Nagy László

Azerbajdzsáni helyzetkép *

A szerzõ 2006 áprilisában háromtagú újságíró-küldöttség tagjaként Azerbajdzsánban járt. Az alábbiakban közölt írásában az ott tapasztaltakról tájékoztatja az olvasókat. A beszámoló – közvetlen érdekességén túl –, azért érdemel figyelmet, mert Magyarországon igen kevés és szórványos információ áll rendelkezésre a kaukázusi válságövezet ezen térségérõl. Az általános információk mellett vázolja az 1988-tól kezdõdõ etnikai konfliktusok alakulását. A történések krónikája után utal a kibontakozás esélyeire, a fegyveres erõk és a gazdaság helyzetére.


A Kaukázus térsége ugyanis Európa egyik legkritikusabb zónája, kisebb-nagyobb válságkörzetek (súlyosabb és kevésbé súlyos konfliktusok) egész sora alakult itt ki a rendszerváltás, a Szovjetunió széthullása, a bipoláris világrend megszûnése idõszakában. Elegendõ Csecsenföldet megemlíteni, mint a leginkább ismert konfliktuszónát.

A válságkörzetek közül sorrendben elsõként Hegyi Karabah nevét ismerte meg a nemzetközi közvélemény, ezt az örmények lakta, de Azerbajdzsán belsejében található autonóm területet, ahol már 1988-ban etnikai villongások törtek ki (amikor például a jugoszláv válság még békésen szunnyadt).

Általános információk

Azerbajdzsán a Kaszpi-tengerrel határos öt ország egyike, maga a fõváros, Baku is a tengerparton fekszik. Az ország gazdaságának gerincét az olajkitermelés és -export képezi. A Szovjetunió egyik utódállama, a Független Államok Közösségének tagja. Területe 86 . 600 km², lakossága 8,3 millió. A lakosságon belül 90,6% azerbajdzsáni (közkeletû formában azeri), 1,8% orosz, 1,5% örmény (a jelenleg is „élõ” konfliktus elõtt az örmények aránya meghaladta a 7%-ot). Világi állam, de a lakosság 93,4%-a muszlim, akiknek kétharmada az iszlám síita ágához tartozik, egyharmada pedig szunnita.

Azerbajdzsán területét illetõen két sajátosságról kell említést tenni (lásd a mellékelt térképet):

Az ország szomszédai: északon Oroszország, északnyugaton Grúzia, nyugaton Örményország (amely elválasztja egymástól az anyaországot és Nahicsevánt ), délen Irán, keleten – a Kaszpi-tenger keleti partján – Kazahsztán és Türkmenisztán. Nahicseván egy rövid 18 kilométeres szakaszon Törökországgal is határos.

Azerbajdzsán lakói joggal mondják, hogy összekötõ kapocs Kelet és Nyugat között: a legkeletibb „európai” ország a hagyományos értelemben vett Kelet nyugati szegélyén. (A földrajzi Európa határa a Kaukázus gerince, és Azerbajdzsán területének csupán kis része van Európában. Ugyanakkor például a CFE szerzõdés vonatkozik erre az országra is, vagyis politikailag Európa részének tekinti.) Tagja az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezetnek (EBESZ), az Európa Tanácsnak, aktív tagja a NATO békepartnerségi programjának.

A kétmilliós fõvárosban az emberek európai módon öltöznek, csak elvétve látni keletiesen öltözött férfit vagy nõt. Szinte minden felnõtt jól beszél oroszul (érthetõ okoknál fogva), de gyarapodik az angolul vagy más nyelveken értõ fiatalok száma is. Az utcákon rengeteg a gépkocsi, kerékpárt viszont egyet sem láttunk. A fõvárosban óriási ütemû építkezés folyik, egyre-másra épülnek a sokemeletes irodaházak, szállodák és lakóépületek, a város külsõ negyedeiben pedig a – hagyományosan magas kõfallal körülvett – földszintes vagy egyemeletes lakóházak. A tervek szerint a kaotikus közlekedés gondjait alul- és felüljárók építésével kívánják a közeljövõben megoldani.

Azerbajdzsán távlati célja az európai integráció. A NATO-val már kialakult a kapcsolatuk, minden szakértõ meg van gyõzõdve arról, hogy a csatlakozás már rövid távon elképzelhetõ (egyébként ugyanezt gondolják az Európai Unióról is).

Az azerbajdzsániak úgy tartják számon, hogy mintegy 50 millió honfitársuk él a világban, ebbõl az õsi szállásterületek északi részén (a mai Azerbajdzsán területén) 8,3 millió, a déli, nagyobbik részén (a mai Irán területén) mintegy 30 millió. Errõl a területi megosztásról az orosz–perzsa háborúkat lezáró 1828-as békekötés rendelkezett. Ezen kívül kisebb-nagyobb azeri népesség él a világ közel hetven országában, jelentõsebb létszámban Törökországban és Oroszországban, Irakban és az Egyesült Államokban, Egyiptomban, Pakisztánban, Afganisztánban.

A külföldön (diaszpórában) élõ azerbajdzsániak ügyeivel való foglalkozás céljából 2000-ben létrehozták a Külföldön Élõ Azerbajdzsániakkal Foglalkozó Állami Bizottságot. Ez a bizottság a térség országai közül csupán kettõvel nem foglalkozik: Iránnal és az ott élõ nagyszámú azeri népességgel, valamint Örményországgal, ahol lényegében nem maradt azeri lakosság. Forma szerint a bizottság tevékenysége elsõsorban a külhoni országokban élõ személyek és csoportok hazafias nevelését és az anyaországhoz való kötõdését hivatott biztosítani, feltételezhetõ azonban, hogy az ország érdekmegjelenítõ és érdekérvényesítõ képességét kívánják ezúton biztosítani (elsõsorban a karabahi konfliktussal kapcsolatban).

