Kiss Kálmánné
A háború és a hadviselés politikatudományi kérdéseirõl
A konferencia témája, s ehhez kapcsolódóan a címben megfogalmazott kérdésfelvetés kicsit zavarba ejtõ, mivel a politikaelmélet nem foglalkozik igazán a katonai erõ alkalmazásával, ennek technikai, stratégiai oldalát más szaktudományok mûvelik, a biztonságpolitikai vetület pedig mindenekelõtt a szaktanszék hatáskörébe tartozik. Maga háború kérdése is csak közvetetten tartalmaz olyan problémákat, amelyek a politikatudományok kutatási területét alkotják. Van azonban a témának közvetetten egy olyan aspektusa, ami nemcsak foglalkoztatja ezen tudomány mûvelõit, de számos olyan kérdést érint, aminek megválaszolása nélkül a politikatudomány korszerûségérõl nem is beszélhetnénk. Ezek a kérdések mindenekelõtt a 21. század elejének megváltozott társadalmával függenek össze, és ennek a megváltozott társadalomnak a politikai viszonyait, folyamatait, a nemzetközi rendszert érintik elsõsorban. A háború és a hadviselés ezeken a megváltozott viszonyokon keresztül lehet tárgya a politikatudományi elemzéseknek, elsõsorban a biztonság, a konfliktus, a konfliktuskezelés, a haderõ felhasználásának politikai döntésmechanizmusa oldaláról – ami persze érintkezik a biztonságpolitikai tanszék kutatási területével.
A 21. század elejére átalakult, és folyamatosan mozgásban lévõ társadalom modelljeit, folyamatait, konfliktusait a társadalomtudományok széles köre vizsgálja. Azt hiszem, nem rugaszkodok el nagyon a valóságtól, ha azt mondom, hogy a társadalomtudományok jelentõs része éppen ebben az átalakulási folyamatban kénytelen felülvizsgálni régi kategóriát, fogalmait, modelljeit, terminológiáját, és sok esetben újraalapozni az adott tudomány épületét.
Átalakuló világunkban még szembetûnõbbé válik a tudományok, s így a társadalomtudományok differenciálódása és integrálódása, új tudományterületek, határtudományok kialakulása, és egyes tudományok tekintetében az egymásba áthatolás, ami elsõsorban, de nem kizárólagosan módszertani síkon megy végbe. Új diszciplínák és új terminológiák jönnek létre, ami nemcsak az egyre differenciálódó valóságból fakad, hanem a korszakváltással kapcsolatosan mindenekelõtt az informatika alkalmazásából és a két vagy több tudomány határán kialakuló határtudomány kutatási területének kiszélesedésébõl. Ezt azért tartom fontosnak leszögezni, mert minden tudománynak megvannak azok az aspektusai, amelyek alapján az egységes valóság különbözõ oldalairól, jelenségeirõl és összefüggéseirõl adhat új ismereteket.
A konferenciára elkészített tanulmány mindenekelõtt a globalizációval, és a mellette szükségképpen végbemenõ fragmentálódással, a regionális integrációkkal foglalkozik. Elsõsorban azzal, hogy e folyamat miképpen rendezte át a modern társadalmat és a nemzetközi rendszert egyaránt, hogyan változott meg azoknak a klasszikus kategóriáknak a tartalma, mint a demokrácia, szuverenitás, legitimáció, hogyan alakulnak világunkban az erõviszonyok, a szegénység és a gazdagság, és mindezek hogyan befolyásolják a haderõ felhasználását. Természetesen a globalizációval kapcsolatban elsõ helyre kívánkozik azoknak a jövõre vonatkozó tematikáknak a felvázolása, amelyek a szakirodalomban az utóbbi években láttak napvilágot az új világrend, a várható konfliktusok, biztonsági kockázatok tekintetében. A mennyiségi korlátozás nem teszi lehetõvé a teljes tanulmány prezentálását, ezért ebben a rövidített változat csak a kifejezett politikaelméleti dilemmákat érinti. A tanulmány összefüggõ változata a Társadalom és Honvédelem címû folyóiratban lesz olvasható. Ahhoz azonban, hogy megváltozott világunk politikai folyamatairól, ezeknek összefüggéseirõl a jelen és a jövõ várható konfliktusaival és a katonai szférával, elmélkedni tudjunk, hacsak néhány gondolatban is, de szükséges felvillantani az új világrend és a globalizáció néhány markáns jelenségét.
