Nagy László Gondolatok a nemzeti stratégiákról
Jelen sorok írója megtisztelő felkérést kapott, hogy július 20-án tartson előadást a magyar katonai attasék szokásos éves értekezletén a nemzeti biztonsági, illetve a nemzeti katonai stratégiáról. Az alábbiakban az ott elhangzott előadás alapján, de némiképp kibővített formában kívánok közreadni néhány gondolatot. Úgy is fogalmazhatnék, hogy be kívánok kapcsolódni a lap hasábjain a téma kapcsán tulajdonképpen már kibontakozott vitába. Előre kívánom bocsátani, hogy egy ország, egy nép általában mindig rendelkezik biztonsági (biztonságpolitikai, illetve katonai) védelmi stratégiákkal, vagyis - ebben az értelemben - hosszú távú koncepcióval, átfogó elképzeléssel arra vonatkozóan, hogy hogyan, milyen módon, milyen eszközökkel, kikkel szövetkezve és milyen veszélyekkel (ellenséggel) szemben kívánja biztosítani saját biztonságát és védelmét. Ezek a koncepciók megjelenhetnek hivatalos okmányok, magas szinten elfogadott és jóváhagyott dokumentumok, esetleg törvény erejével bíró határozványok formájában, de előfordulhat, hogy nincsenek egységes dokumentumba foglalva. Mindannyian emlékszünk még korábbi pályafutásunk, a rendszerváltást megelőző tanulmányaink azon fordulatára, hogy hazánk katonai doktrínája nem található meg egyetlen hivatalos dokumentumban, egyes tételei viszont megjelennek az alkotmány és a vonatkozó törvények megfelelő paragrafusaiban, a témakört taglaló különböző határozatokban. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a biztonsági és a katonai stratégia bizonyos megközelítésben nem más, mint az érdekérvényesítés eszköze, minthogy a biztonság (és ezen belül a megbízható védelem) minden állam elemi érdeke. Az érdekek érvényesítésének eszközei közül, amelyek lehetnek politikai, gazdasági, diplomáciai, katonai stb. eszközök, a katonai stratégia az utóbbiakat foglalja keretbe, miközben számol a többi érdekérvényesítési eszköz elsődlegességével a katonai eljárásokkal szemben.Új helyzet, új követelmények Egy adott ország bizonyos időközönként szembetalálja magát azzal a ténnyel, hogy a korábban elfogadott és hosszabb-rövidebb ideig megfelelően funkcionáló stratégiák kezdenek ellentmondásba kerülni a környező valósággal, már nem felelnek meg az elvárásoknak, nem adnak megfelelő válaszokat a felmerülő - és új elemeket tartalmazó - biztonsági és védelmi kérdésekre. Eljár felettük az idő, vagy inkább azzal a fogalmazással élek, hogy megérik az idő megújításukra, felváltásukra egy új elképzeléssel. Hogy ez milyen gyakran következik be, az elsősorban a biztonsági környezet változásának ütemétől és tartalmi összetevőitől függ. Nyugodalmas, békés időszakban (amilyen például az elmúlt évszázad utolsó harmada volt) a jól kimunkált koncepciók hosszú évtizedekig szolgálnak komolyabb korrekciók nélkül. Századunkat nem igazán nevezhetjük nyugodalmas időszaknak, gyakorta következtek be Magyarország történetében is olyan sorsfordító momentumok, amikor hazánk merőben megváltozott biztonsági-biztonságpolitikai környezetben “találta magát”. Ezek azok a pillanatok, amikor sürgetően felmerül a korábbi biztonsági, illetve védelmi stratégiák megújításának igénye. Ilyen mozzanat volt történelmünk közelmúltjában a rendszerváltás időszaka, és napjainkra újra eljutottunk a biztonsági környezet változásának olyan szintjéig, amikor régi stratégiáink már nem felelnek meg eredeti rendeltetésüknek. A rendszerváltást és a régióban bekövetkezett biztonságpolitikai átrendeződést (mindenekelőtt a Varsói Szerződés feloszlatását, a Szovjetunió széthullását) követően sürgetően szükségessé vált a megszűnt koalíciós doktrína és az ennek megfelelő magyar katonai doktrína pótlása, a biztonsági és védelmi (a magyar