Ugyanis nemcsak hiedelem, de valós tény, hogy a másik fél, a világban szétszóródott örmény diaszpóra legendásan kötõdik az anyaországhoz. Bizonyára ennek is betudható, hogy a karabahi konfliktusról a nemzetközi közvélemény – beleértve a magyart is – hosszú ideig inkább örmény interpretációban szerzett tudomást és kapott információkat. Az azerbajdzsáni fél megelégedett a hivatalos nemzetközi fórumokon kínálkozó szereppel, és nem tulajdonított kellõ jelentõséget, ezért nem is fordított kellõ figyelmet a nemzetközi közvélemény „megdolgozására”, szimpátiájának elnyerésére. Az utóbbi években a hivatalos azerbajdzsáni politika lényegesen aktívabbá vált ezen a téren (ebbe a keretbe illeszkedik a magyar újságíróküldöttség meghívása is).

Az etnikai konfliktus

Hegyi Karabah1 nevét 1988-tól kezdte megtanulni a világ, amikor – a Szovjetunión belül elsõ ízben – súlyos összetûzésekkel, emberek erõszakos halálával terhes etnikai villongások törtek ki az azeriek és az örmények között. Ekkor tanultuk meg azt is, hogy ez Azerbajdzsánon belül egy örmény többségû autonóm terület. Kiderült továbbá, hogy a két nép között nem ez az elsõ „nézeteltérés”, hiszen csak a 20. században már ezt megelõzõen is legalább kétszer robbant ki súlyos emberáldozatokat is követelõ fegyveres konfliktus.

Hegyi Karabahról annyit érdemes tudni, hogy ebbe a körzetbe 1828-ban telepítettek be nagyobb számban örményeket Iránból, az orosz–perzsa háború után megkötött – már említett – békeszerzõdés értelmében. A jelenlegi geopolitikai helyzet kialakulásához pedig hozzátartozik, hogy 1921-ben, a kaukázusi népek fokozatos szovjet integrálódásakor az ország déli szegélyén található Zangezur régió (a magyar megye megfelelõje) Örményországhoz került, és így vált Nahicseván egy elszigetelt azerbajdzsáni földdé.

A szovjet vezetés 1988-ban nem tudta kezelni a teljesen szokatlan konfliktus-helyzetet, így az alaposan elmérgesedett. A két fél kölcsönös vádaskodásai csak rész-igazságokat tartalmaztak, és a nemzetközi közvélemény sem tudott eligazodni az események között. De nem tudtak hathatósan beavatkozni a nemzetközi szervezetek sem, amelyek közül elsõsorban az EBESZ vállalta a rendezés hálátlan feladatát – mindmostanáig eredménytelenül.

A történések vázlatos krónikája a következõ:

1988 februárjában a Hegyi Karabah Autonóm Terület önkormányzata (tanácsa) határozatot hozott, hogy a terület kiválik Azerbajdzsán kötelékébõl és egyesül Örményországgal. Tiltakozásul február 22–23-án Bakuban és Szumgaitban (Bakuhoz közeli iparváros) az azeriek gyûléseken fogalmazták meg a jelszót, hogy Karabah Azerbajdzsán elidegeníthetetlen része. Másnap, 24-én viszont már vér folyt: Karabahban a felajzott örmények megöltek két azerbajdzsáni férfit. 28–29-én Szumgaitban véres leszámolások (pogromok) kezdõdtek, amelyek során 26 örmény és 6 azeri halt meg. Megkezdõdött az azerbajdzsániak kiûzése illetve menekülése Örményországból, párhuzamosan pedig az örmények nemritkán erõszakos kitelepítése Azerbajdzsánból. Júniustól Karabahból is üldöztek el azerieket. Ekkor még nem nyert polgárjogot az etnikai tisztogatás fogalma, de a valóságban lényegében megkezdõdött ez a folyamat.

Júliusban a karabahi regionális parlament ülésén határozatot hoztak az Azerbajdzsánból való kiválásról (vagyis törvényerõre emelték az önkormányzat által már megszavazott elszakadást). Másnap az Azerbajdzsáni Legfelsõ Tanács ezt a határozatot alkotmányellenesnek minõsítette. Még ugyanebben a hónapban a Szovjetunió Legfelsõ Tanácsának elnöksége Hegyi Karabah Autonóm Területet Azerbajdzsánhoz tartozónak nyilvánította.

Szeptember folyamán Sztyepanakertben (Hegyi Karabah fõvárosában) sorozatos atrocitások érték az azeri lakosságot (gyilkosságok, házak felgyújtása). Az atrocitások egyre inkább kölcsönössé váltak és egyre durvább formákat öltöttek.

November 24: Bakuban és egy sor más városban rendkívüli állapotot hirdettek ki. Decemberben 105 ezer azerbajdzsáni hagyta el Örményországot.

1989 májusában a Szovjetunió Legfelsõ Tanácsa bizottságot hozott létre Hegyi Karabah ügyében. Júliusban leállították a forgalmat az Azerbajdzsán és Örményország közötti vasútvonalon. Megkezdõdött Nahicseván „blokádja”.

November 28: a Szovjetunió Legfelsõ Tanácsa újabb határozatot hozott a helyzet normalizálása érdekében. December 1-jén viszont Örményország Legfelsõ Tanácsa hozott határozatot az ország és Hegyi Karabah egyesítésérõl. December 7-én az azeri Legfelsõ Tanács ezt a belügyekbe való beavatkozásnak minõsítette. December elsõ felében támadások kezdõdtek örmény területrõl határmenti azerbajdzsán települések ellen.

1990 január 20: szovjet egységek harckocsikkal behatoltak a forrongó Bakuba, 131 embert megöltek. Azerbajdzsán fõvárosában és több városában rendkívüli állapotot hirdettek ki.2

Február 13-án az örmény Legfelsõ Tanács hatályon kívül helyezte az Oroszországi Kommunista Párt Kaukázusi Irodájának 1921. július 5-én született határozatát Hegyi Karabah Azerbajdzsánhoz tartozásáról. Az azeri Legfelsõ Tanács március 6-án hivatalosan tiltakozott.

Június 25-én Gorbacsov elnök rendeletben tiltotta meg a Szovjetunió törvényeivel nem harmonizáló fegyveres kontingensek szervezését, és elõírta az illegális fegyverek elkobzását (az intézkedésnek vajmi kevés foganatja volt).

