Az érett demokráciák biztonsági integrációjának a jövő fegyveres erői felé irányuló logikája azt mutatja, hogy a 21. sz. Európájának minden korábbinál jobban megnő az esélye egy egységesülő védelmi rendszer kiépítésére és fenntartására, a klasszikus tömeghadseregek helyett kisebb méretű, ám jól integrált, magasan specializált professzionális haderők fenntartására, amelyeket tartalékos rendszerek támogatnak. Számolni kell a hosszú szolgálati idős profi katonák dominanciája mellett a rövidebb ideig foglalkozásszerűen szolgálatot vállalókkal, a gazdaságossági megfontolásokat a személyi szabadságmegfontolásokkal ütköztető alkalmazási változatokkal, bizonyos nyomással abba az irányba, hogy a katonanőket (legalábbis a gyermekeseket) irányítsák vissza a civil társadalomba, illetve, hogy fokozatosan nyisson a hadsereg a homoszexuálisok előtt stb.

Az új hadseregek építőitől és működtetőitől mindenütt jelentős adaptivitást és flexibilitást követel a jövő, főleg a nemzeti politikák, a nemzetközi biztonsági egységtörekvések, valamint a konkrét védelmi adottságok, struktúrák, hagyományok, törekvések összefésülésében. Ez azt jelenti, hogy e három területen egyaránt felkészült, nyitott, tájékozott, reakcióképes és kreatív professzionisták döntéshozó pozícióba juttatása jelenti a rugalmas védelempolitizálásnak és haderő-modernizálásnak az alapvető feltételét. A hazai haderőreform s ezen belül a védelmi képzés reformja folyamatában a számunkra használhatónak tűnő részletes következtetések - a nyugati prognóziskereső szakirodalom alapján - a következők (1. táblázat):

A katonai technológiák új generációi - azon túl, hogy már régen csupán az abszolút megsemmisítő erőt halmozzák - aláásták a tömeghadseregek tradicionális foglalkozási struktúráját és elavulttá tették a totális háború gyakorlatát. Ezzel egy időben elavult a békeidőbeli leszerelés gyakorlata is, miközben igen magas szintre emelkedtek a nemzet biztonságának költségei. A világ védelmi rendszereiben alkalmazott technológiák modernizáltsági szintjei között létrejött szakadék ugyanakkor a totális háború alatti konfliktusszinteken képesnek látszik biztosítani a nyugati technológiai fölény egyben biztonsági garanciakénti működtetését is (Öböl-háború). Az egyes országok esetében e tény a nemzetközi integrációbani hovatartozást erősebb védelmi tényezővé emeli, mint a nemzeti védelmi erő önmagábani készenléti foka (technológiai kihívás).

A bipoláris katonai világrend összeomlása, a hidegháborús fenyegetés megszűnése, a fenyegetések más szintjeit tette szembeszökővé. A politikai-gazdasági rendszerek konfrontációja helyett egyrészt a sokkal mélyebb gyökerű civilizációs szembenállás erősödött, másrészt az eddig alászorított nacionalizmusok, regionális konfliktusok kirobbanásához teremtődtek meg a feltételek, s harmadrészt az előbbi kettőt átszövő “új” fenyegetések erősödtek fel (világkörnyezet, éhezés, túlnépesedés, természeti erőforrásokkal visszaélés, migráció, menekültek, kábítószer-csempészet, bűnözés stb.) (civilizációértelmezési, kultúrakezelési kihívás).

Az európai egységesülési törekvések biztonságpolitikai vonulatában egyszerre fogalmazódik meg egyfelől a belső (európai) konfliktusok békés rendezhetőségébe vetett meggyőződés, a nyugati civilizációs értékek egységes elfogadása és követése azonos elvű integrált politikai-gazdasági-katonai struktúrákkal történő garantálása esetén, másfelől az ettől eltérő civilizációs érdekekkel, törekvésekkel szembeni hatékony együttes védekezés és a velük való békés együttélésben a nyugati érdekek biztosítása, az eltérő civilizációk közötti együttműködés nemzetközi intézményeinek fenntartása és működtetése kíséretében (globális biztonsági gondolkodás kihívása).

A bipoláris világrend katonai expanziójához az érintett országokban olyan gazdasági növekedés társult, amely (változó mértékben) inkompatíbilis volt a nemzeti gazdasági rendszerekkel, s nemcsak kulcsszerepe volt a szovjet modell által befolyásolt országok összeomlásában, de az összeomlás után is tartósuló problémákat okozott - az állami költségvetési deficiteken túl ide kell sorolnunk a leszerelés és a haderőcsökkentés “békeosztalékának” elmaradását is, hiszen a védelmi konverzió, a katonai kapacitások békés célú átállítása óriási összegeket igényel (általános világgazdasági és védelemgazdasági gondolkodás kihívása).