nyelv kivételesen szép kifejezésével élve: honvédelmi) koncepciók terén jelentkező vákuum kitöltése. A megváltozott körülmények tükröződtek a kidolgozandó dokumentumok megnevezésében is: szóba se került a katonai doktrína fogalmának alkalmazása (amely doktrínának tudvalévőleg volt politikai és katonai oldala, vagyis a doktrína egyaránt átfogta a biztonságpolitikai és a honvédelmi vonatkozásokat). Megkezdődtek hát a biztonságpolitikai alapelvek és ezzel párhuzamosan a honvédelmi alapelvek kidolgozásának munkálatai. Az előbbi dokumentum kidolgozásának felelőse a Külügyminisztérium volt, míg az utóbbit a Honvédelmi Minisztérium készítette elő. Annak ellenére, hogy az idő sürgetett, a dokumentumok hiánya pedig érezhetően visszavetette a Magyar Honvédség fejlesztésének aktuális lépéseit biztosító döntések meghozatalát, az előkészületek lassan haladtak. Többszöri egyeztetés, átdolgozás és pontosítás, felterjesztés és visszautalás után - miközben a két dokumentum előkészítése mindvégig párhuzamosan haladt - végül az Országgyűlés 1993 tavaszán fogadta el mind a biztonságpolitikai, mind pedig a honvédelmi alapelveket. A két országgyűlési határozat nagy fontosságú dokumentumnak bizonyult, jelentős szerepet játszottak az aktuális kül- és védelempolitikai döntések előkészítésében és meghozatalában. Jelentőségüket kiemelte, hogy a Parlament gyakorlatilag konszenzussal fogadta el mindkét okmányt. Ezúttal nincs lehetőségem arra, hogy akár csak kivonatosan is foglalkozzak az alapelvekben lefektetett legfontosabb megállapításokkal. Célszerűnek tartom azonban, hogy utaljak a nemzetközi biztonságpolitikai helyzet jellemző összetevőire, amelyek között a dokumentumok megszülettek. 1991- 92- 93-ban hazánk helyzetét az jellemezte, hogy a korábbi koalíciós rendszer megszűnt, és ezzel együtt véget ért a bipoláris szembenállás időszaka is. Hazánk visszanyerte szuverenitását. Döntenünk kellett a biztonságpolitikai hovatartozás kérdésében (önálló biztonsági koncepció; semlegesség; regionális biztonsági együttműködés; visszaintegrálódás az Oroszország körül tömörülni kezdő struktúrába; integrálódás a nyugati intézményekbe). A semlegesség, a regionális biztonsági struktúra kiépítése, illetve a visszaintegrálódás - különböző okok miatt - nem kínáltak elfogadható megoldást Magyarország biztonsági-garanciális problémáira. A nyugati intézmények (a NATO és az Európai Unió) kifejezésre juttatták együttműködési szándékukat, eltökéltségüket a partneri viszony kiépítésére, de nem nyújtottak reményt a gyors csatlakozásra, ami a biztonsági garanciákat jelenthette volna a kelet-közép-európai országoknak. A többi volt VSZ-tagországgal együtt hazánk is a szuverén biztonságpolitikai koncepció kidolgozásának útját választotta, ennek megtestesülése volt a két említett dokumentum. Az időszak fontos jellemzői között meg kell még említeni néhány alapvető felismerést, többek között annak tudatosulását, hogy a biztonság komplex fogalmán belül veszítettek jelentőségükből a katonai tényezők, továbbá hogy a térség országainak is új típusú veszélyekkel és fenyegetésekkel kell szembenézniük (mint például a szervezett nemzetközi bűnözés, terrorizmus). Mindezen felismerések jelentős mértékben befolyásolták a fegyveres erők helyével, szerepével és funkcióival kapcsolatos megítéléseket, és jelentős helyet kaptak az alapelvekben is. Vizsgáljuk meg, mi változott az elmúlt években, 1998 miben különbözik 1993-tól! Hat évvel ezelőtt a katonai integráció, a csatlakozás a NATO-hoz elvont, elvi célként jelentkezett, mára gyakorlati valósággá, közvetlen feladattá vált. Akkor Oroszország el volt foglalva saját belső ügyeivel, külpolitikai vonatkozásban a “közel-külföldre” (a volt szovjet köztársaságokból