1991. május 9-én a Szovjetunió védelmi és belügyminisztériuma valamint a KGB csapatai megpróbálták lefegyverezni a két ország határa közelében illetve Hegyi Karabahban az illegális fegyveres alakulatokat. Az eredmény legalábbis kétes.

Szeptember 2: örmény szeparatisták kikiáltották a Hegyi Karabah Köztársaságot, a fegyveres csoportokból megalakították a mintegy 15 ezer fõs önvédelmi erõket. Szeptember 23: az orosz és a kazah elnök közvetítésével találkozott az örmény és az azeri elnök, és megállapodtak a konfliktus békés rendezésében, a megállapodás azonban papíron maradt.

Október–november folyamán örmény csapatok elfoglaltak mintegy 30 azeri többségû falut Karabah területén. A lakosságot elüldözték.

December közepén a szovjet belügyi csapatokat kivonták Hegyi Karabah területérõl. December 30-án az éppenhogy megalakult FÁK országainak vezetõi felhívással fordultak a szembenálló felekhez tárgyalások megkezdésére (természetesen eredménytelenül).

1992 január: az örmény fegyveresek megkezdték az utolsó azerbajdzsáni települések felszámolását Karabahban (helyenként rendkívül brutális eszközökkel). Közben január 30-án az EBEÉ Tanácsának prágai ülésén felvették Azerbajdzsánt és Örményországot a tagok sorába. Elhatározták tényfeltáró misszió küldését a konfliktus térségébe, a misszió elsõ látogatására már február 12–18-a között sor került.

Március 24: az EBEÉ Tanácsának soronkívüli ülése, amelyen határoztak egy „Minszki Konferencia” összehívásáról Karabah ügyében.

Áprilisban Oroszország megkezdte közvetítõi tevékenységét. Május 7-én iráni közvetítéssel Teheránban találkozott az azeri és az örmény elnök, de a teheráni kezdeményezés is kudarcba fulladt. Karabahban befejezõdött az etnikai tisztogatás.

Május 18–19-én megkezdõdött a Karabahot Örményországtól elválasztó Lahin régió megszállása, a konfliktus utolsó fázisa, amelynek végére további hat azerbajdzsáni régiót is megszálltak örmény csapatok (lásd a térképet).

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993 folyamán négy határozatot is hozott a konfliktus gyors és békés rendezése érdekében, amelyek elõírták az örmény fegyveresek kivonását a megszállt területekrõl, Hegyi Karabah státuszának megnyugtató rendezését, a menekültek visszatérésének lehetõvé tételét lakóhelyükre. Mint az várható volt, ezek a határozatok papíron maradtak, az egyetlen kézzelfogható eredmény az 1994 májusától hatályos tûzszünet a szembenálló felek között.

Az EBEÉ/EBESZ folyamatosan napirenden tartotta a karabahi konfliktust. Többek között foglalkozott ezzel a kérdéssel a budapesti csúcsértekezlet (1994 december), a Lisszabonban 1996-ban és az Isztambulban 1999-ben tartott csúcsértekezlet is.

1995 május és december között, majd 1996 januárjától decemberéig folytak a puhatolózó tárgyalások a minszki csoport keretében. December 2–3-án az EBESZ lisszaboni csúcstalálkozóján három elvet fogalmaztak meg a megoldás érdekében: a két ország területi integritását, Hegyi Karabah jogi státuszának meghatározását Azerbajdzsánon belül, a legmagasabb szintû autonómia keretében, valamint biztonsági garanciák nyújtását Hegyi Karabah teljes népességének. Az errõl szóló nyilatkozatot Örményországon kívül mind az 53 akkori EBESZ-tagállam elfogadta. Amikor pedig – már 1998 novemberében – a minszki csoport társelnökei részérõl felmerült Karabah kapcsán a „közös állam” gondolata, ezt az ötletet az azerbajdzsáni fél utasította el.

Azerbajdzsáni adatok szerint a katonai (fegyveres) agressziónak 20 ezer ember esett áldozatul, 100 ezer személy sebesült meg és 50 ezer szenvedett maradandó károsodást.

Jelenleg a hivatalos azerbajdzsáni adatok szerint csaknem egymillió menekült található az országban (minden nyolcadik személy). Adminisztratív szempontból ezeket a személyeket három alapvetõ kategóriába sorolják be:

Az azerbajdzsán vezetés különösen nagy figyelmet fordít az elsõ két kategóriára. A kormány az anyagi lehetõségek függvényében igyekszik fokozatosan javítani a menekültek valóban áldatlan életkörülményeit, viszont a látszatát is igyekszik elkerülni annak, hogy ezen menekültek véglegesen otthonra leljenek jelenlegi lakóhelyükön, amelynek ideiglenes jellegét állandóan hangsúlyozzák. Ugyanakkor a hivatalos politika megpróbálja megnyerni a nemzetközi közvélemény támogatását, de legalább együttérzõ szimpátiáját annak érdekében, hogy ez elõmozdítsa a konfliktus rendezését, ezen belül a menekültek hazatérését. Sajnálatos módon az utóbbi cél elérésének egyik feltétele, hogy az elsõ célkitûzés csak részben és lassan teljesüljön (tehát hogy a menekültek sanyarú létfeltételeirõl közvetlenül gyõzõdhessenek meg az odainvitált látogatók).

A menekültek kérdése prioritást élvez Azerbajdzsánban, ezt maga Heydar Aliyev, az ország nagy tiszteletnek örvendõ volt elnöke állapította meg több ízben is, mind hazai, mind nemzetközi rendezvényeken. A menekültek problémájával történõ foglalkozás koordinálására 1998-ban létrehozták a Menekültügyi Állami Bizottságot. Ugyancsak 1998-ban fogadtak el egy hosszú távú Állami Programot a menekültügy gyökeres rendezésére. Ekkortól némileg felgyorsultak az elhelyezési körülmények javítását célzó munkálatok.

1999-tõl kezdõdõen mind Azerbajdzsánban, mind a FÁK különbözõ országaiban, mind pedig más országokban egész sor konferenciát tartottak kimondottan a menekültek problémájáról illetve a megoldás lehetõségeirõl. Ezeken a konferenciákon már egyre inkább éltek azzal a módszerrel, hogy dokumentumokban, röplapokon, fotóalbumokban stb. foglalták össze az azerbajdzsáni hivatalos álláspontot a menekültek sorsával illetve a kiváltó okokkal kapcsolatosan.