Az ipari társadalmak diszfunkcionális modernizációs következményeinek tudatosodása igen erőteljes és tartós kritikai kultúráramlatot erősített fel a nyugati civilizáció országaiban. Ezen a posztmodern világkulturális áramlaton belül történt meg az univerzális ideológiák kétségbevonása, a ŔmásságŞ összes megnyilvánulásának támogatása; a lokális illetékességek feltétlen elismertetése; az erőszak, a hatalom intézményeinek diszkreditálása; az alternativitás mozgalmainak kibontakoztatása. E posztmodern tendencia összefonódik az információs társadalom terjedésével, ezért értékei, szimbólumai a leggyorsabban terjednek és a kulturális különbségeket átmetszve ugyanazt a tartalmat hordozzák mindenütt (a világkultúrában, információs társadalomban való eligazodás kihívása).

A világhódító tiltakozó mozgalmak hatásaként a polgárosodásban, demokráciában előrehaladott társadalmak mindegyikében végbementek az állampolgári forradalmak. Ennek sokoldalú eredményei között a hadsereg szempontjából különösen fontos “a katona egyenruhás állampolgár” eszméje, az, hogy a hadsereg egyre inkább mint “egy a munkahelyek közül” minősül a tagjai számára; a katonai szakszervezetesedés; a katonai szervezetekben a polgári munkaszervezési módszerek igénye; a menedzseri képességek iránti igény; a humánerőforrás-gazdálkodás kényszere a katonai szervezetben stb. (az állampolgári értékek, az emberi jogok és a katonai szervezet érdekkompromisszumának kihívása).

Az új európai biztonsági integrációba való beágyazódás mértékében a magyar társadalom sem mentes attól a tendenciától, hogy leértékelődtek a “régi” fenyegetések (totális atomháború, koalíciós háború, háború a régióban, illetve a szomszédos országokkal stb.) és felértékelődnek az “új típusú” fenyegetések (környezeti fenyegetés, kábítószer, bűnözés, menekültek, járványok stb.), és az állampolgárok inkább szeretnének látni olyan védelmi szervezetet, amely az “aktuálisabbnak” tartott fenyegetésekkel szemben jelent védelmet számukra, mintsem olyat, amely attól akarja megvédeni őket, “amitől ők már nem félnek”, ami hál' istennek egyre távolabb kerül tőlük (a fenyegetések átalakulásával kapcsolatos kihívás).

A honvédelem működtetésének feladatai Magyarországon sem csupán a fegyveres erőre tartoznak, hanem a társadalom, a kormányzat, az önkormányzat stb. is részesedik ezekből. A haderőcsökkentés és a védelmi költségcsökkentő törekvések csak akkor léphetnek előre, ha a "többi" tényező - azaz a társadalom, az állam, az önkormányzatok stb. - is többet vállal a védelem feladataiból. Egy olyan időszakban, amikor a “profiltisztítás”, az “adminisztratív létszámok leépítése”, az állami költségvetés-csökkentés van napirenden, a védelmi költségekhez való viszony igen ellentmondásosan alakul. Ezen belül várható, hogy a személyi költségekre, a technikára, a szervezeti átalakításokra irányuló költségigényekhez csak akkor lehet megfelelő társadalmi és parlamenti támogatást találni, ha bizonyítani tudjuk, hogy a rövidebb távú költségek jól illeszkednek a haderőreform társadalmi elfogadottsággal bíró hosszabb távú perspektívájába is. A gazdasági prosperitás hiányában és a politikai érdekbe illeszkedés híján pedig még akkor sem (a védelmi költségvetési döntéshozás kihívása).

A társadalmi preferenciák átrendeződésében az individuális hangsúlyok - a személyes szabadság, a fogyasztás, a gazdasági biztonság - felértékelődtek, ezzel szemben a védelmi kötelezettségek vállalása, az alárendelődni akarás, a közösségi elköteleződés visszaszorult. A közügyek nagy köreit tekintve a védelem nem, a biztonság igénye igen, a gazdasági jólét igen, a kockázatvállalás nem, az érdekérvényesítés igen, mások érdekelismerése nem számíthat magas preferenciákra (a közvéleményi preferenciák kihívása).

A NATO-orientációt támogató társadalmi preferenciák rendszere oly módon bontakozik ki ebből a meglehetősen ambivalens értékrendből, hogy a gyenge személyi tehervállalási kedv mintegy kompenzálja magát az európai civilizációs azonosságtudatban, a közös európai biztonságkeresés érdekében viszont hajlamos kompromisszumokat kötni a nemzeti jellegű biztonsági építmény kizárólagosságával szemben (a biztonsági kompromisszumkeresés kihívása).

A biztonság és a védelem tényezőinek sorában a fegyveres erő egyértelműen és tartósan hátrasorolódott. Ebben megfogalmazódik a nyugati értékrend integrativitása iránti orientáció és a társadalom fegyveres erővel, valamint a hadviseléssel szembeni averziója is, ám mindazonáltal a konfliktusrendezés kollektív európai intézményrendszere iránti bizalom és a hazai nem erőszakos konfliktusrendező intézmények iránti elköteleződés fejeződik ki benne (a biztonság és védelem tényezői átstrukturálódásának kihívása).