lett utódállamokra) és a nagyhatalmakkal építendő kapcsolatokra koncentrált. Azóta felújította érdeklődését a kelet-közép-európai térség, a “szürke zóna” iránt, ami megnyilvánult többek között a NATO-kibővítés merev elutasításában. Akkor tetőfokára hágott a jugoszláv válság, a boszniai polgárháború, menekültek ezrei érkeztek Magyarországra is. Azóta a nemzetközi közösség - elsősorban az Egyesült Államok kezdeményezésére - véget vetett a harccselekményeknek Boszniában, országok egész sora szerzett gyakorlati tapasztalatokat az IFOR/SFOR kontingensek tevékenysége során (igaz, időközben fellobbant a háború lángja Koszovóban). Akkor akut polgárháborús helyzet jellemezte a Kaukázus térségét (Karabah, illetve Abházia), azóta sikerült - akár csak időszakosan is - lecsillapítani a válságokat, beleértve az időközben kibontakozott csecsen válságot. Akkor négy szovjet exköztársaság tartozott az atomhatalmak sorába (Belarusz, Kazahsztán és Ukrajna “örökség útján” váltak atomhatalommá). Azóta az említett három ország átadta nukleáris eszközeit Oroszországnak és csatlakozott az atomfegyvermentes államok sorához, miközben India és Pakisztán belépett az atomklubba. Akkor épp csak megkezdődött a hagyományos fegyverzetek csökkentését előíró CFE-szerződés végrehajtása, azóta befejeződött a csökkentési szakasz, lényegesen alacsonyabb szinten stabilizálódott a támadófegyverzetek mennyisége, a váratlan támadás lehetősége pedig gyakorlatilag nullára csökkent Európában. A felsorolt változások szemléletesen igazolják azon állítás igazát, hogy eljött az ideje az alapelvek felváltásának az újonnan kidolgozásra kerülő biztonsági, illetve katonai stratégiával. A feladat nem egyik pillanatról a másikra vált időszerűvé, hanem fokozatosan bontakozott ki a maga teljességében. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség illetékesei már 1995-től, a honvédség közép- és hosszú távú fejlesztési koncepciójának kidolgozásától és elfogadásától (de még inkább a koncepciónak szinte az elfogadás pillanatában szükségessé vált gyors korrekciójától) kezdve foglalkoznak az alapelvek korszerűsítésének gondolatatával. Az előkészítő munkálatok 1997-ben gyorsultak fel. Csupán illusztrálásképpen szeretnék idézni két újságcikkből: 1997. július 9-én jelent meg az egyik napilapban a Gyarmati István helyettes államtitkárral készített interjú, amelyben a következő megállapítások olvashatók: “A magyar külügyi és biztonságpolitikai illetékesek gőzerővel dolgoznak az új nemzeti biztonsági stratégián. Minden államnak, amelyik egy kicsit is komolyan veszi biztonságát, van ilyen alapvető biztonságpolitikai dokumentuma. Az Országgyűlés által 1993-ban elfogadott biztonságpolitikai és honvédelmi alapelvekre jól ráépülhet az új nemzeti biztonsági, illetve védelmi-katonai stratégia.” Szenes Zoltán dandártábornokkal készített interjút olvashattunk 1997. október 27-én egy napilapban. A cikk lényegesebb megállapításai az alábbiak: “Elkészült az új magyar katonai stratégia Ä az úgynevezett Fehér könyv Ä tervezete, amelyet valószínűleg már a következő kormány és Országgyűlés fog véglegesíteni. A katonai stratégia megújítása több ok miatt szükséges. Az országnak és a hadseregnek a korábbiakhoz képest más veszélyekre kell felkészülnie. Az új doktrína elfogadásához módosítani, korszerűsíteni kell az 1993-ban elfogadott biztonságpolitikai és honvédelmi alapelveket is. Az új Fehér könyvben rögzítik azokat az elveket, amelyek alapján 1995-ben megkezdődött a haderő-átalakítás. A munkában katonai és civil biztonságpolitikai szakértők vesznek részt.” Biztonságpolitikával foglalkozó kutatóintézeteket is említhetünk azok sorában, akik felismerték a kérdés fontosságát és időszerűségét, és ebbe a körbe tartozik