiájától, amelynek egyik legfontosabb támasza a NATO-orosz viszony.”

A tengeri nagyhatalom Olaszország a Földközi-tenger kellős közepén, egy olyan térségben fekszik, ahol a veszélyek elmosódottak, lappangóak, nehezen megjósolhatók, valószínűségi fokuk nagyon különböző. Róma meggyőződéssel vallja, hogy a NATO hatékony működése itt most talán fontosabb, mint a hidegháború idején volt - éppen a nem klasszikus helyzetek miatt. A NATO északi szárnya úgy érezheti - mondják Nápolyban, -, hogy a mediterrán problémák nagyon távol esnek tőle: de a szövetségnek cselekednie kell, Olaszország érdekelt a NATO itteni hatékonyságának megőrzésében.

Spanyolország, amely ez idő szerint az észak-atlanti szövetség főtitkárát adja, a NATO legfiatalabb tagállama, 1982-ben azonban csak a tömb politikai szervezetének vált részesévé, az egyesített katonai szervezethez történő csatlakozásról, a spanyol haderők beilleszkedéséről a NATO-parancsnokságok rendszerébe ezután kellett volna tárgyalásokat kezdeni és megegyezésre jutni, amit megnehezített a madridi kormány kikötése: atomfegyverek nem tárolhatók az ország területén.

Az 1986-os népszavazás többségi véleménynyilvánításában a NATO-hoz való csatlakozás mellett az is benne volt, hogy a spanyol hadsereg nem integrálódik a NATO katonai szervezetébe, Spanyolországban nem lehetnek nukleáris fegyverek és fokozatosan csökkenteni kell az amerikai katonai jelenlétet az ibériai országban. Madrid ezenkívül megerősítette a Gibraltárra, tehát egy másik NATO-állam birtokára támasztott spanyol igényt.

Harminc év terror után az ETA egyoldalú, feltételek és időhatár nélküli fegyverszünetet hirdetett, de Madrid önfeloszlatást és a fegyverek beszolgáltatását követeli, hogy 2000-ben vitára bocsátható legyen a spanyol alkotmány módosítása, amely újraértelmezi az önrendelkezési jogot.

Ami Gibraltárt illeti, London azt hangoztatja, hogy Madridnak szövetségesként kell viselkednie, különben Nagy-Britannia megvétózza a teljes spanyol NATO-integrációt. London nem felejti el, hogy 1982-ben, a Falkland-háború idején Spanyolország a “latin-amerikai testvért”, Argentínát támogatta.

Gibraltár stratégiai fontosságú őrtorony a Fölközi-tenger és az Atlanti-óceán között, hivatalosan angol gyarmat Európában, kirívó anakronizmus a szárazföldön. A két viszálykodó félnek csak abban sikerült egyetértésre jutnia, hogy a gibraltári brit támaszpontokat a NATO-parancsnokság használhatja. Nagy-Britanniának Hongkong után nem kell újabb területveszteség, így az angol és a spanyol őrhajók folytatják a lövöldözést a tengerszorosban, amelynek túlsó partján Marokkó van egy spanyol beékelődéssel, Seutával.

o A NATO délkeleti szárnya, amely Törökországot és Görögországot foglalja magába, a “viharsaroktól” a “darázsfészekig” terjedő minősítést érdemelte ki a cinikusabb nemzetközi közvéleményben, amely egyébként Dél-Európára változatlanul egészben ráillőnek ítéli a “lágy altest” klasszikus meghatározást.

A közel egymilliós török hadsereg, amely az amerikai után a második legnagyobb NATO-haderő, a térségben a legharcképesebbek egyike. Ankara büszke arra, hogy mind gyakrabban szerepel a NATO déli szárnya vezetőjeként. A hadsereg az ország legrégibb társadalmi intézménye, a civil kontroll fintora: az államvezetést gyakorlatilag a vezérkar felügyeli. A jelenlegi török kormány egyébként meglehetősen gyenge és támadható, nincs szilárd többsége, várja az 1999. áprilisi választásokat.

Törökországban a NATO-hoz való csatlakozás óta háromszor volt katonai államcsíny (1960, 1971, 1980), kilenc elnökből hat tábornok volt; polgári kormányzásra 1983-tól tértek át, de a hadsereg ma is állam az államban, viszont a világ egyik legfegyelmezettebb hadereje: a katonaiskolákban 14 éves kortól van ideológiai oktatás.