A védelem új missziója az új “háborúkerülő” konfliktusrendezés európai, illetve világméretű intézményrendszerének munkájában való részvállalásban (béke-kikényszerítés, békefenntartás, békemegfigyelés stb.), valamint a felmerülő új fenyegetések elhárításában, vagy legalábbis csökkentésére törekvésben ölt testet. Ez egyfelől azt jelenti, hogy egyre inkább olyan katonai szervezetre van szükség, amely a “vegytisztán katonai” szerepét rendkívül kis valószínűséggel fogja gyakorolni, s így annak fontossága is csökken, ezzel szemben fel kell készülnie egy sor olyan feladatra, amit korábban nem katonai feladatként tartottak számon, illetve amelyek között gyors váltásokra kell képesnek lennie a személyi állománynak, valamint a szervezeti infrastruktúrának egyaránt Ä magas technológiai szintű fegyverzet és felszereltség, magasan kvalifikált, flexibilis, tettének társadalmi-politikai-diplomáciai súlyát mérlegelni és befolyásolni képes tisztikar igénye (a nem katonai szerepek, a nagy variabilitás és a dinamikus váltás kihívásai).

Másfelől az új misszió azt jelenti, hogy a magyar fegyveres erőnek valamilyen jól körülhatárolt szerepkört kell vállalnia az “Európa-erődön” belül. Ez a szerepvállalás várhatóan elsősorban Magyarország európai gazdasági és politikai súlyától fog függeni. A kissé érdesen hangzó populáris megfogalmazást idézve: “Magyarország újra lehet védőbástyája Európának, de lehet a vár körüli vizesárok is, amelybe mindkét oldalról belepisálnak” (az integráción belül a saját biztonsági és védelmi szerep megtalálásának kihívása).

Az új image emellett a fegyveres erő magáról sugárzott képét jelenti, amelynek nemzetközi vetülete alapvetően a megbízható békepartner arculatát kell, hogy öltse, hazai-belföldi használatra szánt vetületének pedig emellett még kellőképpen vonzónak is kell lennie a lakosság körében, hogy a védelem feladatai megfelelő társadalmi rétegekben felébresszék a védelmi terhek vállalásának szándékát. Másfelől pedig igaznak, hitelesnek is kell lennie, hogy a már a pályán lévők ne érezhessék azt, hogy becsapták őket, amikor e pályára csábították (a nyilvánosság kezelésének és az arculatformálásnak kihívásai).

Az új védelmi tényezők sorában a legmélyebben integratív és a legkevésbé megkerülhető követelmény a védelem civil kontrolljának elvárásrendszere. A civil társadalom (a civil szervezetek, a közvélemény stb.) a három hatalmi ág (törvényhozás, igazságszolgáltatás, kormányzat), a fegyveres katonai szervezetek vezetési szintjei és a közvetítő intézmények (nyilvánosság, médiumok) olyan kontrollmechanizmusáról van szó, amelyben a védelem feladatai nem sikkadhatnak el és a védelmi forrásokkal, a fegyveres erővel való visszaélés kizárt. Ez csak úgy működhet, ha a kontrolláló ágensek kompetenciaszintje biztosítva van, illetve a fegyveres erő vezető pozícióiban elfogadják a civil kontrollt. Ám ennek a helyzetnek a biztosítása csak igen bonyolult társadalmi-gazdasági-politikai folyamat eredményeként várható (a demokratikus kontroll kihívásai).

Összegzetten elmondhatjuk, hogy a globális, a konkrét társadalmi és ezen belüli védelmi tényezők egymásra rétegződése determinálja a hadseregstruktúra változásait.

A fegyveres erő feladatai a jövőben elsősorban az európai védelmi integrációhoz való viszonyunktól, illetve az azon belüli részesedésünktől függenek. E feladatrendszerben a kollektív védelem feladatai valószínűleg a konfliktuskezelés elsősorban régió-specifikus és nem háborús megoldásait, az “új típusú” fenyegetésekkel szembeni garanciák biztosítását, illetve a nemzet saját védelmi szükségleteinek biztosítását fogják jelenteni. Ennek egyik legmarkánsabb következményeként várható, hogy a “vegytisztán katonai funkció” a katonai feladatokon belül elveszíti nemcsak kizárólagosságát (azt máris elveszítette), de fontossági elsőségét is (a katonai szerep átalakulásának kihívása).

A fegyveres erő struktúrája tekintetében számos módosító hatásnak lesz kitéve a fegyveres erő mérete, a rekrutált állomány mennyisége és minősége, a specializáció és a kiképzés, valamint az ösztönzés rendszere, a hivatásszerepek, az alegységek szervezésmódja, az aktív és a tartalékos komponensek viszonya (a fegyveres erő új személyügyi kapacitásigényének kihívása).

A nemzeti konszenzus a legkisebb, de még hatékony haderő tekintetében tartósan hiányozni fog, ezért a hadseregnek úgy kell terveznie, hogy képes legyen a jövőben további létszámcsökkentésre, nagyobb szervezeti trauma nélkül (a költségvetés és létszámcsökkentés kihívása).