Az ENSZ 2005-ig meghosszabbította az azeri menekülteknek nyújtott élelmiszertámogatásokat, jelenleg 130 ezer menekült részesül rendszeresen havi élelmiszer-segélyben. Természetesen a nemzetközi segélyek nem oldhatnak meg minden problémát. 2003-ban például a nemzetközi segítség és támogatás együttes összege mintegy 40 millió dollár volt, amit az azerbajdzsáni állam további 120 millióval pótolt ki.

A fennálló gazdasági nehézségek ellenére az azerbajdzsán kormány is jelentõs részt vállal tehát a menekültek ellátásából. Különösen érezhetõ mértékû az állami támogatás 2001-tõl, amikor erre a célra kezdték igénybe venni az olajexpotból származó forrásokat. Ekkortól felgyorsult a sátortáborok felszámolása és a menekültek nagy tömegeinek elhelyezése a számukra épített, egyszerû, de komfortos házakból álló összefüggõ telepeken.

A statisztikai adatok szerint a menekültek körében magas a halandóság és az országos átlagnak csupán a fele a gyermekszületési ráta.

A menekültügy végsõ megoldása az azerbajdzsáni hivatalos álláspont szerint a karabahi etnikai konfliktus igazságos rendezésével, a menekültek szülõföldjükre való visszatérésével történhet.

A kibontakozás esélyei

Jelenleg a karabahi konfliktus ügye nyugvóponton van. Egy szuverén állam, Azerbajdzsán területének 20%-a megszállás alatt van, mégpedig egy másik szuverén állam, Örményország részérõl. A megszállt területnek kevesebb mint a felét Hegyi Karabah (korábban autonóm terület) teszi ki, a többi eredetileg is dominálóan azeri lakosságú terület volt, ahonnan az õslakosokat elüldözték – ez a létszám teszi ki a mintegy egymillió menekült döntõ többségét. 1994 májusa óta tûzszünet van érvényben a két fél között, amelyet egyrészt a nemzetközi szervezetek erõfeszítései ellenére nem sikerült béke-megállapodással felváltani, másrészt mindennaposak a tûzszünet-sértések.

Meg kell állapítanunk, hogy az idõ nem Örményországnak dolgozik.

Amikor a jelenlegi helyzet kialakult és megmerevedett, Azerbajdzsán igen súlyos válságot élt át és alig kezdte meg a kikapaszkodást a gödörbõl. Hadserege még csak alakulófélben volt, gazdasága romokban hevert, társadalmi és politikai megrázkódtatások gyötörték. Nem volt abban a helyzetben, hogy elõnyösebb pozíciókat harcoljon ki, hogy érvényt szerezzen például az ENSZ BT vonatkozó határozatainak. Ráadásul a '90-es években Örményország élvezte a térség nagyhatalmának, Oroszországnak a támogatását. És az is az igazsághoz tartozik, hogy a válság kirobbanásának idõszakában elõtérbe került a népek önrendelkezési jogának erõteljesebb érvényesítése (ez vezetett többek között Jugoszlávia és a Szovjetunió felbomlásához is), ami kedvezett Hegyi Karabah önállósulásának.

Azerbajdzsán azonban rendelkezik néhány nem elhanyagolható adottsággal. Ezek közül elsõként a népesség lélekszámát érdemes említeni: ez legalább kétszeresen felülmúlja Örményországét. A népszaporulat adatai (a születési arányszámok) egyértelmûen Azerbajdzsán javára szólnak, a felnövekvõ fiatal generációk létszáma igen nagy. Örményországban ennél rosszabb a helyzet, az országnak szembe kell néznie egy elöregedõ társadalom problémáival.

Ezen kívül érdemes említést tenni Azerbajdzsán olajvagyonáról, amely nemzetközi vonatkozásban is igen szilárd pozíciót biztosít az országnak. Ez az olajvagyon ma már óriási bevételeket eredményez, amelyek a közeljövõben tovább fognak nõni. A tartósan magas olajárak tovább javítják Azerbajdzsán gazdasági (és katonai fejlesztési) esélyeit.

A kilencvenes évek közepére az ország rendezte zilált viszonyait mind politikai-társadalmi téren, mind gazdaságilag, mind pedig pusztán katonai értelemben.

Oroszország álláspontja a karabahi konfliktussal kapcsolatban kiegyensúlyozottabbá vált, a Putyin elnök nevéhez köthetõ pragmatikus politikai vonalvezetésnek megfelelõen Moszkva vélhetõen számol a realitásokkal. Természetesen a térség másik befolyásos középhatalmát, Törökországot sem szabad kihagyni a számításból, amelynek szimpátiája egyértelmûen Azerbajdzsán oldalán van. A harmadik térségbeli ország, Irán álláspontja nem egyértelmû, de mindenesetre – Baku szempontjából – nem ellenséges.

Nem feledkezhetünk meg a Kaszpi-tenger térségében saját érdekeiket megjelenítõ nagyhatalmakról sem, amilyenek például az Egyesült Államok és Kína (véletlenül mindketten nagy olajfogyasztók, és mindketten az ENSZ BT állandó tagjai). Ezen országok érdekei inkább Azerbajdzsán támogatását hozzák magukkal bármilyen térségbeli konfliktus esetében, mert számukra elsõdleges szempont az olajszállítások biztonsága.

Az utóbbi idõben Azerbajdzsán eredményes erõfeszítéseket tett álláspontjának megismertetése, a helyzet tarthatatlanságának tudatosítása, a széles értelemben vett nemzetközi közvélemény szimpátiájának elnyerése érdekében. Ehhez társul a nemzetközi intézmények (ENSZ, EBESZ) tulajdonképpen egyértelmû támogatása, hiszen Azerbajdzsán a jelen konfliktus kapcsán agresszió áldozata. Ezt a hivatalos támogatást kívánja az azeri állam a nemzetközi közvélemény támogatásával is megerõsíteni.