„A Szép új világ”
„Gyõzött a demokrácia. Gyõzött a szabad piacgazdaság rendszere. De e nagy ideológiai gyõzelem után végül is mi az, amiben hiszünk…?” 1 Zbigniew Brzezinski, amerikai politikusnak 1990 végén a Georgetown egyetemen tartott elõadásából idézett mondat egyértelmûen utal arra a dilemmára, ami kialakult a Szovjetunió szétesése, a kelet-európai blokk megszûnése után. A szakirodalomban és a napi politika színterén évek óta folyik a vita arról, hogy mi történt a világgal a bipoláris világrendszer megszûnése után. A kelet-közép- európai fordulat szoros összefüggésben az európai és más földrészeken végbement változásokkal, fontossá tette az elmélyültebb foglalkozást az átalakuló világpolitikai erõviszonyokkal és értékekkel, a globalizációval, és ennek kísérõ jelenségeként felerõsödõ regionalizmussal, a nemzetállam csökkenõ – sokak által több aspektusból is megkérdõjelezhetõ – szerepével, a tradicionális eszmék leértékelõdésének okaival, a minõségileg új szakaszába érkezett világ problémáival. A visszájára forduló világ ellentmondásait jól érzékelteti az a megállapítás, hogy „ Beléptünk a planetáris korba, de ez még annak csak vaskorszaka. A fajok, a vallások, az ideológiák gyûlölettörvényei háborúkhoz, pusztításokhoz, mások megvetéséhez sodornak bennünket. Bár egymáshoz kötõdünk, de mégis ellenségei maradtunk egymásnak.” 2
A hidegháború megszûnése az a kiindulópont, amely meghatározza a különbözõ állásfoglalásokban a szóba jöhetõ alternatívákat, a következõ évtizedek kihívásait determináló tényezõknek a definiálását. A világot, az emberiséget nyugtalanító kérdéseket szükségképpen úgy tekinthetjük, mint amelyekben századunk útválasztásainak feltételrendszere fejezõdik ki. Az 1989. utáni helyzet általános tételének tekinthetõ a The Economist megállapítása, hogy a „…hidegháborús hadviselés fagyos egyértelmûsége a béke ködösségének adta át a helyét”.
A különbözõ állásfoglalásokban nyomot hagyott, hogy a „létezõ szocializmus” bukása után kialakult eufóriát véres katasztrófák váltották fel, és a gyõztesek „már nem képesek helyretenni a világot”. 3 Mindez együtt járt azzal, hogy az 1980-as és 90-es évek változásait sok elemzõ olyan folyamatként értékeli, amely már túlmutat a nagyhatalmi ellentéteken, az erõegyensúly elméletén és a „vagy-vagy” gondolkodáson.
A világhatalmi viszonyok korszakos átrendezõdésének, a világpolitikai trendek változásának legjobb metaforája az angol történész Eric Hobsbawn kifejezése a „rövid 20. századról”, amely után a korábbi évszázadok történelmi korszakhatáraihoz hasonlítható fordulópont következett az emberiség életében. 4 Kétségtelen tény, hogy a bekövetkezett változások új tartalmat és értelmezést adtak nemcsak a biztonságnak, a biztonságpolitikának, a nemzetközi viszonyok rendszerének, hanem magának a demokráciának, a demokratikus döntéshozatalnak, és ezzel összefüggésben az olyan klasszikus politikaelméleti fogalmaknak, mint a szuverenitás vagy a legitimáció. Ugyanakkor megváltoztatták a katonai erõ szerepérõl, felhasználásáról, a legitim erõszak alkalmazásáról kialakított addigi nézeteinket, átrendezték a politikai és katonai stratégiákat. Nem kétséges, hogy a hidegháború korszakában kialakult sémákkal már nem lehet megérteni az új fejlõdési pályára lépett emberiség gondjait, a globalizáció és regionalizáció által meghatározott 21. század fejlõdési irányait.
