Lattmann Tamás

A terrorizmussal szembeni fellépés kérdései a nemzetközi hadijog területén

Elõadásomban megpróbálok rávilágítani a nemzetközi jog, szûkebben pedig a nemzetközi hadijog néhány olyan idõszerû kérdésére, melyet a jelenkori, a terrorizmussal szembeni erõteljes fellépés, a nemzetközi politika szélesebb eszköztárát felvonultató fellépés tesz egyre égetõbbé, szükségessé. A rendelkezésre álló idõ függvényében – inkább gondolatébresztõ, semmint elemzõ tudományos igénnyel – csupán felvillantanék néhány, a témával kapcsolatos gondolatot, felvetnék néhány olyan problémát, melyek továbbgondolásra és elemzésre érdemesek, bízva abban, hogy lesz még lehetõség ezek bõvebb kifejtésére.

A nemzetközi jog területén hatványozottan jelentkezik a jog, mint társadalmi szabályozó eszköz egyik, jellegénél fogva nehezen kivédhetõ szerkezeti gyengesége: mivel annak célja valamilyen, a társadalomban (és ebben az értelmezési körben nyugodtan tekinthetjük társadalomnak az államok közösségét is, így az elõadottak a nemzetközi jogra ugyanúgy érvényesek, mint az államok belsõ jogára) felmerült problémák reparációja, illetve azok ismétlõdésének megakadályozása, így sok esetben a jogalkotás egyfajta késésben van. Azaz a jogalkotás a már ismertté vált problémákra „szállítja a megoldást”, azok elszenvedése után . Ennek kivédése csak akkor lenne lehetséges, ha a jogalkotó hatáskörrel bíró szereplõknek valamilyen fokú jövõbelátó képességük lenne, ami nyilván nem reális elképzelés. További problémát jelent ugyanakkor, ha a jogalkotó folyamat valamilyen oknál fogva elégtelenül vagy egyáltalán nem mûködik, adott esetben azért, mert valamilyen politikai vagy egyéb megfontolásból a nemzetközi politika valamely jelentõsebb szereplõi nem akarnak, vagy nem tudnak közös álláspontot kialakítani, amit aztán jogi kötõerõvel bíró szerzõdéssé vagy egyéb kötelezõ instrumentummá alakíthatnának.

A késedelmesség mellett a nemzetközi jog ez utóbbi ténybõl fakadó másik komoly problémája, hogy a létre is jött egyes jogi forrásokkal kapcsolatban a szabályok minél szélesebb alanyi körben való kiterjesztése érdekében azok megfogalmazása helyenként zavaros, többféle értelmezésre is lehetõséget adhat. Mindemellett a nemzetközi jog maga is elismeri és elfogadja az olyan eszközöket, melyek alkalmazásával a szerzõdõ államok egyoldalúan alakíthatják – esetenként gyengíthetik, vagy saját képükre formálhatják – az egyes szerzõdésekbõl rájuk háruló követeléseket. Gondoljunk itt a nemzetközi szerzõdésekhez fûzhetõ fenntartások lehetõségére. Ezek szerepe nélkülözhetetlen az eltérõ jogi, társadalmi berendezkedésû államok együttmûködésének biztosításában, ugyanakkor alkalmazásuk helyenként nem kívánatos eredményekre vezethet. Megfelelõ példa erre az a fenntartás, amit az Amerikai Egyesült Államok fûzött a kínzás elleni egyezményhez, melyet akkoriban a nemzetközi közösség nem igazán tekintett komoly problémának. Elméletileg nem is volt az, hiszen tartalma annyi volt, hogy az Egyesült Államok a jogi értelemben vett „kínzás” fogalma alatt nem azt a definíciót alkalmazza, amit az egyezmény, hanem amit a saját alkotmánya, pontosabban annak vonatkozó kiegészítései határoznak meg. A különbség elsõ olvasásra nem is igazán jelentõs, ám ahhoz épp elég, hogy most, évekkel késõbb a guantanamo-i és abu ghraib-i események értékelésekor hirtelen nagyon komoly, mondhatnánk perdöntõ jelentõségûvé váljon.

Nehézségekkel ugyan, de mindig kialakul egy nemzetközi jogi rendszer, a maga többé-kevésbé fejlett szabályaival, megoldásaival. Megfigyelhetõ ugyanakkor, hogy ez a rendszer mindig addig tud úgy-ahogy mûködni, amíg valamilyen tényezõ (mondjuk egy, a létezõ szabályok kereteit feszegetõ, vagy át is törõ állam, vagy nagyhatalom képében) rá nem mutat arra, hogy a szabályrendszer elavulttá vált, már nem felel meg a vele szemben támasztott elvárásoknak. Észrevehetõ például a nemzetközi hadijog területén is a fent leírt késlekedés, és helyenkénti bizonytalanságok, eltérõ értelmezések gyakorlata.