a Magyar Hadtudományi Társaság is. Egyébként a biztonságpolitikai és a honvédelmi alapelvek kidolgozásának tapasztalata azt mutatta, hogy ilyen átfogó horderejű dokumentumok csak többfordulós vita, esetleg többéves műhelymunka eredményeképpen nyerhetik el végső formájukat, miközben a vitában szakemberek széles köre vesz részt. Minden bizonnyal hasonló folyamat eredménye lesz a jelenleg kidolgozás alatt álló biztonsági, illetve katonai stratégia is, a születendő dokumentumok minőségét javíthatja a széles körű előkészítő munka. A munka 1998-ban még intenzívebbé vált, a társaság már említett tudományos fórumán kívül egy sor konferencia tűzte napirendjére a biztonsági és a katonai stratégia kérdését. A teljesség igénye nélkül említek néhányat ezen konferenciák közül: A ZMNE Biztonsági tanulmányok tanszéke és a Leszerelési és Civil- katonai Kapcsolatok Központja közös szervezésében 1998 júniusában rendezett konferencia témája a nemzeti biztonsági és katonai stratégia volt. Ezen konferenciával kapcsolatban meg kívánom jegyezni, hogy a biztonság komplex értelmezésével összhangban az előadók köre átfogta a Külügy-, a Honvédelmi, a Pénzügy-, az Ipari, a Földművelésügyi, a Közlekedési minisztériumokat, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságot, a Határőrséget, a nemzetbiztonsági szolgálatokat, a PVOP-t, kutatóintézeteket, egyetemi tanszékeket. A ZMNE Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet és a washingtoni Nemzetvédelmi Egyetem Nemzeti Hadászati Tanulmányok Intézete közös szervezésében nemzetközi konferencia zajlott ugyancsak ez év júniusában (új biztonsági környezet - új biztonsági koncepciók és védelmi-katonai stratégiák). A stratégiák kidolgozásának folyamata A nemzetközi kitekintés tapasztalatai azt mutatják, hogy az azonos biztonságpolitikai környezetben található, azonos vagy hasonló problémákkal küszködő országok Ä egyébként törvényszerűen Ä azonos időpontban jutottak el a korszerű stratégiák kidolgozásának fázisáig (miként nagyjából azonos időben dolgozták ki annak idején a mi alapelveinkkel rokon dokumentumaikat is). És némileg furcsa módon a legtöbb országban ugyanazzal a sajátos helyzettel találták magukat szemben a szakemberek. A két alapdokumentum tehát, a biztonsági és a katonai koncepciók kidolgozása, nagyjából párhuzamosan halad, de a katonai stratégia előkészítési munkálatai általában lépéselőnyben vannak. A hazai tapasztalatok nem fogalmazhatók meg ilyen röviden.
Ugyanezek a kérdések fogalmazhatók meg a védelem (honvédelem) vonatkozásában is, ezek a problémák határozzák meg tehát a katonai stratégia tartalmát is. Ennek megfelelően épül fel a már említett tervezet is, amelyet a vezérkarnál állítottak össze. A tervezet első tartalmi fejezetének címe: A nemzetközi katonai-biztonsági környezet. Ez a fejezet áttekinti a hidegháború befejeződése óta eltelt időszak biztonságpolitikai jellemzőit, Magyarország helyzetét a kialakult biztonsági környezetben. Ugyanebben a fejezetben esik szó a veszélyforrásokról is, amelyek tényleges fenyegetéseket jeleníthetnek meg hazánk biztonságára nézve. A következő fejezet a Magyar Köztársaság biztonságpolitikai céljait és törekvéseit foglalja össze. Megállapítja, hogy a haderő a biztonság érvényesítésének végső eszköze. Külön fejezet foglalkozik a Magyar Honvédség feladataival, illetve egy másik önálló fejezet a katonai feladatok megoldásának módjaival. Ez utóbbi fejezeten belül kiemelt helyen szerepel a nemzetközi együttműködés. Önálló fejezetet kapott a nemzetközi szerződésekben szereplő katonai kötelezettségek teljesítése, ezen belül a részvétel béketámogató műveletekben, illetve a szövetségen belüli kötelezettségek. Foglalkozik a dokumentum a honvédség nem