Paradigmatikus értékû szempontokkal gazdagítják a 21. század jövõképét, illetve az átalakuló világunk sajátosságainak elemzését azok a szerzõk, akik a kialakuló konfliktusok jellemzése mellett fontos filozófiai tényezõkre is ráirányítják a figyelmet. Ugyanis egyre nagyobb szerepet kap az emberiség perspektíváinak megítélésében az európai civilizációt ért kihívás hangsúlyozása, az emberközpontú világba vetett hit megrendülése, a haladás eszményének átértékelése, valamint az, hogy a világban megjelenõ új kihívásokat a demokratikus politikai rendszerek tudják-e kezelni, vagy nem. 5 Növekvõ jelentõségû kérdésnek bizonyul a szegénység és a gazdagság problémájára adandó válasz, a társadalom dezintegrálódása és az azzal összefüggõ terrorisztikus jelenségek, a globalizáció, a háború és a politika viszonyának átrendezõdése, a dekolonizációs folyamatban függetlenné vált országok modernizációs krízisei, a szuverenitás, a biztonság és biztonságpolitika értelmezése az integráció folyamatában, a nemzetközi intézményrendszer megváltozott szerepe, az információs társadalom értelmezése, a modernizáció és az integráció, a különbözõ társadalmakat érintõ globális kihívások elemzése. 6
A fenti kérdések, és az ezekre adandó válaszok, alternatívák, jelentõs átértékelését hozták a fejlõdés kategória értelmezésének: a társadalmi haladást már korántsem egyértelmûen azonosíthatjuk azzal az úttal, ami az emberi boldogulás, a szabadság birodalmába visz. A technikai civilizáció és emberi kultúra felvilágosodáskori szakadása napjainkban még egyértelmûbbé válik, az átrendezõdött világ az eddigieknél még tragikusabban produkálja az egyenlõtlenséget, a konfliktusokat, amelyek a fejlõdéssel együtt globalizálódnak.
Még túl sem jutottunk azonban azokon a megrázkódtatásokon, amit a bipoláris rend felbomlása, a globalácáció folyamatinak kibontakozása jelentett, ismét szembe kellett nézni egy olyan fordulattal, ami természetesen a korszakváltásból adódóan az új biztonsági kockázatok egyik jelentõs elemét képezte: ez a terrorizmus, és ennek hatása világpolitikára. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás, ami választóvonalat húzott Amerika és Európa között, olyan következmények sorozatát indította el, és produkálhatja még a közeljövõben is, ami a hatalmi erõviszonyokat, ezen keresztül a biztonsági környezetet, a külpolitikát és a nemzetközi jogot ismét átrendezni látszik. 7
Politikaelméleti dilemmák
A megváltozott világban jelentõs átalakuláson ment keresztül a politikai szféra egésze: megváltozott és eltolódott a nemzetállamok 8 és a nemzetközi szervezetek terrénuma és kompetenciája, egyértelmûvé vált a globális gazdaság politikai kontroljának hiánya, áttematizálódtak a politikai folyamatok, s mindezek nem hagyták érintetlenül a politikai intézményrendszert sem.