Örményország pozíciói – függetlenül attól, hogy a kiinduló helyzetben mennyire képviselt igazságos ügyet – hosszú ideig nem tarthatók. Kénytelen azzal a ténnyel számot vetni, hogy bár a 20. századi népirtás kapcsán bírta a világ közvéleményének szimpátiáját, hovatovább egyedül, támogatók nélkül marad jelenlegi, agresszív szándékokról tanúskodó szerepében. Embertartalékai korlátozottak, gazdasági potenciálja gyenge, geostratégiai pozíciói sérülékenyek (környezete inkább ellenséges, mint támogató).

Az már ma sem tûnik logikusnak a semleges szemlélõ számára, hogy Örményország mi célból tart megszállva azerbajdzsáni területeket. Hegyi Karabah esetében ez magyarázható, hiszen a körzet lakossága kifejezte szándékát az Örményországgal való egyesülésre, még ha a megoldás módjával nem is ért egyet mindenki. (Hasonló a helyzet Koszovó problémájához, amelyet a nemzetközi jog szintén nem tud kezelni, minthogy ütköznek a népek önrendelkezésére illetve az államok szuverenitására és a határok sérthetetlenségére vonatkozó elvek.)

Kis „jóakarattal” érthetõ, hogy a földrajzi összeköttetést biztosító Lahin régiót az örmények meg akarják tartani, de a többi megszállt területet bízvást feladhatnák, bizonyítva ezzel a nemzetközi közvélemény elõtt saját jószándékukat, a békés megoldás iránti elkötelezettségüket. Ráadásul ezzel megfosztanák Azerbajdzsánt egyik, hovatovább igen hathatós érvétõl, a menekültek visszatelepítésének követelésétõl, illetve jelenlegi életkörülményeik ténylegesen megrázó ismertetésétõl.

Igaz, a térképre pillantva találunk stratégiai magyarázatot a megszállt területek formájára: a csaknem négyzetalakú térség a maga rövid frontvonalaival könnyebben tartható, mint egy zegzugos és éppen ezért hosszabb frontvonal.

Meg kell említenünk egy olyan megoldási változatot, amelyet Azerbajdzsán állítólag támogatna. Ez pedig a „területcserét békéért” elve. Konkrétan Örményország megtartaná a Hegyi Karabah-hoz vezetõ korridort, amelyet létfontosságúnak tekint, cserébe lemondana az ország déli részén egy földsávról, amely összeköttetést teremtene Azerbajdzsán központi területe és Nahicseván között. Ez természetesen azzal a következménnyel járna, hogy bekövetkezne Hegyi Karabah végleges annexiója (mármint Örményország által).

Fogas kérdés, hogy mi történne Karabahhal, ha a konfliktus az azerbajdzsáni szempontok szerint nyerne megoldást. A hivatalos álláspont az, hogy a térség Azerbajdzsánon belül a legmagasabb szintû önkormányzatiságot (autonómiát) kapná, és természetesen garantálnák a lakosság teljes és maradéktalan biztonságát. Ez az álláspont összhangban van az EBESZ lisszaboni csúcsértekezletének (1996) elveivel. Az évszázados kölcsönös gyûlölködést figyelembe véve azonban örmény részrõl – és a semleges megfigyelõ részérõl is – jogos aggodalmak merülnek föl a biztonsági garanciákat illetõen.

Másrészt ma már nem kézenfekvõ az a megoldás, hogy az államok szuverenitására hivatkozva egy népcsoportot arra kényszerítsenek, hogy akarata ellenére lemondjon önrendelkezési jogáról. Nem tehetõ ez meg Koszovóban, és valószínûleg nem tehetõ meg egykönnyen Hegyi Karabahban sem.

A fegyveres erõk

Mint minden más területen, Azerbajdzsán súlyos örökséget vett át ezen a téren is a Szovjetunió széthullása után. A fegyveres erõket lényegében a semmibõl kellett megteremteni. Ennek a folyamatnak a kezdeteirõl illetve a mára kialakult eredményeirõl a magyar újságíró-küldöttség tájékoztatást kapott a Védelmi Minisztérium Nemzetközi együttmûködési osztályának vezetõjétõl. Kiderült, hogy a haderõfejlesztés elsõ lépéseként az újonnan kinevezett védelmi miniszter levelet írt – moszkvai központi káder-adatok alapján – háromezer azeri származású tisztnek, és fölszólította õket a hazatérésre, a szerepvállalásra az újonnan megszervezendõ azerbajdzsáni hadseregben. Körülbelül 50%-ban tettek eleget ennek a fölszólításnak, a hazatért tisztek alkották a hadsereg gerincét.

A hadsereg megszervezésére gyakorlatilag háborús körülmények között került sor.

Elsõ lépésként zászlóalj szintû formációkat szerveztek, amelyek biztosíthatták egy-egy körzet vagy régió lakosságának védelmét az örmény agresszió ellen. Ezek az önvédelmi zászlóaljak képezték a késõbbi dandárok alapját.

További problémát okozott, hogy 1992 májusában Taskentben a Szovjetunió európai utódállamai aláírták a CFE-szerzõdésbõl fakadó megállapodást a szovjet állam által megtartható fegyverzet-mennyiségek elosztásáról. Ennek keretében Azerbajdzsán elég korlátozott mennyiségekkel rendelkezhetett, konkrétan: 220 harckocsival, 220 páncélozott harcjármûvel, 285 tüzérségi estközzel, 100 harci repülõgéppel és 50 támadó helikopterrel. Az ország szigorúan betartotta ezeket a mennyiségi korlátozásokat.

Mára a kezdeti nehézségeket leküzdötték. A védelmi kiadások GDP-arányos része évek óta körülbelül 6%, de ez névértékben (a GDP-vel együtt) intenzíven növekvõ tendenciát mutat.

A fegyveres erõk állományában hagyományosan három fegyvernem található: szárazföldi csapatok, légierõ (összevonva a légvédelemmel) és haditengerészet, ez utóbbi a Kaszpi-tengeren lát el feladatokat. A tisztképzés minden szinten megoldott hazai bázison, beleértve a vezérkari szintû továbbképzést is. Az érdeklõdés a tiszti pálya iránt igen nagy. A nõk aránya a fegyveres erõknél megközelíti a 15%-ot (nem tisztázódott, bár valószínûsíthetõ, hogy ez csak a tiszti állományra vonatkozik).