Ugyanakkor a létszámcsökkentés nem jelentheti, hogy csupán kisebbedik a hadsereg, a rugalmasság és adaptivitás szintjének növekednie kell, hogy biztosítható legyen a feladatok változó követelményei szerinti masszív személyi állomány. A kapacitás megőrzését rutinos adaptációval a nagy fluktuációhoz egyfelől a képzés minősége, másfelől a szervezetek, fegyvernemek, vezetési szintek jól mozgósítható tartalékos hátterének korszerű biztosítása szolgálhatja (a rugalmasság, adaptivitás, hatékonyság kihívása).

A rekrutáció-képzés-szelekció összekapcsolódó mennyiségi és minőségi követelményeiben jelentős módosulás várható. A magasan képzett és jól fizetett, magas (a munkaerő újratermelésére magas szinten képes) életstandardokkal körülvett tisztikaron belül az eddigieknél pontosabban különválasztandók a katonai vezetők, akik teljes képzésüket a katonai felsőoktatásban és a gyakorlóhelyeken kapják, illetve a specialisták, akik képzésüket részben vagy teljes egészében civil felsőoktatásban szerzik. A különválasztást a képzési költségek, visszatérülési mutatók, illetve a ki-be léptetés (átjárhatóság), az esetleges redukció, a várható fluktuáció igényei sürgetik. A tisztek aránya a jövő hadseregében megmaradhatna a mai szinten (esetleg növekedhetne is), általában hosszú idejű, de nem feltétlenül élethossziglani pályagaranciákkal. Ezért is fontos számukra a képzettségbeli társadalmi ekvivalencia, a felsőfokú, konvertálható diploma (a fegyveres erőn belül és azon kívül egyaránt konvertálható tisztképzés kihívása).

A tiszthelyettesek között a tisztekénél differenciáltabb szolgálatiidő-tagozódás vezethető be, ami specialitásokhoz igazodva változhatna. Arányuk és számuk mindenképpen drasztikus növelést igényel. Képzettségüket illetően részükre a tisztekénél differenciáltabb, speciális beosztásokhoz jobban igazodó rendszer szükséges: Az általános iskola után katonaiskolát végzettektől (egyszerűbb harcvezetők esetében, megfelelő gyakorlattal párosítva) a domináns középiskolázottakon keresztül a kis arányú felsőfokú végzettséggel rendelkezőkig ez az állománykategória lehetne a munkaerőpiac és a hivatásos szolgálat ütközőzónája. Ide vezethetne út a legénység köréből, és innen vezethetne út a tisztek csoportjához, de alapvetően néhányszor ismétlődő szerződéses alapon lehetne működtetni oly módon, hogy e szektor javadalmait tekintve versenyképes legyen a munkaerőpiaccal (a tiszthelyettesképzés, a munkaerőpiaccal való versenyképesség és a helyes állományarányok biztosításának kihívása).

A legénység sorozásos rendszerből az önkéntes haderő felé történő átmenete nagy valószínűséggel prognosztizálható. Ennek legvalószínűbb módja, hogy először általában csökkenni fog a legénység aránya az összlétszámon belül, majd megoszlik egy időszakot teljesítőkre és két vagy több időszakot teljesítőkre. Ebben a rendszerben az utóbbi szolgálati módok választhatóak és illetménnyel járnak, míg az egyetlen időszakot szolgálók a korábbi sorozásos rendszerben teljesítik szolgálatukat. Az átállítási folyamatot úgy zárhatnánk le, hogy ez utóbbi szolgálati forma (a veszély esetén indokolt helyzetekben törvényesen bármikori visszaállíthatósággal) egyszerűen megszűnne. A legénység biztosítása ilyenformán a legmesszebbmenőkig a munkaerőpiac hatásaitól függhet, erre specializált erőforrás-gazdálkodási rendszer működtetésével. A legénység tartalékos gárdáját a szolgálatban szerződésüket nem megújítók alkothatják (a sorozásos rendszerről az önkéntes szolgálati rendszerre történő áttérés kihívása).

Senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy a professzionista, önkéntes elven szerveződő hadsereg személyi költségei kevesebb ember között oszlanak meg, ám a tömeghadseregekhez viszonyítva lényegesen differenciáltabb módon és járulékos költségekkel járnak együtt. A tiszti illetmények szintjükben pedig meghaladják a társadalom azonos képzettségű, felelősségi és beosztási szintű állami hivatalnokaiét. Az ő működésük hatékonysági mutatója nem lesz más, mint hogyan képesek a minimalizált létszámú állományt a lehető legszélesebb határok közötti alkalmazhatósággal, a legrövidebb idő alatt, a legolcsóbban kiképezni és velük a gyorsan változó feladatokat megoldani úgy, hogy azoknak a legtovább kedvük legyen szolgálatban maradni (az illetmények hatékonysági mutatókhoz igazított differenciálásának kihívása).