A változások komplexitása a vizsgálódásnak, elemzésnek számtalan lehetõségét jelöli ki a politikaelmélet számára. Azonban, ha azokat az elméleti problémákat kívánjuk a védelmi szférával összefüggésben vizsgálat tárgyává tenni, amelyeket a 21. század elejére kialakult nemzetközi viszonyok, és ebbõl adódóan az egyes államokon belüli jelentõs változások indukáltak, akkor témánk szempontjából döntõen három aspektus kínálkozik. Mindenek elõtt a nemzetközi rendszer aszimmetriájából következõ jelenségek jelentik az egyik; a nemzetállamok megváltozott szerepe, a szuverenitás csökkenése a másik; a nemzetközi szervezetek és integrációk döntési mechanizmusai jelentik a harmadik aspektust, amelyeket vázlatosan szeretnék bemutatni.
Nemzetközi rendszer
A globális gazdaság kiszámíthatatlan hatásai és politikai kontroljának hiánya mellett ide tartoznak elsõsorban azok a konfliktusok, amelyek a fejlett és fejletlen világ között húzódnak meg, az elszegényedés és migráció, az ún. „bukott államok” problémája, az instabil államok, a fenyegetettséget jelentõ „haramia államok”, a nemzetközi terrorizmus és a többi biztonságpolitikai kockázatot jelentõ veszélyforrás. Ezeknek a megoldása, pontosabban a kezelése széles nemzetközi összefogást igényel, természetesen a konfliktus jellegébõl adódóan. Ami ebbõl igazán dilemmát jelent az a kompetencia kérdése, az, hogy nem létezik és nem is létezhet a világon egy autoritás, amely végsõ igazságokat kimondhatná, a nemzetközi jog nem rendelkezik valóságos szankciókkal és kikényszeríthetõséggel, az ENSZ döntéseit és a béketeremtéssel kapcsolatos mûveleteit tekintve az utóbbi évtizedekben, a siker felemás.
Az USA kül- és biztonságpolitikai koncepciója és fõleg gyakorlata ennek a helyzetnek megfelelõen változik, amit a nemzetközi rendszer megváltozása mellett elsõsorban az a fenyegetés váltott ki, amit 2001. szeptember 11-e jelentett, s amit másképpen értékelt az USA és Európa. Egyrészt a NATO egyre kevésbé jelenti az Egyesült Államok számára a konfliktusmegoldás egyetlen módját és eszközét, hiszen katonai képességeket tekintve Európa messze lemarad az USA mögött. És miután katonailag hegemón helyzetben van, önállóan is felhatalmazva érzi magát a beavatkozásra, amennyiben „preventív háborúról” van szó. „Az amerikai felfogás szerint ugyanis a demokratikus legitimáció egyetlen lehetséges forrása a szavazóurna. Az ENSZ valójában nem demokratikusan választott intézmény, mûködése az államok szuverenitásán alapul, de anélkül, hogy bárki vizsgálná ennek a szuverenitásnak a jogszerûségét.” 9 Természetesen az iraki háborúval kapcsolatosan már a preventív háború kategóriája is problémát jelent, a fent említett autoritás hiányában. Ennek a problémának az irodalma messze múltba nyúlik, és Kant az, aki ezt a legélesebben veti fel, de a kanti megoldás is visszavezet az autoritás kérdéséhez. Egyébként, ha nem is ennyire élesen, de már a koszovói háború is egyfajta lépés volt ebbe az irányba, ám ott nem egy állam, hanem egy szervezet volt a háború elindítója.