Elõbbit világosan mutatja, ha végignézünk a huszadik század hadtörténelmén, illetve ezzel párhuzamosan a hadijogi tárgyú szerzõdéseinek listáján: a sorban elfogadott ilyen egyezmények a legtöbb esetben valamilyen, a kronológiailag elõtte következõ fegyveres konfliktusok valamilyen komoly problémájára próbáltak megoldást nyújtani. Az elsõ világháború egyik legkomolyabb gondja a hadifoglyok helyzete volt, 1929-ben megszületett az elsõ, kifejezetten a hadifoglyokkal foglalkozó genfi egyezmény. A második világháború során vált nyilvánvalóvá a megszállt területek lakosságának jogi védelmének elégtelensége, ennek eredménye az 1949-es negyedik genfi egyezmény lett. Jelentõs részben a vietnámi háború tapasztalatai táplálták az 1976-os, környezetmódosító harceljárásokat tiltó egyezményt, illetve az 1977-es kiegészítõ jegyzõkönyveket.

Az elmúlt politikai idõszak egyik legelterjedtebb, ugyanakkor jelentésében talán legbizonytalanabb frázisává vált a „háború a terrorizmus ellen”, melyre hivatkozással a vezetõ hatalmak (elsõdlegesen az Amerikai Egyesült Államok, de ugyanígy korábban Csecsenföld tekintetében Oroszország, sõt még a koszovói konfliktus idején a Milosevic-féle Jugoszlávia is) igazolást találnak olyan politikai-jogi manõverekre, melyeket egyébként a nemzetközi jog értelmében legalábbis kétségesnek kellene tekintenünk. Kérdés, hogy ez milyen hatással van, vagy milyen hatással lehet a nemzetközi jogi és különösen hadijogi rendszerre?

Elõször is szükségesnek tartok egy fogalmi tisztázást. A „háború a terrorizmus ellen” kifejezés jogilag értelmezhetetlen. Több okból is. Értelmezhetetlen, mert két eleme nem egynemû, ráadásul legalább az egyik kötött jogi jelentéssel bír.

A „háború” kifejezés két fél fegyveres összeütközését jelenti, mégpedig két olyan félét, aki legalább jogainak és kötelességeinek tekintetében többé-kevésbé egyenlõ. Bár el kell ismernem, ebben a kérdésben nem végeztem átfogó közvélemény-kutatást, de úgy vélem, a világ kormányzatainak túlnyomó többsége egy pillanatig sem tekintené a terrorizmust saját magával egyenlõ félnek, és arra sem lenne hajlandó, hogy a terrorizmus „katonáit” a saját katonáival azonos módon kezelje. Ez utóbbit már csak azért is bizton állíthatjuk, mert ha szemügyre vesszük a terrorizmus tárgykörében eddig elfogadott nemzetközi szerzõdéseket, egyvalamit mindegyikben biztosan megtalálunk: kötelezettségvállalást arra, hogy a terroristát megbüntetik. Egy „háború” során a harcos nem büntethetõ harci tevékenységéért, így ha a terrorizmussal szemben való fellépést jogi értelemben vett háborúnak tekintenénk, el kellene fogadnunk az abban részt vevõk büntetlenségét.

Jogilag ugyanakkor a „terrorizmus” kifejezés sem bír egyértelmû jelentéssel. A nemzetközi jog területén jelenleg zajlik jogalkotó munka az ENSZ keretében, aminek eredményeképpen hamarosan üdvözölhetjük az ENSZ elsõ átfogó, terrorizmus elleni egyezményét, amely végre adhat nekünk egy jogi definíciót a terrorizmusra. Az eddigi egyezmények csak meghatározott bûncselekményeket nyilvánítottak terrorcselekménynek, de adósak maradtak egy jogilag kötelezõ definíció megalkotásával. Mindenesetre a terrorizmus – akár születik rá jogi definíció, akár nem – lényegét tekintve nem lesz más, mint egy jelenség, mely idõrõl idõre változatos jogsértésekben, bûntettekben jelenik majd meg. Jelenséggel szemben pedig jogi értelemben vett háborút nem lehet vívni, ahogy nem lehet ilyet például a drogok, vagy a rák ellen sem.

A fentiek fényében én kerülöm a „háború a terrorizmus ellen” kifejezést, és arra biztatok mindenkit, hogy tegyen hasonlóképpen. Kezeljük helyén, úgy ahogy megérdemli: egyesek számára tetszetõs politikai frázisként. Úgy vélem, hogy helyesebb a „háború” helyett a „fellépés” szó használata, hiszen ebbe sok minden belefér, még adott esetben éppen egy háború is.

Mégis hogyan gyakorolhat ez a fellépés komoly hatást a jogra? Lényegét tekintve úgy, hogy ennek a politikának a gyakorlása során annak kivitelezõi beleütköznek a jogrendszer által korábban felállított határokba. Az Amerikai Egyesült Államok elmúlt néhány éve úgy tûnik, mintha legalább annyira a szabályokkal folytatott harc jegyében telt volna, mint magukkal a terroristákkal. Majd amikor a 2001. szeptember 11-i merénylet után az ENSZ Biztonsági Tanácsa lényegében zöld lámpát adott az USA terrorizmus-ellenes fellépésének (amelyre a korábbi, az USA ellen irányított merényletek után még nem volt hajlandó), egy újabb jogterület került sorra, ahol a jelek szerint túl szûkek voltak a létezõ keretek: a nemzetközi hadijog.