Bár a tisztképzés alapvetõen biztosítható az ország saját képzési intézményeiben, az utóbbi években nagyon sokan tanulnak külföldön, elsõsorban angolnyelvû iskolákban. Így immár tíz éve küldenek tiszteket az Egyesült Államokba, Nagy-Britanniába, Franciaországba, Németországba, Törökországba és más NATO-államokba a legkülönbözõbb tanfolyamokra. Jellemzõ példa, hogy 2000 óta a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Békepartnerségi Nyevképzõ Központjában 38 azeri tiszt tanult a háromhónapos nyelvtanfolyamokon, a legtöbben angolul. Egyébként tanulnak azeri tisztek orosz katonai felsõoktatási intézményekben, illetve a FÁK más tagállamaiban is.

A fegyveres erõk létszáma meghaladja a 60 ezer fõt, arányaiban nagyobb a „szokásosnál”, de erre magyarázatul szolgál a háborús helyzet. Ugyanakkor még így sem lépik túl a CFE-1A szerzõdésben 1992-ben meghatározott elvi küszöböt, amely a népesség 1%-ában adja meg a katonák, az egyenruhás állomány létszámát. (A fegyver-kategóriákra vonatkozó korlátozásokat is betartják, mint ahogy arról már volt szó.)

Azerbajdzsánban vegyes hadkiegészítési rendszer van érvényben, amelynek bázisát a sorkötelezettség adja. A fiatalok kötelezõ szolgálati ideje jelenleg másfél év, nem tervezik – legalábbis a közeljövõben – sem az idõtartam csökkentését, sem a sorkötelezettség eltörlését vagy felfüggesztését. Ugyanakkor mind a tiszthelyettesi, mind – kisebb mértékben – a tiszti állomány körében él a szerzõdéses szolgálat intézménye, amely azonban inkább kivétel mint szabály. A fegyverzet gyakorlatilag kivétel nélkül szovjet eredetû.

Kivételes jelentõséggel bír az azeri fegyveres erõk számára a NATO-val és a tagországokkal kialakított kapcsolatrendszer, ezen belül bekapcsolódásuk a békepartnerségi programokba. Azerbajdzsán 1994-ben csatlakozott a „Partnerség a békéért” programhoz, majd két évvel késõbb az úgynevezett Tervezési és Felülvizsgálati Folyamathoz (Planning and Review Process – PARP). Ennek megfelelõen, a NATO-szabványok alapján alakították át teljes tervezési és képzési rendszerüket, alapvetõen török segítséggel. A tisztiiskolákból kikerülõ fiatal hadnagyok egy évet töltenek a Szövetség normáinak megfelelõ tréning-központokban, mielõtt alakulatokhoz kerülnének. Sok esetben NATO-tisztek vesznek részt a kiképzésben és a nevelésben, nagyon sok tanfolyamot, szemináriumot, mûhely-beszélgetést vezetnek a helybélieknek.

Egy gépesített lövészdandár teljesen a NATO-szabványoknak megfelelõen került kialakításra és felállításra. A szabályzatokat szintén ennek megfelelõen fogalmazták át.

A békepartnerségi programok keretében illetve a kétoldalú megállapodások alapján évente a fegyveres erõk 1500 képviselõje vesz részt a legkülönbözõbb oktatási-képzési formákban, beleértve természetesen a konferenciákat, szemináriumokat stb. Emellett az Egyéni Partnerségi Terv (Individual Partnership Plan – IPP) keretében évente a fegyveres erõk mintegy 1000 képviselõje vesz részt mintegy 300 NATO-gyakorlaton, és 6–8 NATO-rendezvényt tartanak Azerbajdzsánban. Utóbbiak közül az egyik legjelentõsebb a 2001-ben megrendezett közös gyakorlat, a „Cooperative Determination-2001” volt.

Brüsszelben, Monsban, Nápolyban és Norfolkban, a különbözõ NATO-parancsnokságokon azerbajdzsáni tisztek is teljesítenek szolgálatot. Szélesedik Azerbajdzsán részvétele a békemissziókban, bár az ország fegyveres erõire elsõsorban otthon van szükség. Így például egy 34 fõs azeri szakasz teljesít szolgálatot Koszovóban, a KFOR keretében, ezen belül egy török zászlóalj kötelékében. 22 fõs békefenntartó szakasz szolgál Afganisztánban az ISAF keretében, ugyancsak török zászlóalj kötelékében, a kabuli repülõtér védelmében. 2003 augusztusától 151 fõs békefenntartó kötelék vesz részt az iraki mûveletekben, egy amerikai ezred alárendeltségében.

Külön téma a terrorizmus elleni küzdelem. Ennek keretében Azerbajdzsán megnyitotta légterét a koalíciós erõk számára. És természetesen külön téma a fronthelyzet is. Az 1994-ben Örményország és Azerbajdzsán között megkötött tûzszünet csak részmegoldást hozott, mert továbbra is megszállás alatt van az ország területének 20%-a, és mindennaposak a tûzszüneti vonal mentén a lövöldözések. Látnunk kell, hogy az azerbajdzsáni fegyveres erõk egyre inkább készen állnak és képesek a karabahi helyzet katonai megoldására, ha nem születik hamarosan politikai megoldás.

A két ország küzdelmének van kapcsolódása a terrorizmus elleni harchoz is, mivel – azerbajdzsáni álláspont szerint – az ország ellen állami szinten szervezett terrorista-akciókat hajtanak végre örmény szeparatisták és nacionalista szélsõségesek. Az utóbbi 13 évben 32 ilyen akcióról vannak állítólag bizonyítékaik, amelyek során mintegy kétezer vétlen ember esett áldozatul (a legjelentõsebbek a bakui metróban elkövetett merényletek, de támadások érték például a Baku–Moszkva között közlekedõ vonatot is).