A magasabb specializációs és a kiképzési elvárások feltehetően szintén ellentétes követelmények közepette érvényesülnek. A specializáció a katonai szervezet foglalkozási környezetében könnyen kiüresítheti az egyes feladatköröket a használható tudásoktól, és működésképtelenséggel fenyegeti a szervezetet egy-egy apró specialitás kiesése esetén, ha nincs, aki átvegye a kieső szerepét. Ezért a specializációt a katonai feladat-végrehajtás team-jellegének megfelelően korlátozni szükséges, azaz tervszerű szelektivitással a várható feladatokhoz szükséges képességeket célszerű felhalmozni és nem pedig az állománytábla merev szakmalistáját teljesíteni. Ez nem jelentheti, hogy az egyes katonának minden feladatra kiképzettséggel kell rendelkeznie, de azt igen, hogy a nagy valószínűséggel használatba kerülő specialitásoknak a flexibilitást és az adaptivitást lehetővé tevő minimumát széles körben el kell sajátíttatni.

A hadsereg személyi állományának struktúraváltozásai előrevetítik a rekrutáció ösztönzésében várhatóan eszközlendő változtatásokat. A pálya vonzásának növelésében minden vizsgálat szerint rossz hatásfokú az önmegvalósítás ígérete, ha azután amiatt demoralizálódik az állomány, mert úgy érzi, hogy becsapták, nem kapta meg, amit ígértek neki. Ezért csak olyan stratégiák használhatóak hosszabb távon, amelyek be is váltják ígéreteiket.

Ilyen beváltható ígéret lehet a továbbtanulási orientációval bíró ifjúság számára a képzettségszerzés (“légy minden, ami lehetsz!”), amelynek perspektívái határozottan a leghatásosabbak a korai pályaelhagyással szemben. Ugyanakkor a számos civil pályára való előkészület (“a legjobb hely az induláshoz!”) legjobb környezeti feltételeit, a foglalkozási gyakorlatszerzést, a testületi azonosulás lehetőségét stb. lehet majd beépíteni a pályavonzás tudatosan vezérelt mechanizmusába. A hagyományos hivatásértékek tradicionális kelléktárának használhatósága minden valószínűség szerint erősen szelektívvé válik (a rekrutáció új típusú ösztönzésének kihívása).

A személyi állomány professzionális szerepei a professzionális haderő irányába történő elmozdulás folytán automatikusan szélesedni látszanak, és a tisztekre, tiszthelyettesekre, a legénységre, sőt a polgári alkalmazottakra is vonatkoztathatóak lesznek. Ez erőteljesen ellentmond Huntington tömeghadseregekre érvényes megállapításának, amely szerint az állampolgár katonák, a tartalékosok és a civil alkalmazottak lényeges támaszai, de nem részei a professzionális katonai apparátusnak. A Huntington féle professzionalitás-paradigmától történő elmozdulás oka, hogy a katonai képesség növekvő speciális, keresztkiképzést (civil- katonai) tartalmaz és kevesebb tradicionális diffúz katonai hozzáértést. A katonai tevékenységek köre szélesedik, s nem tradicionális hivatáselemekkel, hanem olyan foglalkozási elemekkel bővül, amelyeknek megtalálható valamely polgári megfelelőjük is (a katonai képességelemek tradicionális arányainak eltolódása a civil foglalkozási képességek felé).

Külön distinkciót igényel a politikai és a katonai tudáselemek helye a professzionális szerepben. Hiszen míg korábban csak a magas beosztási szinteken merült fel a kettő egyensúlya, ma a katonai feladatok az egészen alacsony szinteken is politikai implikációktól terhesek. Például egy békefenntartó akcióban már század vagy szakasz szintjén is előadódhatnak katonadiplomatát vagy katona állami tisztviselőt igénylő feladatok. A katonai professzió a politikai műveltséget ezért semmiképpen nem nélkülözheti, ami külön szerepet ró a kiképzés folyamatára (a katonai képzésen belül a politikai ismeretelemek erősítésének kihívása).

A harci alakulatok (alegységek) szervezésének szintén változnia kell a magas flexibilitás és adaptivitás igénye miatt. Ez elég problematikus felvetés lehet azok számára, akik a hadsereget annak klasszikus porosz prototípusa szerint változhatatlan, bürokratikus és hierarchikus elveken épülő szervezetként fogják fel. Azonban a környezeti változásokhoz alkalmazkodni képes, ún. mátrixelven működő szervezési formát már sikerrel próbálták ki az Öböl-háborúban, s a tapasztalatok azt mutatták, hogy sokkal hatékonyabban működött, mint a rögzített hierarchikus szervezési és felszerelési táblán alapuló katonai szervezet. Úgy tűnt, hogy a privát illetékesség a magas technológiai környezetben, magasan képzett munkaerők esetén, gyorsan változó helyzetben és feladatok körében rosszul működik azon hierarchikus feltételek mellett, amelyek a tradicionális hadseregszervezés sajátjai. Ellenben az ún. mátrixszervezetben, amelyben a tekintély és az információ mind a vertikális, mind pedig a horizontális csatornákon párhuzamosan működik, lehetővé vált, hogy hagyják a személyi állományt rugalmasan ún. projectcsoportokba szerveződni az adódó specifikus feladatok logikája szerint. Amennyiben a jövő akcióteamjeinél ez a szervezési mód általánossá válik (valószínűsíthető), akkor nem lehet akadálya annak, hogy ezt a szervezési módot a békeszervezetek is tükrözzék, s véget vessenek a rigorózusan hierarchikus formák inadaptív és rugalmatlan örökségének (a szervezeti formák hatékonyságelvű modernizációjának kihívásai).