Hasonló problémába ütközünk a „bukott államok” kérdésének megoldásánál is. Az államkudarcok jelentette fenyegetés napjainkban növekvõ figyelmet kap az elemzõk és a döntéshozók részérõl egyaránt. A „bukott államok” a külvilág számára a kiszámíthatatlanság forrását jelentik, amiért ilyen esetekben a nemzetközi közösség csak a beavatkozással élhet. Az adott állam irányítására egy bizonyos ideig nemzetközi közösség felhatalmazása útján kerül sor, de itt megint felvethetõ a kérdés, hogy mennyiben legitim ez a felhatalmazás. 10
Szintén a nemzetközi rendszer aszimmetriája az oka annak, hogy a kilencvenes évek után az európai és amerikai kapcsolatok lazulni látszanak, sõt Európában kitapintható valamiféle Amerika-ellenesség, Amerikában pedig egy Európa-ellenesség. „Alig tizenkét évvel ezelõtt még úgy tûnt: az a tény, hogy Amerika a világnak immár egyetlen szuperhatalma, nem más, mint a transzatlanti politikai kultúra diadala és a világrend fõ garanciája. Mára éppen ez a túlhatalom változott vádponttá. Amerika úgynevezett „unilateralizmusa” szeptember 11-e óta nem védi, hanem inkább fenyegeti a világrendet.” 11 A Haraszti által idézett gondolat ugyan nem hivatalos állásfoglalás, de nem is egyedi. Hasonlóképpen nem általános véleményt fejt ki nagy port felvert könyvében Emmenuel Todd, aki szerint „Amerika elsõ számú félelme Európa, nem véletlen, hogy jó ideje Európa megosztására törekszik.” 12
Az európai–amerikai kapcsolatok lazulása mindenekelõtt a bipoláris világ felbomlására vezethetõ vissza. Arra, hogy a politikai-katonai téren két szuperhatalom helyébe Amerika mellé egy olyan Európai Unió lépett, amely a konfliktusok tárgyalásos módjában, a konszenzuskeresésben, a gazdaság felfejlesztésében és a béke megteremtésében érdekelt, azzal együtt, hogy a világpolitikai helyzet nem igazán békés, és a konkrét konfliktus nem mindig tesz lehetõvé békés megoldást. A konfliktusok kezelése, rendezése, természetesen a nemzetközi közösség feladata, azonban a fegyveres konfliktusok megoldása elsõsorban az USA-ra marad, aminek többnyire a katonai képességekben mutatkozó különbség is oka, amellett, hogy a beavatkozás kérdésében – elsõsorban 2001. szeptembere óra – különbségek mutatkoznak az amerikai és az Európai Unió politikája között.
A NATO kelet-európai bõvítése az európai szövetségesek katonai képességeit még inkább csökkentette, s ha a katonai kiadásokat összevetjük, akkor jelenleg ez a tendencia hosszabb távon látszik érvényesülni. A katonai kiadások tekintetében egyébként „…hallgatólagos megállapodás alapján az Egyesült Államok a hidegháború alatt mindvégig magasabb védelmi költségvetéssel dolgozott, mint az európaiak…” 13 A NATO-ban is feszültségek keletkeztek az Egyesült Államok és az európai szövetségesek – elsõsorban a németek és franciák – között. Az iraki kérdéssel kapcsolatos viták mellett több más fontos politikai területen is különbözõ álláspontot képviseltek. „…többek között az európai – amerikai ellentétek a Kubába szállított talibán hadifoglyokkal való bánásmódot illetõen, a Nemzetközi Büntetõbíróság körüli viták, Az ENSZ-ben folyó a kínzás elleni konvenció kiegészítõ jegyzõkönyvével kapcsolatban, valamint – és ez talán a legkényesebb ügy – a „prevenció” stratégiája körüli vita a tömegpusztító fegyverek elterjedését megelõzendõ, ahogyan azt az USA Irak esetében alkalmazta.” 14
Nemzeti szuverenitás csökkenése