Gazdasági helyzet

Miként a politikai struktúra, a gazdaság is a válság és a káosz állapotába került 1992–93-ban. A Szovjetunió széthullása önmagában is katasztrofális következményekkel járt minden utódállamra, így Azerbajdzsánra is. Ami pedig – ettõl a súlyos helyzettõl függetlenül – a tervgazdálkodás felváltását illeti egy piacorientált gazdasági rendszerrel, mi magyarok is megtapasztaltuk az évtizedes hullámvölgyet. Megtapasztalta Azerbajdzsán is. Ráadásul viselte egy áldatlan háború és egy aránytalanul nagy menekültáradat súlyos terheit. Viszont az olaj révén az ország viszonylag rövid idõ alatt kikecmergett a hullámvölgybõl.

A GDP 1996-ban mutatott elõször növekedést, amely 1968-tól minden évben 10% körül járt, 2005-ben pedig szinte hihetetlen mértéket öltött, meghaladta a 25%-ot.3 Az 1994-es hiperinflációt (1660%) sikerült megfékezni, az utóbbi években ez mindig 10% alatti.

Ottlétünk alatt fogadott bennünket az Állami Olajtársaság alelnöke, aki tájékoztatást adott a kõolaj-kitermelés helyzetérõl és ennek nemzetközi aspektusairól, elsõsorban az olajexportról. Érdekességként elmondta, hogy Azerbajdzsán olajtermelése 1944-ben érte el csúcspontját, mintegy 40 millió tonnát, ami az akkori Szovjetunió termelésének 75%-a volt. Jelenleg a szárazföldön található olajkutak már kimerülõben vannak, alig egymillió tonna termelést biztosítanak évente. Ezzel szemben óriási készleteket tártak fel a Kaszpi-tenger alatt, és a termelés zömét ma már a tengeri kutak adják. Konkrétan 2005-ben a teljes kõolaj-kitermelés mintegy 30 millió tonna volt, amelynek jelentõs részét exportálták. A termelés volumene még egy ideig fokozható, amikor pedig a kitermelt olaj mennyisége csökkenni kezd, belép a kazah és a türkmén olaj, amelyet a Kaszpi-tengeren át szállítanak Bakuba (jelenleg tankerekkel, de perspektívában csõvezeték révén).

Már a kilencvenes évek közepétõl foglalkoztatta az ország vezetõit az olajexport útvonalának megválasztása, a szállítás diverzifikálása. Jelenleg két csõvezetéken juthat el az azeri olaj a Fekete-tengerig, az egyik Novorosszijszk orosz kikötõbe, a másik Szupsa grúz kikötõbe. (Megjegyzendõ, hogy mindkettõ kikerüli Örményországot.) Az igazi nagy „dobás” azonban a jelenleg már beüzemelés és feltöltés alatt álló Baku–Tbiliszi–Ceyhan csõvezeték, amely közvetlenül a Földközi-tengerre képes szállítani évi 50 millió tonna olajat. Ezzel megkerülhetõ a szûk keresztmetszet, a Boszporusz, amely jelentõsen korlátozza a tankerek nagyságát, a szállítható olaj mennyiségét és a szállítás jövedelmezõségét is.

Sajátos aspektusa az olajjal kapcsolatos terveknek, hogy hogyan osszák fel egymás között a Kaszpi-tenger olajkincsét a partmenti országok, Oroszország, Kazahsztán, Türkmenisztán, Irán és Azerbajdzsán. A kapott információ szerint Irán magatartása akadályozza egy kölcsönösen elfogadható megállapodás megkötését, mivel ez az ország a tengerpartból ráesõ 14% helyett 20%-ra tart igényt. Bizonyos fenntartásokkal Türkmenisztán is él, míg a három másik ország elfogadja a tengerpart hosszával arányos elosztás elvét.

Az utóbbi évek nagy felfedezése a Kaszpi-tenger alatt rejlõ földgáz. Ennek kiaknázása még csak most van felfutóban, de máris tervezik a Baku–Tbiliszi–Erzurum gázvezetéket, amelynek végállomása Törökország központi részén található, és amely ilyen módon elsõsorban Törökország igényeit hivatott kielégíteni.

Visszatérve Azerbajdzsán szomszédaihoz, a legtöbb aggodalomra Irán ad okot (már természetesen Örményországon kívül, amellyel lényegében hadiállapot áll fenn). Irán akadályozza a megállapodást a Kaszpi-tenger olajkincsének kiaknázási arányait illetõen, ráadásul – teokrata állam lévén – az iszlám síita ágának fundamentalista irányzatát propagálja, ami egyértelmû fenyegetés a világi Azerbajdzsán számára. A déli szomszéd területén élõ 30 millió azeri is furcsa ellensúlyt képez az „anyaországgal” szemben. És végül Irán nukleáris ambíciói egyértelmûen aggasztják a bakui vezetést.

Oroszországgal a kilencvenes években a viszony inkább feszültnek volt mondható, mint kiegyensúlyozottnak. Mióta azonban Putyin ül az elnöki székben, a pragmatikus oroszországi politika mentén megtalálhatók a viszony normalizálásának módjai. Jelenleg ezt a kapcsolatot kiegyensúlyozottnak lehet nevezni.

Grúziával hagyományosan jók a kapcsolatok (amit bizonyára megalapoz a közös örmény-ellenesség). Az ország Azerbajdzsán számára a nyugat kapuja, itt húzódnak a legnagyobb csõvezetékek.

A közép-ázsiai országokkal Azerbajdzsán kiegyensúlyozott kapcsolatokat tart fenn.

A további sokoldalú együttmûködési projektekbõl csak egyet kívánunk még megemlíteni: a hajdani „selyemút” életre keltését célzó TRACECA tervet (Transport Corridor for Europe, Caucasus and Asia – Európai, kaukázusi és ázsiai szállítási útvonal), amely 14 ország 1998-ban Bakuban aláírt megállapodása alapján fog megvalósulni.

Jelenleg Azerbajdzsánnak 145 országgal van diplomáciai kapcsolata, ebbõl 28 országban tart fenn nagykövetséget (köztük hazánkban is).