A felhasználás lehetőségeiben gondolkodó haderőtervező szemében alig túlértékelhető jelentősége van annak a kérdésnek, hogy hogyan alakulna a jövő hadseregében az aktívan szolgáló erők és a tartalékosok aránya az alkalmazásra kerülő kontingensekben. A prognózis kiindulópontja az, hogy a tartalékosok alacsonyabb szinten képzettek és gyakorlottak, mint az aktívan szolgáló erők, ezért a gyorsreagálású erőkben rendszerint nem számolhatnak velük, és hosszabb kiképzés esetén (30- 60 nap) is csak zászlóaljÄdandárszinten összekovácsolt erők állíthatóak össze belőlük. A hadseregek ma nyilvánvalóan nem számolnak azzal, hogy nagy harci egységekben gyorsan alkalmazhatnának tartalékosokat. Ezzel szemben tervezik őket olyan klasszikus, milíciaprofilú feladatokra, mint pl. a rendfenntartás, ipari katasztrófa, vagy természeti csapás elhárítása, infrastruktúra-védelem, terrorizmusellenes fellépések, harcbiztosító alakulatok, egészségügyi és hadtápfeladatok végzése, valamint kiképzőfeladatok.

A jövőbeli tartalékosok alkalmazásnak ez idő szerint három alapelve követhető: Az első: a tartalékosok zászlóaljméretnél nagyobb formációban csak elnyújtott akciókba vonhatóak be. A másik: hangsúlyozni kell a tartalékos erőknek az aktív erők harctevékenységét támogató funkcióit, ezekre a feladatokra ugyanis alkalmassá tehetők. A harmadik: a tartalékos erők közül az erős pályavonzást érzők számára nyitva kell hagyni az aktívvá válás csatornáit, illetve alegységeik kiképzését és vezetését békeidőben célszerű aktív tisztek vagy tiszthelyettesek kezébe tenni (a tartalékosok képzésének, igénybevételének, szervezésének kihívásai).

A jövőben várhatóan felerősödik az ellentmondás a társadalomból jövő liberális tendenciák hadseregen belüli érvényesülési törekvései és a tradicionális katonai erények újramegerősítési kísérletei között. Az ellentmondások várhatóan hullámok formájában jelentkeznek, hol a társadalomhoz való konvergálás, hol pedig a hadsereg eltéréseinek hangsúlyozásával. Ma még nem világos, hogy a 21. sz. hadserege számára melyik tendencia jelenti a leginkább funkcionális hátteret, az viszont világosan látszik, hogy a hadsereg nem lesz képes ellenállni annak a nyomásnak, ami az állampolgári forradalomból és a gazdasági kényszerekből adódik, s a fejlődés - a hadsereg tradicionális elkülönülési tendenciáit megsemmisítve - a társadalomhoz konvergáló tendenciákat erősíti (az állampolgári forradalom fegyveres erőn belüli hatásainak kihívása).

A hadsereg nemi jellegében a tradicionális férfidominancia veszíthet erejéből, s a női szerepek és létszámok bővülését követően várhatóan fokozottabban megkérdőjelezik majd a nők sajátos szakágakba szegregálódását, limitált arányait és előmeneteli korlátait, kirekesztettségüket bizonyos alakulatokból és munkakörökből. Míg azonban az önkéntes hadseregre való áttérés, illetve a munkaerőpiacra történő nyitás, az állampolgári forradalom hatásainak beengedése erősíti a nők arányát és szerepeit, a fegyveres erőkben a létszámcsökkenések újra és újra felvetik majd a tradicionalisták részéről a teljes férfihaderőhöz való visszatérés eszméjét. Az állampolgári forradalom minden bizonnyal csökkenteni kívánja a nők kizárhatóságát a katonai szerepekből, és várható, hogy szükség lesz a katonai szervezeti kultúra olyan átalakítására, amelyben a katonai vezetők nem tűrik a nemi megkülönböztetést, a nemek közötti egyenlőséget katonai értékké emelik, s a katonai szocializáció során az ennek megfelelő nemek közötti viselkedést honorálják (a nemi egyenlőség szervezeti biztosításának kihívásai).

A katonák családi statusában is változásokra lehet számítani, amelyek elkerülhetetlen következményekkel lehetnek a szervezet számára. A klasszikus hadseregek magas nőtlenségi aránya a 20. sz.-ra mindenütt megváltozott, ám ehhez képest is új fejleményekkel lep meg bennünket a nők katonai szolgálata és az önkéntesek nagyobb aránya. Mindkét tendencia előrehaladása azt valószínűsíti, hogy a jövőben nőni fog a családosok, házasok aránya, nőni fog azon katonák (főleg nők) aránya, akik eltartott gyermekeiket egyedül nevelik, és nőni fog az ún. kettős katonacsaládok aránya. Ez a szervezet számára aktivizálandó kezelőmechanizmusokat igényel legalábbis a családok támogatására, a gyermekekről való gondoskodásban való közreműködésre és az állománymozgatás (áthelyezés, vezénylés stb.) körültekintőbb megszervezésére (a katonai szolgálat családi hatásokat kalkuláló szervezésének kihívásai).