A globalizációkból egyértelmûen adódik a nemzetállamok szuverenitásának beszûkülése. Ez persze igaz az integrációba bekapcsolódott államok vonatkozásában is, azonban itt a szuverenitáscsökkenés lényegesen kiszámíthatóbb és elõnyöket is jelentõ módon történik. „Minél inkább függ egy nemzetállam a többi országtól, annál kisebb a mozgástere döntéseiben, de facto annál kevésbé szuverén, annál kevésbé lehet önálló politikája.” 15 A demokratikus berendezkedésû nemzetállamok tekintetében ez egyben azt is jelenti, hogy maga a politikai közösség szorul ki a döntések egy részébõl. Ez viszont azt eredményezi, hogy mivel az állam mûködését egyre kevésbé kérheti számon a csökkent autonómiájú kormányzatokon, így a fellépõ bizonytalanság mellett jellemzõ lesz a politikától való elfordulás. „A gazdasági, biztonsági és világpolitikai interdependencia az állampolgároknak a demokrácia hatékonyságába vetett hitét csorbíthatja.” 16 Az államok hatalomvesztésének legfontosabb okai között említhetjük a gazdasági és kulturális kapcsolatok fejlõdését, ami lehetetlenné teszi „javak és gondolatok áramlásának” nemzetállami kontrolját. Ide tartozik a transznacionális vállalatok terjeszkedése, valamint az a tény, hogy a védelem, a kommunikáció a gazdasági tervezés hatékonysági vagy sok esetben politikai okokból kerül nemzetközi ellenõrzés alá, és végül a már említett szupranacionális és nemzetközi szervezõdések miatt adják fel az államok szuverenitásuk egy részét. Mindezek a folyamatok megkérdõjelezik a demokratikusan választott kormányok cselekvési területén kívül esõ döntések valóságos legitimitását, és jelentõsen csökkentik a társadalmi kohéziót. Mindezen problémák megoldására sokan világtársadalomról, világkormányról beszélnek, azonban ennek egyenlõre nem látszik a közeli realitása.
Fentiekkel kapcsolatosan igen érdekes Pokol Béla fejtegetése, aki a gazdasági racionalitás mûködését vizsgálva többek között azt a következtetést vonja le, hogy a második világháború után a fejlett országok, mint centrum, a periféria országait zsákmányolták ki az egyenlõtlen cserével, megteremtve a centrumországok legszegényebb rétegei részére is a jobb életszínvonalat. A globális tõke mûködése azonban „…lassanként eltünteti a centrum munkásságának és dolgozó osztályainak privilegizált helyzetét a periféria „szuper”-kizsákmányolt osztályaihoz képest, és maga a centrum-periféria felosztás is értelmét veszti a globális pénztõke szabad mozgása miatt”. 17
A globalizáció, mint látható, jelentõsen beszûkíti az államok mozgásterét, bizonytalanságot idézve elõ ez által. S bár a 21. századot sokan a demokrácia évszázadának deklarálták, mára már látható, hogy éppen a demokrácia, a demokratikus döntéshozatal, a szuverenitás és sok esetben a legitimáció kérdõjelezõdik meg a folyamatok végpontján. A jövõre vonatkozóan egymásnak ellentmondó alternatívák születtek és születnek napjainkban is, és csak remélhetjük a dilemmák pozitív feloldását. Ezzel kapcsolatosan meglepõ következtetésre jut Immanuel Wallerstein, aki szerint „…egy összeomlás kezdetének vagyunk tanúi, amely a következõ évtizedekben fog végbemenni.” 18 A tudós szerint ennek az összeomlásnak egyik megnyilvánulását képezik a nemzeti-etnikai összecsapások, amelyek már nem valamiféle jövõbeli nemzeti felemelkedés jegyében zajlanak, hanem a félelem jegyében. A félelem pedig abból táplálkozik, hogy elveszítették a reményt, hogy az állam biztonságot jelent számukra.