Azerbajdzsánban sajátos Oroszország megítélése, beleértve a Szovjetunió idõszakát is. A legtöbben készséggel elismerik, hogy az azerbajdzsáni nép sokat profitált a Szovjetunió létezésébõl, sokat kapott a szovjethatalomtól (például az oktatás általánossá tétele, az egészségügy színvonalának fejlõdése, a kapcsolatok kiépítése más népekkel mind a Szovjetunión belül, mind annak határain kívül). Tulajdonképpen elmarasztalják Gorbacsovot a Szovjetunió széthullásának elõsegítéséért. Ugyanakkor nem felejtik el a szovjet vezetés egyoldalúan ellenséges lépéseit például a bakui tüntetések leverése kapcsán, de különösen a karabahi etnikai konfliktussal kapcsolatosan. Ez utóbbiban a cári Oroszország legrosszabb hagyományainak felkarolását vélik felfedezni, amely hagyományokat a Jelcin-vezette Oroszország még a kilencvenes években is folytatott (egyoldalú fegyverszállítások Örményországnak).

Az azerbajdzsáni nép természetesen részt vett a Nagy Honvédõ Háborúban, mintegy 650 ezren harcoltak a fronton, és közülük közel 200 ezren elestek a háború során. Emléküket ugyanúgy tisztelik, mint a többi fegyveres konfliktus áldozatainak emlékét.

Következtetések

Mint újságírók, a helyszínen megpróbáltuk a lehetõ legtöbb információt összegyûjteni. Érdeklõdésünk középpontjában természetesen a karabahi konfliktus és annak egyik következményeként a menekültek helyzete állt. Nyilvánvaló, hogy a kapott információk egyoldalúak voltak, olykor elfogultak az azeri nép javára, ezt természetesnek tartottuk. (Így például az örmény áldozatokról, veszteségekrõl, menekültekrõl szinte semmit nem hallottunk.)

Úgy ítéljük meg, hogy a válság a jelenlegi befagyott állapotában nem sokáig maradhat fenn. Az idõ nem Örményországnak dolgozik, a megszállt területek megtartására egyre kevesebb az esélye. Ezért várható, hogy rugalmasabb pozíciót fog elfoglalni az esetleg folytatódó tárgyalásokon, vagy a közvetítõ kísérletek alkalmából.

Azerbajdzsáni részrõl az a pillanatnyi álláspont az uralkodó, hogy türelmesek, de a nép türelmének is van határa. Minden tárgyaló partnerünk kifejtette, hogy a politikai megoldást részesítik elõnyben, de minden eszközt igénybe fognak venni az igazságos rendezés érdekében (értsd: a megszállt területek visszafoglalására).

A hivatalos bakui álláspont elõnyben részesíti az EBESZ lisszaboni csúcsértekezletén elfogadott elveket, vagyis: Hegyi Karabah Azerbajdzsán elidegeníthetetlen része, amelynek a legszélesebb körû autonómiát kívánják biztosítani. Ugyanakkor semmiféle tényleges garanciát nem tudnak nyújtani a karabahi örmény lakosságnak, amely megóvná õket az egyéni túlkapásoktól, a bosszú és a gyûlölet megnyilvánulásaitól. Nyilván a visszatérõ azeri lakosság igényt tart egykori ingatlanjára (ha még azonosítható), illetve a megfelelõ kárpótlásra, ami nem fog menni az örmények sérelme nélkül. 4 A bosszúvágy idõzített bombaként mûködik.

Karabah lakói „kiharcolták” maguknak a jogot a hely miatt biztosítható önrendelkezésre, de a kiválás és az Örményországgal való egyesülés jogának gyakorlására egyelõre nincs esélyük. A két országból kölcsönösen elüldözött lakosság visszatérésére sem látunk semmi esélyt. Egyébként még ha állami szinten megállapodás is történne, aligha akadna olyan bátor ember, aki az eleve ellenséges közegbe visszatérne.

Ha az örmények a csökkenõ nemzetközi támogatás dacára kitartanak merev álláspontjuk mellett, akkor aligha kerülhetõ el a fegyveres konfliktus kiújulása. Ennek kimenetele nem lehet kétséges: szinte minden mutató az azerbajdzsáni félnek kedvez. Viszont félõ, hogy ebben az esetben Hegyi Karabah örmény lakosságát elsöpörné a harccselekmények lendülete, amely esetleg át is csapna a hivatalos államhatáron Örményország területére. Egy ilyen etnikai tisztogatást nem tudnának megakadályozni a nemzetközi szervezetek, akár az ENSZ, az EBESZ vagy a FÁK próbálná ennek elejét venni. Végül pedig a nemzetközi közvélemény tudomásul venné a kialakult helyzetet (mint tette Boszniában vagy Horvátországban), hiszen a jelenlegi menekültek nagyobbik része visszatérhetne lakóhelyére.

Minden logika szerint politikai megoldást kell találni, mégpedig mielõbb, mert a késlekedés a politikainál rosszabb (tehát katonai) megoldással fenyeget.

Látogatásunk azért is rendkívül hasznos volt, mert egy elhúzódó etnikai konfliktus természetrajzához, elõzményeihez, következményeihez és megoldási lehetõségeihez kaptunk „elsõ kézbõl” származó információkat. Ezek az információk megerõsítették azt a korábban is meglévõ meggyõzõdésünket, hogy ezeknek a konfliktusoknak nincs mindenki számára elfogadható, igazságos megoldásuk. Ennek megfelelõen pedig nincs gyors megoldásuk sem.

 

* A téma bõvebb kifejtésben megjelent az Új Honvédségi Szemle 2006. június–július–augusztusi számaiban. « vissza

1 Oroszul Nagornij Karabah, angolul Mountainous Garabagh « vissza

2 A fõváros lakossága tulajdonképpen a tehetetlen kormányzat ellen, a zûrzavaros helyzet miatt tüntetett, ennyiben volt köze a Bakuban lezajlott eseményeknek a karabahi konfliktushoz « vissza

3 Errõl igazán keveset tud a magyar közvélemény, amely – érthetõ módon – a 10%-os növekedést hosszú évek óta megközelítõ Kínát helyezi figyelmének középpontjába « vissza

4 Bár teljesen eltérõ szituáció, de emlékezzünk a Koszovóba visszatért albánok viselkedésére « vissza

 

« 2006/3. Tartalom