Ahogy a terrorizmussal szembeni fellépés fegyveres konfliktus formáját ölti, a nemzetközi hadijog alkalmazandóvá válik, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy a politikának ettõl kezdve e joganyag elõírásaival kell számolnia. Alapvetõen ugyanakkor a hadijognak csak egy területét érinti komolyabban ez az új jelenség, nevezetesen a fogságba ejtett vagy fogva tartott személyek helyzetével foglalkozó részét – ezt ugyanakkor nagyon is komolyan, hiszen ez az egyik legfontosabb kérdés.

A hadijog elsõdleges feladata a fegyveres konfliktusok lehetséges hatásainak csökkentésével az emberek védelme . Ennek érdekében az egyes emberek számára különbözõ szintû és jellegû védelmet nyújt, azok személyes státusza alapján. A hadijog alkalmazási területén két státuszt ismerünk, a harcost (combatant) és a nem harcost (non-combatant). Elõbbi az, aki jogosult közvetlenül részt venni az ellenségeskedésekben (és ezért nem is büntethetõ), míg utóbbi ettõl alapvetõen tartózkodni köteles, ha mégis megteszi, lehetséges, hogy büntetõeljárásnak teszi ki magát.

A felosztás alapvetõen egyszerû: valaki vagy ez vagy az, kétség esetén pedig mindig azt kell vélelmezni, amelyik az adott helyzetben rá nézve kedvezõbb. Fogságba esés esetén mind a két személyi kategória jogosult védelemre. A fogságba esett harcos hadifogolyként az 1949-es harmadik genfi egyezmény alapján, a fogságban tartott nem harcos (aki például azért került fogságba, mert státusza ellenére harcba bocsátkozott) pedig az 1949-es negyedik genfi egyezmény alapján.

Ebben a látszólag egyszerû felállásban sikerült zavart okozni az amerikai politikának azzal, hogy a washingtoni adminisztráció az Afganisztán elleni harcok során fogságba esett személyek közül sokaktól megtagadta a fenti két egyezmény bármelyikének védelmét, nemes egyszerûséggel a „jogellenes harcos” („unlawful combatant”) kategóriába sorolva õket. Ezek a személyek nem állami katonák, hanem terroristák, ezért nem is harcolhattak volna. Ám mégis megtették, de fogságba estek. Így ezek a személyek a washingtoni álláspont szerint egyik genfi egyezmény hatálya alá sem tartoztak. Ennek jelentõsége, hogy emiatt e személyek elvileg kiestek a hadijog védelmébõl, azaz a bánásmód tekintetében sincsenek egyértelmû jogi korlátok.

Az adminisztráció érvelése ugyanakkor több szempontból is kifogásolható, melyet a következõ pontokban vázolhatunk:

A hadijog alapvetõen két személyi kategóriát ismer, így ez a harmadik csupán fikció. Ebbõl következik, hogy erre jogi érvelést nem alapozhatunk.

Olyan a hadijogban nincs, hogy valaki semmilyen jogi védelemben nem részesül. Egy személytõl megtagadható az 1949-es harmadik genfi egyezmény által nyújtott jogi védelem, ebben az esetben ugyanakkor szükségszerûen a negyedik egyezmény védelmi szabályai alkalmazandóak. Ezt az érvelést a jugoszláviai bûncselekményeket kivizsgáló hágai nemzetközi törvényszék is kimondta a Delalic-ügyben hozott ítéletében.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy azon személyek tekintetében, akik nem állampolgárai a konfliktusban érintett államoknak, a negyedik egyezmény értelmében valóban elõfordulhat, hogy maga az egyezmény zárja ki önmaga alkalmazhatóságát. Ebben az esetben elõfordulhat, hogy valaki sem az 1949-es harmadik, sem pedig a negyedik egyezmény alapján nem részesülhet védelemben. Mivel az amerikai erõk több brit, jemeni stb. állampolgárt is elfogtak, az õ esetükben valóban elõállhat, hogy egyik egyezmény sem alkalmazható, ám ez sem jelenti azt, hogy nem részesülnek semmilyen jogi védelemben. Az 1977-es elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv ugyanis felállítja azokat az alapvetõ garanciákat, melyek még az ilyen személyekre is vonatkoznak, és ezen garanciális szabályok között is megtaláljuk pl. a kínzás vagy a rossz bánásmód tilalmát. Márpedig az információszerzés iránti vágy gyakran épp ezeket a tilalmakat érinti a legnyilvánvalóbban.

Remélem, sikerült ebben a néhány mondatban legalább áttekintõen bemutatnom egy-két olyan kérdést, ami a témával kapcsolatban érdemes arra, hogy legalább elméleti szinten elgondolkodjunk rajtuk. Természetesen még számtalan felvetést boncolgathatnánk tovább, bízom benne, hogy elõbb-utóbb sort is kerítünk rá.