Az erő kultusza átmegy a hivatalos Ankara külpolitikájába is: minél gyengébb valamelyik szomszédja, annál emeltebb hangon beszél vele (ez alól Oroszország sem kivétel). A nemzetközi jog nemigen foglalkoztatja: az ENSZ Biztonsági Tanácsa hiába követelte tőle a 30 ezres csapatkontingens kivonását Észak-Ciprusról; Ankara rendszeres iraki betöréseit formálisan sem egyezteti a Biztonsági Tanáccsal (1997 őszén a török hadsereg 50 ezer katonával, több száz harckocsival és repülőgéppel támadta az iraki kurd gerillaközpontokat).

A Kurd Munkapárt 1984 óta harcol Törökország délkeleti részén a terület autonómiájáért. Washingtonban nem sietnek felhívni Ankara figyelmét a törökországi kurd kisebbség elnyomására. A koszovói fejlemények világánál különösen figyelemre méltó, hogy amikor a Kurd Munkapárt 1998 augusztusában egyoldalú tűzszünetet jelentett be, az ankarai vezetés közölte, hogy nem áll szóba terrorista szervezettel. A török hadsereg belföldi akciói becslések szerint 40 000 áldozatot követeltek.

Ankara segít kiterjeszteni a NATO cselekvési terét messze az Észak-atlanti Szerződésben megjelölt övezeten túlra, a pántörök gondolat jegyében szárnyai alá veszi Azerbajdzsánt, Kazahsztánt, Kirgíziát, Üzbegisztánt, Türkmenisztánt és természetesen a “Ciprusi Török Köztársaságot”.

Ami a közel-keleti térséget illeti, Törökország és Izrael jó ideje egymásra talált. Az utóbbi 1995 óta használhat törökországi repülőtereket, cserébe elektronikát, felderítési és kiképzési segítséget ad. Az amerikai-izraeli-török tengely egyebek között sorozatos közös tengeri hadgyakorlatokban ölt testet, amelyek ellen tiltakozik Szíria, Egyiptom és az Arab Liga.

Megüzenetlen háború folyik Törökország és Szíria között: Ankara a kurdok támogatásával, terroristák bújtatásával vádolja Damaszkuszt, az utóbbi területbitorlással, az Eufrátesz vizének kisajátításával, arabellenességgel Ankarát. Úgy tűnik, a NATO semmiképpen sem engedi meg, hogy Törökország kétes háborúba bocsátkozzék Szíriával, ez a tömb ellen hangolhatná az egész arab világot.

Ankara egyébként rendkívül nagyra tartja NATO-tagságát és maradéktalanul teljesíti az abból adódó kötelezettségeket. Ez nem érinti Görögországhoz való viszonyát.

Athén nemegyszer megkapta a figyelmeztetést, hogy háború lesz, ha Görögország hatról tizenkét mérföldre kiterjeszti parti vizeinek határait, amit a már hatályba lépett legutóbbi nemzetközi tengerjogi egyezmény lehetővé tenne. Hasonló fenyegetések gyakorta elhangzanak, amikor Ciprus vagy Görögország légvédelmének megerősítéséről van szó.

Görögország 1993-ban vállalta, hogy szavatolja a Ciprusi Köztársaság biztonságát (“doktrína a közös védelemről”) és a görög védelmi miniszter 1998-ban is tett olyan megjegyzést, hogy “bármilyen török támadás Ciprus ellen hadiállapotot jelent Törökország és Görögország között”. Magát a háborút a NATO nyilván megakadályozza, de a fegyveres összetűzések szárazföldön, vízen, levegőben mindennaposak.

Görögország hadserege nem idegenkedik az egykori NDK-tól átvett szovjet haditechnika használatától és az orosz hadiipar termékeinek is rendszeres vásárlója. Athénnak rokonszenves, hogy a Szovjetunió, majd Oroszország következetesen támogatta Ciprus függetlenségi harcát “Törökország mediterrán destabilizációs mesterkedéseivel” szemben.

Ugyanakkor Teodorosz Pangalosz görög külügyminiszter 1998 augusztusában a görög diaszpóra athéni szemináriumán egyenesen hazugnak nevezte Clinton elnököt, amiért nem teljesítette választási ígéretét, nevezetesen, hogy rendezni fogja a ciprusi problémát, feloldja a sziget egy részének török megszállásával krónikussá vált feszültséget. A miniszter azért is elítélte az Egyesült Államokat, amiért ösztönzi az amerikai fegyverszállításokat Ciprus törökök által bitorolt övezetébe, amit egyébként érvényes nemzetközi szerződés tilt.

A felelőségi terület: sziget, vagy több ennél?