Integrációk döntési mechanizmusai
Ezt az aspektust mindenekelõtt azért tartom fontosnak, mert a globális világban jelentõsen megnõtt a nemzetközi szervezetek, szövetségek, társulások, szupranacionális integrációk száma, akik a nemzetközi kapcsolatok szereplõivé válva vesznek részt a gazdasági és politikai folyamatokban. A globalizáció kísérõjelenségeként mûködõ interdependencia lehetõvé teszi, hogy egy nem politikai jellegû szervezet, intézmény a kölcsönös függés alapján politikai hatást gyakoroljon a legitimen megválasztott kormányokra. Ez azonban nemcsak a kormányok vonatkozásában igaz, mert az „Olyan nem politikai, nem állami szereplõk, mint a transznacionális társaságok nem politikai (gazdasági) döntéseket hoznak, azonban ezen az úton mégis politikát csinálnak, befolyásolják az államok közötti kapcsolatokat s ezzel a nemzetközi politikát, alakítják a külpolitika napirendjét”. 19
A globális gazdaság intézményei és más szervezetek áttételesen politikai nyomást gyakorolhatnak legitim szervezetekre is, a gazdasági haszon által vezérelt politikai céljaik elérése érdekében. Ez a jelenség a nemzetállamok vonatkozásában a további szuverenitáscsökkenés mellett, felveti azt a problémát, hogy bizonyos politikai döntések végsõ kierõszakolójává egy nem legitim szervezet válik. Abszurd esetben akár egy puccs, fegyveres konfliktus vagy háború kirobbantása is bekövetkezhet ilyen politikai presszió alapján. Bár egy szupranacionális integráció rendelkezik tagjai szuverenitásának egy részével, ez azonban nem áll a nemzetközi rendszer összes szereplõjére, mindenekelõtt nem áll a globális gazdaságra.
Ebbõl a szempontból nem elhanyagolható problémát jelent a Világszervezet, amely a maitól alapvetõen eltérõ nemzetközi környezetben jött létre, tagjai a szuverén nemzetállamok. Azon tanulmányok egy részében, ahol a világkormányzatról értekeznek, az ENSZ-t jelölik meg, mint erre alkalmas szervezetet. Ennek a technikájáról nem sokat lehet olvasni, de az ENSZ jelenlegi státusát tekintve azonnal több probléma is felmerül. Mindenekelõtt az, hogy az ENSZ tagjai a nemzetállamok felhatalmazása, legitimációja ilyen formán a nemzetállamokhoz kötött, amik azonban már nem fedik le a nemzetközi rendszert. Hogy a Világszervezetnek lehet-e tagja egy tagállamai szuverenitás-darabjával rendelkezõ szupranacionális integráció, az nemzetközi jogi kérdés, amibe nem szeretnék belemenni. Az azonban valóságosan is problémaként merülhet fel, hogy globalizálódó és regionalizálódó világunkban a nemzetközi politikát, a világ hatalmi egyensúlyát befolyásoló különbözõ nemzetközi vagy regionális integrációt megvalósító szervezetek jelentõs része jelenleg nem integrálható a nemzetállamokhoz hasonló legitimációs elvek alapján a Világszervezetbe. Legalábbis kérdésessé válik, hogy egy-egy ilyen szervezet milyen felhatalmazással venne részt az ENSZ-ben, holott a nemzetközi közösségbe feltétlenül beletartoznak, nem kis súllyal.
Ide kívánkozik még az kérdés is, amit Kiss J. László jelez egyik tanulmányában, hogy a 2001. szeptember 11-i terrorcselekmény után érdemes átgondolni a külpolitika globalizálódását. A nemzetközi kapcsolatok elméletében több elmélet képviselõi hívják fel a figyelmet a Világtársadalom koncepciójával kapcsolatban arra, hogy „…a hatalom és a territórium elválik egymástól, az állam többé nem monolitikus egység, hanem szereplõk és funkciók komplexuma. A katonai biztonság elsõségét jelentõ „high politics” kérdéseivel szemben az egyes funkcionális részpolitika területek tranzakciói, a „low politics” kérdései kerülnek elõtérbe, az államközi viszonyok helyébe az egymással összefonódó társadalmak és gazdaságok funkcionális kapcsolatai lépnek”. 20 Ilyen formán nemcsak a nemzetközi kapcsolatok szereplõinek eltérõ funkciója és felhatalmazása jelenti a problémát, hanem a klasszikus értelemben vett állam kategóriáját is szükséges újra értelmezni.