katonai funkcióival is, mint például a részvétel katasztrófák következményeinek elhárításában. A következő fejezet címe: Erőforrások és képességek. Ezen fejezetben esik szó a humánerőforrásokról és a gazdasági-anyagi lehetőségekről, továbbá az anyagi-technikai korszerűsítés kérdéseiről (beleértve a magyar hadiiparra vonatkozó elképzeléseket). Végül egy külön fejezet taglalja a honvédség és a társadalom kapcsolatrendszerét, a honvédelem törvényi hátterét. Meg kívánom említeni, hogy a fentiekben ismertetett stratégiatervezet tényként kezeli hazánk NATO-tagságát. Visszatérve a hazai tapasztalatokra, meg kell említenem még egy mozzanatot, amelyben általános egyetértés tapasztalható. Arról van szó, hogy a biztonsági és az abból levezethető katonai stratégiával nem ér véget a kidolgozandó dokumentumok sora: a katonai stratégia után Ä annak megállapításaira alapozva Ä következik az összhaderőnemi doktrína, majd a haderőnemi (szárazföldi, illetve légierő) doktrínák. Az utóbbi három dokumentum ebben az összefüggésben alkalmazási elvek összességét jelenti, vagyis jóval korlátozottabb tartalmat feltételez, mint a hidegháborús korszak katonai doktrínái. Megjegyzendő, hogy a jelenleg - a stratégiákkal párhuzamosan - kidolgozás alatt álló doktrínák a Magyar Honvédséghez kötődnek, míg a stratégiák a Magyar Köztársasághoz. Nem mindegy, hogy mit hogyan nevezünk Nem kerülhető meg a dokumentumok elnevezésének kérdése. Volt egy olyan időszak (gyakorlatilag 1997), amikor a szakemberek egy része - mindenekelőtt a Honvédelmi Minisztériumban - a Fehér könyv mellett tört lándzsát. Erre utal a fentiekben idézett egyik sajtóinterjú is. Napjainkra egyértelmű álláspont alakult ki, amely nem erőlteti a Fehér könyv fogalmának bevezetését, ehelyett a stratégiák megnevezést részesíti előnyben. Megítélésem szerint alkalmasabb lenne a koncepció szóhasználat, de természetesen elfogadható a stratégia is (a formai, nyelvészeti észrevételekre később visszatérek). Megjegyzendő, hogy a nyugati országokban nagy hagyománya van a Fehér könyveknek, de egyáltalán nem lenne helyes ezt a gyakorlatot - akár csak a megnevezés vonatkozásában - kritikátlanul átvenni. Csupán a tisztánlátás érdekében érdemes utalni arra, hogy a Fehér könyvek általában átfogó biztonságpolitikai értékelésekként kerülnek publikálásra. Egyes országok gyakorlatában erre ritkán kerül sor (Franciaországban évtizedes távlatban), míg más országok gyakran, esetleg évente adnak ki Fehér könyvet (például Németország). Külön kategóriát képeznek a védelmi Fehér könyvek, amelyek a biztonságon belül a katonai problémákra koncentrálnak (ilyen értékelést jelentetett meg például Hollandia 1991-ben). Végül az elnevezés kapcsán meg kívánok említeni egy olyan összefüggést, amely saját személyes véleményemet tükrözi (bár nem állok egyedül ezzel a véleménnyel). Az attaséértekezleten tartott előadásom során igyekeztem elkerülni azt a megfogalmazást, amely a hivatalos programban szerepel: nemzeti biztonsági és nemzeti katonai stratégia. Elvi kifogásom van a "nemzeti" jelző felesleges, indokolatlan használata ellen. Közép-Európában közhelynek számít az a megállapítás, hogy az államhatárok általában nem esnek egybe a nemzeti (etnikai) településhatárokkal. A megállapítás szemléltetésére mi sem alkalmasabb, mint a magyarság (a magyar nemzet) települési struktúrájának felidézése: több millió magyar él a szomszédos országokban, kisebbségi státuszban, jól definiálható közösségekben (amelyek politikai szervezeteket, pártokat is működtetnek), többé-kevésbé összefüggő területeken. A Szovjetunió széthullásáig a magyar volt a legnagyobb létszámú etnikai-nemzeti kisebbség Európában, most ez a kétes dicsőség átszállt a “külföldre szakadt” oroszokra. A