A NATO déli szárnya nemcsak egy regionális és négy szubregionális parancsnokság alá rendelt öt tagállam területét és légterét, parti vizeit és a csatlakozó nyílt tengeri térségeket jelenti a két haderőnemi parancsnokság illetékességi-felelősségi övezetével, ahogy a reform körvonalazza, hanem potenciális, hellyel-közzel tényleges hadszínteret, amelyben az egész NATO erői és eszközei képviselve lehetnek, olykor vannak. Ez az “olykor” a tömbközi szembenállás időszakában évtizedeket jelentett, mostanában immár négy-öt évet jelent.

A NATO történetének első tényleges katonai akciójaként került a krónikába négy szerb harci repülőgép lelövése 1994. február 24-én, amit földi célpontok elleni megtorló légicsapások követtek a rákövetkező hónapokban - az ENSZ felhatalmazása alapján. Amikor az Észak-atlanti Tanács 1998 októberében meghozta feltételes döntését a Szerbia elleni kényszerítő katonai intézkedések “lebegtetéséről”, a világközvélemény - benne a NATO-tagállamok és a “tagjelöltek” is - megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy sikerült ideiglenesen elkerülni egy vitatható legitimációjú fegyveres akciót.

Klaus Naumann tábornok, a NATO Katonai Bizottságának elnöke a koszovói fegyveres beavatkozásra vonatkozó döntés szembeötlő halogatása kapcsán jó dolognak nevezte, hogy az államok “birkóznak”, mielőtt rászánják magukat arra, “hogy az ENSZ BT felhatalmazása nélkül alkalmazzanak erőt”. Hozzátette, hogy: “egy nem NATO-tagország belügyeibe való beavatkozással új minőségi szakaszba lép a nemzetközi válságkezelés folyamata”. “Emberiségi intervenciót” emlegetett, hangsúlyozva, hogy az emberi jogok koszovói megsértése bírta rá a NATO tizenhat tagállamát a cselekvésre, miután az orosz és a kínai ellenszavazat megbénította a Biztonsági Tanácsot.

A magas rangú NATO-tisztségviselő helyesnek tartotta egyébként, hogy az ENSZ-nek lényegében monopóliuma van az erő alkalmazásának szentesítésére, de úgy vélekedett, hogy ezt a monopóliumot nem devalválhatják vétók, amikor kirívó módon megsértik az emberi jogokat.

A NATO illetékességi területén kívül lévő válsággócokba való beavatkozás témájára kitérve leszögezte: a szövetség tagállamainak biztonsága nem szavatolható, ha felelősségi területét szigetnek tekintik. “A periférián is adódhatnak olyan kockázatok, amelyek kihatnak a NATO-ra, hacsak idejében nem hatástalanítják őket. A kockázatokat távol kell tartaniÁ Nem kell sokáig várni, és Közép-Európa a földrészen kívülről indított rakéták hatósugarába fog esni.”

1998 októberében tekintélyes nemzetközi jogászok értekezlete Maria Laach Biztonsági Akadémiáján arra a megállapításra jutott, hogy a NATO katonai beavatkozása a Biztonsági Tanács felhatalmazó mandátuma nélkül a nemzetközi jog megsértése lenne, s ezen politikai s erkölcsi hivatkozások, sőt szükségszerűségek sem változtatnak. Rámutattak, hogy az 1998. szeptember 23-án elfogadott BT-határozat, amely formálisan az ENSZ-alapokmány VII. fejezetére hivatkozik, senkit sem jogosít fel közvetlen kényszerítő intézkedésre. Az erőszak alkalmazásának kérdését a koszovói nemzetközi megfigyelőkre vonatokozó másik BT-határozat is nyitva hagyta.

Maria Laachban a résztvevők arra is felhívták a figyelmet, hogy az ENSZ-mandátum nélküli beavatkozásnak az abban részt vevő katonákra nézve is lennének következményei. Nem élveznének sérthetetlenséget (immunitást), kombattánsoknak minősülnének és a genfi egyezmény értelmében megtámadhatók és foglyul ejthetők lennének. Míg az immunitással bíró katonák megtámadása nemzetközi jogsértés, ez reguláris kombattánsokra nem vonatkozik. (Már Bosznia-Hercegovinában előfordult, hogy ENSZ-katonákat túszul ejtettek és eleven pajzsként használtak.)

A koszovói tárgyú BT-határozatokban egyébként az áll, hogy a tanács tagjai “elítélik az erő megkülönböztetés nélküli és aránytalan alkalmazását polgári személyekkel szemben, akárcsak a terrorista tevékenységeket.” Ezért volt szembeszökő, hogy a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) nem lett részese a Holbrooke-Milosevics megállapodásnak.