A fegyveres alakulatok és a katonák lokális környezethez való viszonyában is változás várható. A változás egyik irányát feltétlenül abban kell látnunk, hogy a függetlenséggel visszanyert védelmi autonómia, a honvédelem nemzeti jellege eltünteti a korábbi legitimitáshiányból adódó lakossági averziókat. A másik irány abban ragadható meg, hogy a hadsereg választási kényszerbe kerül a tekintetben, hogy tagjait megtartsa e viszonylag homogén lakókolóniákban, netán az önkéntes legénységnek a bázisokon adjon helyet és törekedjen ezzel a bázisok egészségügyi és rekreációs adottságainak jobb kihasználására, vagy pedig támogassa katonaszemélyek saját lakásvásárlását, elvegyülését a lakossággal, a lakossági szolgáltatások használatára irányítsa a katonákat, kompenzációt fizetve ehhez, vagy esetleg a nélkül is. Úgy tűnik, hogy a kaszárnyákhoz kötő, kontrolláló katonaközösségek homogén kolóniáinak rendszerét s vele a közösségi integráció tradicionális módjait már mostanra is kikezdték az individuális választáskésztetéseik és a változatos lakókörnyezeti orientáció. A jövőben a katonai bázisok lakókörnyezettel fokozódó integrálódása és a függetlenségkereső katonák lakossággal keveredő lakóhelyválasztásának fokozódása várható. A védelmi költségek drága katonai lakótelepekre költése helyett pedig valószínűbb a hivatásos katonák privát lakásvásárlásának intézményes, kompenzatív anyagi támogatása (a lakhatás állampolgári jogú felszabadításának kihívásai).

Egy eddig nálunk közvitára nem bocsátott problémakör erőteljesebbé válásával is számolhatunk a jövőben és ez a szexuális preferenciák közötti diszkrimináció szervezeti vállalása vagy elutasítása, illetve ennek a mindennapi megfogalmazás számára leglényegesebb mozzanata: szolgálhatnak-e a hadseregben homoszexuálisak vagy sem. A nyugati demokráciákban a homoszexualitás kapcsán az alternatív életstílusoknak kijáró tolerancia tendenciája erősödik. E korábban mentális betegségként nyilvántartott jelenséget pl. az Amerikai Pszichiátriai Társaság a normális emberi viselkedési repertoárrészének tekinti, s a törvényhozás minden polgári demokráciában törvényes garanciákat biztosít a homoszexuálisok foglalkozási jogainak érvényesítéséhez. A hadseregek egy része jelenleg még ellenáll: a szervezeti integráció sérülésére, az állomány kohéziójának csökkenésére, a vezetés, az engedelmesség hatékonyságának romlására, illetve a hadsereg presztízsének csökkenésére, a katonai szolgálat népszerűségének visszaesésére hivatkozva. A tradicionális katonai értékek történelmi sorsa azonban arra figyelmeztet, hogy valószínűleg ezen a területen sem lesz tartható a hadsereg kizárólagossága, különlegessége, elkülönülési igénye. A civil kontroll elve lehetetlenné teszi a hadsereg számára, hogy tartósan ellenálljon valaminek, ha arról nem bizonyítható be, hogy önmagában rontja a szervezeti teljesítőképességet (a másság diszkriminációjának visszaszorításával kapcsolatos kihívások).

A védelmi környezet modernizációs diagnosztikájának kihívása

A jövő fegyveres erőit menedzselő biztonságpolitikusok, védelmi kormányzati tisztviselők és katonai (valamint más fegyveres szervezetben dolgozó) vezetők (tehát mindazon szerepek betöltőiről szó van itt, akik a védelmi felsőoktatásban szerezhetik meg illetékességeiket) az eddigiekben tárgyalt kihívásokon túl azzal is szembetalálják magukat, hogy el kell helyezniük magukat és tevékenységüket egy új típusú védelmi szektorban. Az új identitás és új szerepfelfogások kialakításához jellemző módon nem a mai állapotok nyújtanak alapot és magyarázó hátteret, hanem csakis egy olyan gondolkodás, ami a védelmi környezet tipikus fejlődésfolyamatában egyfelől képes megtalálni és értékelni az aktuálisan meglévő állapotaink helyét, ugyanakkor másfelől képes a kívánatos, illetve logikusan előrelátható állapotok kalkulációja alapján célkitűző, feladatmegfogalmazó szerepet betölteni.

A magunk számára ilyen funkcióval működtethető védelmi környezetfelfogás mindenekelőtt az érett demokráciákra jellemző azon karakterjegyekből építkezhet, amelyek adaptív átvétele induló-erősödő tendenciajelleggel az eddigi hazai haderőreform-folyamat során is regisztrálható volt, és még inkább jellemzőek lesznek annak arányában, ahogyan előre haladunk a NATO-kompatibilitás és az interoperabilitás feltételrendszerének kiépítésében.