nemzet fogalmának több definíciója is ismert, mindegyik megegyezik abban, hogy kiemelten kezeli a történelmi, nyelvi és kulturális azonosságot. A meghatározások egy része gazdasági és földrajzi tényezőket is említ a nemzetet összekötő kapcsok között. Az utóbbi megközelítés azonban inkább csak az úgynevezett nemzetállamok esetében alkalmazható, minthogy ez esetben az állam- és a településhatárok alapvetően egybeesnek. A fentiekben említett sajátosságok miatt ez Közép-Európára nem jellemző. Kézenfekvő a következtetés, hogy régiónkban a nemzet fogalmát határozottan meg kell különböztetnünk az állam fogalmától. A magyar nemzet esetében aligha alkalmazhatunk olyan definíciót, amely ebből a fogalomból kizárná a határainkon túl, a szomszédos országokban létező nagy létszámú magyar közösségeket. Ennek azonban megvannak az elkerülhetetlen következményei. Áthidaló megoldásként egyes politológusok ajánlják a politikai nemzet fogalmának bevezetését, én azonban ezzel nem értek egyet. A politikai nemzet ugyanis - ahogyan én értelmezem - egy adott állam lakóinak (polgárainak) összességét jelentené, erre a kategóriára viszont rendelkezésre áll a társadalom fogalma. Esetünkben a magyar társadalom országunk minden állampolgárának közösségét jelenti, beleértve természetesen a nem magyar nemzetiségű állampolgárokat, a nemzetiségi kisebbségek közösségeinek tagjait is. (Amennyiben használni akarnánk a politikai nemzet fogalmát, azt úgy kellene értelmeznünk, hogy a magyarországi német nemzetiség a magyar politikai nemzet része, ugyanakkor a szlovákiai magyar népesség a szlovák politikai nemzethez tartozik és így tovább.) A pontatlan fogalmak útvesztői Anélkül, hogy részleteiben foglalkoznék a jelenlegi magyar kormány politikájában a magyar nemzettel kapcsolatban megfogalmazott elképzelésekkel, le kívánom szögezni: a magyar Parlamentet és ennek révén a magyar kormányt a magyar társadalom képviselői, a magyar állampolgárok választják és bízzák meg az ország irányításával. A választók között vannak a nem magyar nemzetiségű magyar állampolgárok is, a kormány az ő kormányuk is, a hivatalos politikának rájuk is vonatkoznia kell. A miniszterek eskütételében az a szöveg szerepel, hogy “... a Magyar Köztársasághoz, annak népéhez ... hű leszek." Az eskü szövegében nem szerepel a nemzet fogalma. Okkal, hiszen egyértelműen kirekesztő lenne: hűséget ajánlana olyanok iránt, akik nem vettek részt az adott kormány megválasztásában, viszont megtagadná ugyanezt azok egy részétől, akik választottak, akik szavaztak. Ami pedig a nemzeti biztonsági - és ennek kapcsán a nemzeti katonai - stratégiát illeti, ezeket a megnevezéseket pontatlannak tartom. A hivatalos megnevezés egyébként nem is ez, hanem a következő: a Magyar Köztársaság biztonsági - illetve katonai - stratégiája. Márpedig a Magyar Köztársaság nem nemzet, hanem állam. Ennek megfelelően arra az esetre, ha bárki kevésnek találná a jelző nélküli “biztonsági stratégia”, illetve “katonai stratégia” kifejezéseket, kiegészíthetné ezeket az “állami” vagy még inkább a “magyar” jelzővel (a magam részéről egyébként bármiféle jelző használatát feleslegesnek tartom). Hasonló okokból nem pártolom egyébként a nemzeti érdek kifejezést sem, de elfogadom, mert kiirthatatlanul gyökeret vert nyelvezetünkben. Természetesen van arra több magyarázat is, hogy miért került be ilyen szilárdan a magyar szóhasználatba a “nemzeti” jelző. Mindenekelőtt azért, mert a számunkra mintául szolgáló idegen nyelvekben - többek között az angolban - ez elfogadott. A kifejezések kritikátlan lefordításakor és óvatlan “bevezetésekor” hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy az angolszász szakirodalom a biztonságpolitika terén is államnemzetben (nemzetállamban) gondolkodik. Ezúttal sem lenne szabad kritikátlanul másolnunk. (Márpedig ezt tesszük, így történhetett, hogy a Zrínyi Miklós nevét viselő katonai felsőoktatási intézmény a Nemzetvédelmi Egyetem elnevezést kapta. Akik így döntöttek, aligha tudják definiálni a nemzetvédelem fogalmát.) Egy másik, kézenfekvő - és alapvetően helytálló - magyarázat szerint a nemzeti biztonsági és katonai stratégiák ilyetén megkülönböztetése éppen arra szolgál, hogy ne téveszthessük össze ezeket a globális, illetve koalíciós (tehát - helytelen szóhasználattal - nemzetközi, valójában államközi) stratégiákkal. Ez az indokolás valóban elfogadható, de csak abban az összefüggésben, és csak addig, amíg hangsúlyozni kívánjuk, hogy az adott esetben nem valamiféle közös, koalíciós elképzelésről van szó, hanem egy adott állam (nem pedig nemzet!) koncepciójáról. Amikor megszűnt a Varsói Szerződés, korábbi tagállamai elveszítették a koalíciós katonai doktrínát, ugyanakkor nem rendelkeztek saját, szuverén katonai doktrínával. Ekkor végbe kellett mennie a biztonsági és védelmi kérdések átkerülésének koalíciós kezelésből önálló állami kezelésbe (általánosan elfogadott, bár pontatlan kifejezéssel nemzeti kezelésbe, amit a közismert renacionalizálódás szóval fejezünk ki). Egy harmadik magyarázat a formális logika világába tartozik. Minthogy az államközi kapcsolatokra a magyar szaknyelvben is - az angolhoz hasonlóan, de lényegében helytelenül - a “nemzetközi” jelzőt használjuk (nemzetközi helyzet stb.), az egyes államok saját, szuverén ügyeire önkéntelenül is hajlamosak vagyunk a “nemzeti” jelzőt alkalmazni. A formális logika azonban ellenérveket is szolgáltat. Amennyiben úgy fogalmazunk, hogy “nemzeti biztonsági stratégia”, akaratlanul is azt sugalljuk, hogy léteznie kell másik - nem nemzeti, hanem valamilyen más - stratégiának is. Márpedig a Magyar Köztársaságnak csak egyetlen biztonsági és egyetlen katonai stratégiája van (illetve lesz), ezért nincs szükség semmiféle kiegészítő, megkülönböztető jelzőre. Ugyancsak a formális logika témakörébe tartozik, hogy nem lehet egyszerűen kiváltani a eti" jelzőt az “állami” kifejezéssel. Önmagában helytálló lehetne az állami biztonsági - illetve állami katonai - stratégia kifejezés használata (hiszen lényegében az állam biztonságáról van szó), csakhogy a magyar köznyelvben az állami biztonság és az állambiztonság túlságosan közel áll egymáshoz, az utóbbi jelentését pedig az ötvenes évek első felének politikai gyakorlata végletesen eltorzította. További hibája, hátránya a nemzeti jelző használatának, hogy ellenérzést válthat ki a szomszédos országok politikai vezetésének egy részéből (hozzáteszem: nacionalista beállítottságú részéből, de mit tehetünk, a szomszédos országok politikai vezetésének van ilyen összetevője is). Mondhatnánk, hogy ez legyen az ő gondjuk, de az ilyen hozzáállás bizony rövidlátó lenne, és éppen a nemzet részének számító magyar kisebbségek helyzetét befolyásolná hátrányosan. Azt a megfontolást azonban aligha söpörhetjük le az asztalról, hogy a “nemzeti” elnevezésű stratégiák automatikusan nem vonatkoznak a Magyarországon élő kisebbségi közösségek tagjaira, ez pedig megengedhetetlen. A nemzeti biztonsági stratégiával kapcsolatban még az is problémát okoz, hogy gyakran összekeverik/összekeverjük a nemzetbiztonsági stratégiával, márpedig a kettő között óriási különbségnek kellene lennie. (Zárójelben jegyzem meg, hogy tudomásom szerint roppant nehéz idegen nyelvre úgy lefordítani ezt a két fogalmat, hogy érzékelhető legyen a különbség. A magyar Nemzetbiztonsági Hivatal - funkcióit tekintve - nem hozható közös nevezőre például az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács fogalmával.) A