A neves magyar nemzetközi jogász, Valki László szerint az amerikaiak hangoztatták ugyan, hogy az 1998. szeptemberi BT-határozat megfelelő jogi alapot teremt a beavatkozásra. “De maguk is tudták, hogy ez valójában nincs így.” Az 1199. számú határozat semmilyen felhatalmazást nem tartalmaz kényszerítőintézkedések foganatosítására, különben utolsó rendelkezésében nem mondaná ki, hogy ha az érintett felek a határozatban foglalt intézkedéseket nem hajtják végre, a Biztonsági Tanács megfontolja további intézkedések megtételét a régió békéjének és biztonságának fenntartása, illetőleg helyreállítása érdekében.

Koszovóban valójában a “nagy-Szerbia” és a “nagy-Albánia” koncepció ütközik. Albánia területi és egyéb igényei egyebek között azzal is kezdtek összefüggni, hogy érzékeltetni akarja saját jelentőségét a NATO szemében. Mint hadászati fontosságú hídfőállás a Balkánon és a Földközi-tenger medencéjében, amelyre érdemes jobban támaszkodni, mint az egymással állandóan ellenségeskedő Görögországra és Törökországra.

Brüsszelben nyilván felismerték, hogy a NATO nem állhat a “nagyalbán” elgondolás mögé, nem lehet egy közvetett albán agresszió bűnrészese, és ha már nem zárta le idejében Albánia felől a koszovói határt, legalább a tárgyalási lehetőségek kimerítéséig ne folyamodjék légicsapásokhoz, hiszen a nemzetközi jog egyetlen tétele sem akadályozhatja meg a szerbeket abban, hogy saját állami légterükben támadják - önvédelemként - a behatoló idegen repülőeszközöket, s ebben külföldi haditechnikai segítséget is igénybe vegyenek.

Szélesebben tekintve, a NATO nem támogathatja a fegyveres szeparatizmust Európa szívében, mert ezzel déli szárnyát sújtja: kurdok, szicíliaiak, korzikaiak, baszkok, katalánok, dél-tiroliak, észak-olaszok és mások várják a precedenst, hogy önrendelkezési jogukat koszovói-albán modell szerint fegyverrel érvényesítsék. Ami pedig Nyugat-Európa és Észak-Amerika ijesztő tájékozatlanságát illeti Európa délkeleti térségével kapcsolatban, a NATO balkáni “soknemzetiségű” jelenléte kifejezetten segítheti nem csak itteni problémák megértését és megoldását.

Végül, Oroszország álláspontját vázolva Jevgenyij Primakov már 1997 januárjában kijelentette: “Moszkvának nincs vétója a NATO bővítésére, de a NATO tagjainak sincs vétójuk az orosz biztonsági érdekek érvényesítésére.” Az 1998 őszi fejlemények oda vezettek, hogy Moszkvában állandósultak az ilyesfajta szövegek: Oroszország Jugoszlávia természetes szövetségese; a szláv Szerbia Moszkva egyik legfontosabb gazdasági és politikai partnere; a Koszovóra mért csapások közvetve Oroszországra mért csapások lennének; meg kell őrizni az orosz jelenlétet és korlátozni kell Nyugat fölös aktivitását ebben az Oroszország számára oly fontos övezetben. És végül: “A világ hozzászokott, hogy éles helyzetekben Oroszország tud hatni a NATO-ra.” Vagy: “A NATO katonai erejéről híres, nem azokról a humánus eszmékről, amelyek a helsinki folyamatot áthatják.”

Egyszóval a koszovói válság még inkább egymás ölelésébe taszította Jugoszláviát és Oroszországot, a katonai témák - a hadászati támadó fegyverrendszerekig menően - ismét előtérbe kerültek az amerikai-orosz viszonyban. Akadt Moszkvában politikus, aki kijelentette: “Az amerikaiak jól tudják, hogy ha akár fasiszták, akár tekintélyuralmiak kerülnek hatalomra a Kremlben, Irak, Irán és Líbia atomhatalommá válik és orosz önkéntesek indulnak Koszovóba a NATO ellen harcolni.”

IRODALOM

1. NATO Review, Spring 1998., pp. 10-14.

2. USIA Wireless File, 1998. május 8.

3. USIA EUR 213. 02/25/98.

4. NATO Review, Spring 1998., pp. 32-35.

5. Neue Zürcher Zeitung, 1998. november 6.

6. Le Monde, 1998. február 5.

7. Nyezaviszimaja Gazeta, 1998. július 29.

8. Welt am Sonntag, 1998. november 8.

9. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1998. október 26.

10. Magyar Hírlap, 1998. október 17.

Vissza a lap elejére