Ehhez jó segítséget nyújt az érett demokráciák védelmi környezetében végbement folyamatokat szintetizáló modell ismerete (2. táblázat), amelyben a második világháború utáni három ideáltípus fejlődési stádium leírása szerepel azok legjellemzőbb vonásainak értékelő minősítésével.

Ilyenformán tudható, hogy a védelmi szektor működésmeghatározó pozícióiban - ahová a védelmi felsőoktatás által nyújtott kompetenciák képesítenek - milyen jellemzőkkel bíró védelmi környezethez kell értelmezés- és kezelésmódokkal, működtető- és konfliktuskezelő technikákkal, átfogó identitástudattal illeszkednie az ide irányított kész védelmi szakembereknek.

A védelmi szakembereknek gondolkodásukban és felkészültségükben túl kell, hogy lépjenek a tömeghadsereg, illetve a nagy létszámú, professzionális elemekkel megerősített fegyveres erő elvárásain, és a kis létszámú, professzionális fegyveres erő tartalékosokkal kiegészített változatára kell koncentrálniuk. A védelmi potenciál funkcionális súlypontjait nem egy invázió vagy egy nukleáris háború, hanem elsősorban a szubnacionális és nem katonai jellegű konfliktusok követelményei szerint kell alakítani. A katonának fel kell készülnie arra, hogy tevékenységét nem csupán a közvélemény támogató vagy vitázó kritizálgatása, hanem sokszor közönye és munkájával kapcsolatos szkepticizmusa kíséretében kell végeznie.

Tudnia kell helyesen reagálni arra a körülményre, hogy a társadalom tőle és szervezetétől nem egyszerűen biztonságot vár, még csak nem is a kulturális értékek védelmét (mert a társadalmi hitek e fontos szerepeket egyre kevésbé tulajdonítják elsősorban nekik), hanem részükről a gazdasági növekedés bizonyítható biztosítására számít. Ugyancsak felkészültséget igényel ahhoz a védelmi költségvetéshez való helyes viszony is, amely a védelem szervezeteihez többé nem támogató módon viszonyul, egyre kevésbé semleges és egyre ritkábban lehet csupán azzal megnyerni, hogy bizonyítjuk az igények illeszkedését a doktrínához, ellenben el kell viselni, hogy tartósan hátrasorolja a védelmi érdeket, és folyamatosan hatékonysági követelményeket támaszt a felhasználókkal szemben.

2. táblázat

E szakembereknek már nemcsak a tekintetben szükséges konfliktuskezelő és feszültségtűrő készségekkel rendelkezniük, hogy ellentmondásos szerepmegoszlások veszik körül őket, illetve hogy számukra hátrányos költségvetési, elosztási döntések érvényesek, de a tekintetben is, hogy rendfenntartó és katonai harcbiztosító vagy harcmegvívó feladataikat egyre gyakrabban “hígítják” más típusú tevékenységek.

Oly módon kell azonosulniuk a pályával, kialakítaniuk karrierelképzeléseiket, hogy annak felsőfokon mintaadó szereplője ma már nem elsősorban a harctéren eredményes erőszak-alkalmazó harcos, hanem az erőszak hatékony menedzsere, mérnöke és technikusa, de még inkább a biztonságpolitikus és a katonatudós.

Ebben a védelmi környezetben a civil társadalom minden “másságával” együtt saját állampolgári jogán jelenik meg: nem különíthetők el és nem zárhatók ki a nők, sőt a legtöbbször utak nyílnak a szervezetben történő teljes integrációjuk felé; nem büntetik és nem zárják ki a homoszexuálisokat sem; nem korlátozzák és nem tiltják, hanem egyre inkább állampolgári jogon alternatív szolgálati lehetőségeket biztosítanak a lelkiismereti okokra hivatkozóknak.

Ebben a védelmi szektorban a tradicionális katonai intézménnyel kapcsolatos azonosulás dominanciáját már megtörik a foglalkozáselvű professzionizmus elemei és a civil- állampolgári azonosulás mintái.

A bürokratizált tisztikartól az operatív professzionalizmus felé

p A NATO-csatlakozással tudomásul kell vennünk, hogy át kell lépnünk egy korábban ránk erőltetett hadsereg-szervezési modellből egy másikba: azaz a szovjet modell túlbürokratizáltságából a nyugati hadseregfejlődésben kialakult professzionista modellbe.

Sőt ez a dualizmus következetesen elvárásokká fogalmazódik, s pontosabban kell tudnunk, hogy melyik képesség és készség milyen alkalmazási viszonyokra irányul.

A fegyveres erő és a védelem intézményeinek funkcionális működésük során - bár alapvetően a békeviszonyai között épülnek ki és a modern Európában alapvetően a béke biztosítására tervezzük őket - továbbra sincs felmentésük az alól, hogy a legrosszabbra is készüljenek, azaz struktúráikban megtartsák mindazon mozzanatokat, amelyek a békeviszonyokból a háborús viszonyok közé történő dinamikus átprofilírozásukat biztosítják. Az erre irányuló képességek kifejlesztése és szinten tartása a belátható jövőben sem szűnik meg a védelmi szakemberképzés egyik döntő feladata lenni.

Vissza a cikk elejére