nemzetbiztonsági jelzőt gyakorlatilag kisajátították maguknak a titkosszolgálatok, pontosabban néhány a titkosszolgálatok közül. Ez a szóhasználat sem tökéletes, mivel a biztonság (a nemzet biztonsága) erősen leszűkített értelmezését sugallja, de ez egy másik elemzés témája lehetne. Most a stratégia áll érdeklődésünk középpontjában. A stratégia fogalma természetesen önmagában nemigen áll meg, igényel valamilyen jelzős szerkezetet (például gazdasági stratégia). Ebben az összefüggésben a stratégia tulajdonképpen hosszú távú koncepciót, célok összességét jelenti. A biztonsági stratégia ennek megfelelően azt a hivatalos, az állampolitika rangjára emelt elképzelést jelenti, hogy az adott állam hogyan kívánja biztosítani saját (és természetszerűleg állampolgárai) biztonságát. A katonai stratégiával már - sajnos - van egy kis baj. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy “ez a katonai stratégia nem az a katonai stratégia”. A Hadtudományi Lexikon (és a katonai köznyelv is) szűk értelmezésben a “katonai stratégia = hadászat” formulából indul ki. Márpedig esetünkben nem a hadászatról, mint a hadtudomány, illetve a hadművészet vezető ágazatáról van szó, hanem távlati katonai elgondolásról. Már történt említés a Varsói Szerződés megszűnése után kialakult helyzetről. Magyarországon is, miként a többi volt VSZ-tagországban érlelődött a felismerés, hogy szükség van dokumentumba foglalt koncepcióra, amely kitöltené a koalíciós katonai doktrína érvénytelenné válása után keletkezett űrt. Hosszadalmas előkészületi munkálatok, többszöri egyeztetés és átdolgozás után így születtek meg hazánkban 1993 tavaszán a vonatkozó parlamenti határozatok: a biztonságpolitikai és a honvédelmi alapelvek. A jelenlegi helyzetet én úgy értelmezem, hogy a két dokumentumot fel kell váltani másik két - időszerű és korszerű - dokumentummal. Nem találkoztam még arra vonatkozó magyarázattal, hogy az új dokumentumoknak miért kell más megnevezést adni. Tudtommal a nyugati országokban is egymást követő elképzelések kapták például a doktrína nevet, és jelenleg is ismétlődően kerülnek kiadásra Fehér könyvek. Lehet, hogy Nyugaton most az aktuális koncepciót stratégiának nevezik, de ez még önmagában nem kötelez bennünket a megnevezés átvételére. Másrészt persze az elérni vágyott kompatibilitásba beletartozik a szóhasználat azonossága, bár még ennél is fontosabb a tartalom egyezése. A két stratégia (biztonsági/biztonságpolitikai, illetve katonai/védelmi) és a három doktrína kidolgozása mellett a magyar kutatók és elemzők előtt további kapcsolódó feladatok is állnak: újra kell gondolnunk a hadtudomány, a hadművészet, a hadászat, a doktrína fogalmakat, pontosítanunk kell a közöttük lévő összefüggéseket, és el kell helyeznünk ezeket a fogalmakat a stratégiák által meghatározott koordináta-rendszerben. Utóirat Már elkészült a cikk kefelevonata, amikor egy újabb szempont merült fel a ekben áttekintett biztonságpolitikai dokumentumok kapcsán. Egyes elképzelések szerint ugyanis egyidejűleg kell korszerűsíteni, újrafogalmazni az 1993-ban elfogadott két okmányt (az alapelveket), és ugyanakkor megalkotni és publikálni a két stratégiát. Az alapelvek megmaradnának az Országgyűlés kompetenciájában, a stratégiák pedig miniszteriális, azaz kormányzati szintre kerülnének. Nem osztom ezt a vélekedést. Szerintem - bárhogy is nevezzük - egyetlen dokumentumnak kell összefoglalnia a biztonság általános összefüggéseit taglaló koncepciót, és egy másik, azonos szintű dokumentumnak a biztonság katonai aspektusait érintő alapvető elképzeléseket. Mindkét okmánynak az Országgyűlés kompetenciájába kell tartoznia. Ami a miniszteriális szintet illeti, ott kell jóváhagyni, elfogadni a doktrínákat. |