Pirityi Sándor

A terrorizmus manipulatív kezelésérõl

Mindenekelõtt annak a benyomásomnak szeretnék hangot adni, hogy a nyugati féltekén – alkalmasint Oroszországban és a FÁK-térségben is – a terrorizmus manipulatív kezelésével van dolgunk. Vonatkozik ez az önkényesen tág fogalmi értelmezésre, a terrorista veszélyek globális jelenségként való feltüntetésére, a terrorizmus áldozatainak és pusztításainak eltúlzására, a terror elleni küzdelem háborúként, egyértelmûen katonai feladatként való beállítására, az ehhez hagyományosan kapcsolódó „modernizációs”, fõként haditechnikai és katonai költségvetési igényekkel. Nem történik viszont említés az elharapózó állami terrorizmusról, arról, hogy a terrorizmus alapvetõen a tehetetlen düh, a végsõ kétségbeesés kifejezõdése, amikor már minden egyéb lehetõség kimerült.

A világrend hiánya

Talán idõszerû emlékeztetni Kissinger híres mondására, miszerint „a kapcsolatok hiánya nem politika”; ha fontos kapcsolatot tartani a szövetségesekkel, még fontosabb kapcsolatot keresni az ellenféllel. Elképesztõ, de lehet az embernek olyan benyomása, hogy a potenciális terroristáktól – csekély kivételtõl eltekintve – senki sem kérdezi meg konkrétan mit akartok? Pedig az ilyen kísérlet, ez a módszer nemcsak megelõzõ funkciót tölthetne be, hanem a szervezõdéseket is idõben felszínre hozhatná.

A tömegtájékoztatás is ódzkodik attól, hogy legalább jelezze azokat a visszásságokat, meglévõ vagy csak hivatkozási alapul szolgáló helyi és globális problémákat, amelyek a terrorista szervezõdéseket aktivizálják. Nem tisztázódik az a kérdés, hogy mi a különbség azon államok között, amelyekben van gyökere a terrorizmusnak, és amelyekben nincs. A terrorizmus okainak, gyökereinek, mozgatórugóinak feltárása, globális kezelése még mindig várat magára, csupán jelszavak szintjén, fogadkozások mûfajában, „nagy alkalmakkor” kerül szóba, jobbára elméletieskedõ absztrakciók és nem sürgõsen megoldandó feladatok szintjén.

Mindebbõl szinte törvényszerûen következik, hogy a terrorizmus elleni harc kudarcai úgyszólván reklámot csinálnak a barbár fanatizmusnak, mint „sikeres módszernek”, gyarapítják, internacionalizálják alkalmazásának híveit, ahelyett hogy a legilletékesebbek a radikális, tehát célravezetõ stratégiákat felkutatnák, vagy kidolgoztatnák, e stratégiákat politikai következetességgel és anyagi megalapozással párosítanák, vagyis hogy adekvát módon „porlasztanák” és visszafordíthatatlanul ellehetetlenítenék, szétzilálnák, felszámolnák a terroristák, a terrorizmus táborát.

Mindebbõl annak a két felismerésnek kellene következnie, hogy a nemzetközi biztonságra a legnagyobb veszélyt a „világrendetlenség” jelenti, amelynek felszámolása nem katonai feladat. A nemzetközi viszonyok szótárából kikopott az igazságosság, a tisztesség, a méltányosság, a szuverén egyenlõség fogalma, önkényessé vált a „nemzeti érdekek” értelmezése, megfogalmazása és érvényesítése, ahol ehhez a megkívánt gazdasági, katonai és politikai erõ rendelkezésre áll.

A „világrendetlenség” következményei

Elpárolog a 21. század biztonságtudatából, divatjamúlttá válik a tárgyalásos-szerzõdéses fegyverzetkorlátozás, a fegyverzetcsökkentés, a leszerelés, sõt még a bizalomerõsítõ intézkedések fogalma is. Mesterséges korrózió áldozataivá válnak a két- és többoldalú leszerelési megállapodások, a megmaradtak értelmezése és érvényesítése szelektívvé lesz a „kettõs mércék” alkalmazásának jegyében. A világ vezetõ hatalmai az ellenségképpel való manipuláció „magasiskoláját” mutatják be, napirenden van a más államok belügyeibe való beavatkozás, megszokható jelenséggé válik a kívülrõl sugallt ideológiai, gazdasági, tömbpolitikai ihletésû rendszerváltás – mindegy, hogy mit hoz, csak „más” legyen, mint az addigi.

Mindenki a rendszerek, koalíciók, államképletek és –berendezkedések „értékeit” magasztalja, az „értéktelenségekrõl”, gyatraságról, silányságról véletlenül sem esik szó. A közvélemény széles rétegi sohasem tudják meg, hogy kinek van igaza, vagy ha megtudják, akkor már késõ. Az integrációk dezintegrációja megy végbe egy globalizációs ernyõ alatt, a szilárd szövetségek helyébe alkalmi – mondhatni konjukturális – koalíciók lépnek, a katonai erõ távoli térségekben keres foglalatosságot, érveket nélkülözhetetlenségéhez, indoklást a túléléshez egy olyan érdek- és funkciórendszerben, amelyet a nagyhatalmú katonai-ipari-akadémiai-információs komplexumok határoznak meg.

Félõ, hogy a 21.század egy tülekedõ, értékvesztõ világra köszöntött, amelyben a barátságok, a szövetségek nyers anyagi érdekek mentén szövõdnek, az igazodási pontok megválasztása mind pragmatikusabb lesz, a hadseregek vagy azok maradványai a monetáris politika, a „korlátolt felelõsségû” külpolitika hatalmi érdekérvényesítõ eszközeivé válnak, a kudarcokért a katonák lesznek felelõsek, a nagy áldozatokkal és ráfordításokkal kivívott sikereket a politikai stratégák fogják elkönyvelni.

Mindebbõl adódik egy új viszonyrendszer igénye: legyen végre a katonai erõ újszerû léte, újszerû motivációja és alkalmazása – ami érett szükségszerûség – a biztonságpolitikai erkölcs és mentalitás globális tisztába tételének függvénye és csak másodsorban a „csodafegyvereké”.