Folytathatnám a problémák és kérdésfelvetések sorát, mert sajnálatos módon a globalizáció által átrendezett világ jelenleg azt mutatja, hogy e folyamat egyik következményeként a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lesznek, ami igaz régiókra, államokra és állampolgárokra is. Az információs forradalom áldásai mellett mára kitapinthatóak mindenekelõtt a kulturális és politikai jellegû problémák. Mindezekbõl következõen az államok és a nemzetközi intézményrendszer egyre kevésbé tudják befolyásolni – Dahrendorf szavaival élve – az elszabadult világot.
Az általam felvetett kérdések és dilemmák csak töredékét teszik ki napjaink, s a várható jövõ dilemmáinak. Mindenesetre én ezeket tartottam elsõdlegesnek, és olyan kérdéseknek, amivel megítélésem szerint a jövõben a politikatudománynak behatóbban kell foglalkozni.
1 Idézi Hankiss Elemér: Válságban az európai civilizáció. Mozgó Világ, 1996. 10. sz. 49. p. « vissza
2 Idézi Marton Imre: Nyugat-Európa az átrendezõdõ világrendszer szorításában. Eszmélet, 1991. 9–10. sz. 187. p. « vissza
3 A cikk olvasható: Valóság, 1998. 4. sz. 13. p. « vissza
4 Errõl bõvebben Lévai Imre: Kapitalizmusok összecsapása és a világrend átalakulása? Külügyi Szemle, 2002. 3. sz. 108–134. p.« vissza
5 Ralf Dahrendorf: Egy új rend nyomában. Elõadások a szabadság politikájáról a 21. században. Budapest, Napvilág Kiadó, 2004. 94–116. p. « vissza
6 Ezekrõl a problémákról lásd Rostoványi Zsolt: Civilizációk a civilizáció ellen? A hidegháború utáni nemzetközi rendszer antinómiái. Külügyi Szemle, 2002. 1. sz. 49. p., Segesváry Viktor: A nyugati civilizáció ezredvégi válsága. Valóság, 0994. 10. sz. 1–15. p. Száraz Enikõ: A biztonság új dimenziói. Külügyi Szemle, 2003. nyár. 199–223. p. « vissza
7 Michael Ehrke: Az iraki háború után: egypólususág és globalizáció. I.n.: Az új világrend az iraki háború után. Friedrich Ebert Alapítvány budapesti képviseletének idõszakos kiadványa. Elsõ füzet, 2003. 3–15. p. « vissza
8 Bíró Béla: A nemzet mítoszai. Politikatudományi Szemle, 2004. 1–2. sz. 223–233. p. « vissza
9 Francis Fukuyama: A világ túlértékeli az amerikai imperializmust. HVG, 2004. február 28. 43. p. « vissza
10 Marton Péter: Államkudarcok: Út a kooperatív fenyegetéscsökkentés felé? Külügyi Szemle, 2004. 3–4. sz. 132.p. « vissza
11 Haraszti Miklós: Európa – Amerika. Transzatlanti hasadás? Rubicon, 2003. 3–4. sz. « vissza
12 Népszabadság, 2003. július 21. A hanyatló birodalom kapkodása « vissza
13 Magyarics Tamás: Amerika Európában. Áldás vagy átok? Rubicon, 2003. 2–4. sz. 45. p. « vissza
14 Peter Schmidt: A NATO jövõje az iraki válság jegyében – viták, funkciók és forgatókönyvek. I.n.: Az új világrend az iraki háború után…i.m. 17. p. « vissza
15 Schwarcz András: Demokrácia és globalizáció. Politikatudományi Szemle, 2003. 1. sz. 63. p. « vissza
16 u.o. 64. p. « vissza
17 Pokol Béla: Piacosítás és globális uralmi rend. Politikatudományi Szemle, 2004. 3. sz. 5. p. « vissza
18 Népszabadság, 2000. március 4. Immanuel Wallertein: A régi baloldal vége « vissza
19 Kiss J. László: A „külpolitika vége?”, avagy a kül- és biztonságpolitika új modellje. Külügyi Szemle, 2002. 1. 10–11. p. « vissza
20 u.o. 7. p. « vissza