Jakus János
A VSZ gyakorlatainak jellemzõ vonásai a feltételezett délnyugati hadszíntéren
Az alábbi cikk szerzõje a VSZ gyakorlatainak tükrében bemutatja, hogy milyen gondolatmenet szerint képzelték el a VSZ katonai döntéshozó szervei ebben a térségben a fegyveres összecsapás menetét. Ehhez vázolatosan bemutatja az egykori szocialista országok katonai szövetsége vezetõ testületeit és azok mûködését. Ausztria sajátos helyzetére utalva elemzi a délnyugati hadszíntér fõbb jellemzõit, majd ismerteti: hogy a gyakorlatok tanúsága szerint, melyek voltak a magyar néphadsereg csapatai alkalmazásának legfontosabbnak ítélt sajátosságai.
A hidegháború korszaka, amelyre az egymással élesen szembenálló katonai tömbök – a Varsói Szerzõdés (VSZ) és a NATO – versengése volt általában jellemzõ, magában hordozta a katonai erõk összemérésének a veszélyét. Mindez ma már csupán egy letûnt kor politikai és katonai hipotéziseinek tárházához tartozik, de a katonai tömbök létezése idõszakában az összecsapás veszélyével, mint realitással lehetett számolni.
A VSZ Európát önálló, fõ háborús térségként értelmezte. Területét három: észak-nyugati-, nyugati- és délnyugati hadszíntérre osztotta. A hadszíntereken belül hadászati körzeteket (melyek megtartása vagy elvesztése döntõ befolyást gyakorolt a hadászati feladatok teljesítésére), illetve hadászati irányokat különböztetett meg.
A délnyugati hadszíntér felölelte Közép-Európa déli részét, Dél-Európát, a Szovjetunió délnyugati körzeteit a Fekete-tenger nyugati részeivel, és Észak-Afrika tengerparti sávját. A hadszíntér három hadászati irányt foglalt magában: a balkáni, az adriai és az észak-olasz irányokat.
A délnyugati hadszíntér – az észak-olasz hadászati körzet felé vezetõ – észak - olasz hadászati irányra ( általános iránya: Szombathely-Graz–Klagenfurt–Udine–Milano–Torino, illetve Budapest–Kaposvár–Ljubljana–Gorizia–Milano–Torino; befogadóképessége : egy-két front), valamint a görög és török hadászati körzetek felé vezetõ balkáni hadászati irányra ( befogadóképessége: egy-két front) tagozódott.
Az észak - olasz hadászati irány Duna-völgyi-, és észak-olasz hadmûveleti irányaiban kezdetben egy szovjet–magyar koalíciós front (Dél-nyugati-, vagy Kárpát Front) erõit tervezték alkalmazni azzal a céllal, hogy tüzérségi és légi elõkészítés után, atomfegyverek alkalmazásával (vagy az atomcsapások kiváltására való állandó készenlét mellett) támadó hadmûveletet indítson a NATO és az osztrák fegyveres erõk Ausztria területén kialakított csoportosítása ellen, majd annak szétverését követõen – az Alpok átjárói birtokbavételével – kedvezõ feltételeket teremtsen a VSZ-csapatok Olaszország területére történõ betöréséhez. 1
A VSZ politikai és katonai vezetõ szervei
A VSZ legfelsõbb politikai vezetõ szerve békében a rendszeres idõközönként összehívott Politikai Tanácskozó Testület (PTT) volt, melynek ülésein a tagállamok legmagasabb szintû – általában a kommunista – és munkáspártok fõ- (elsõ) titkárai által vezetett – delegációi vettek részt. Az ülések munkájába bevonták az Egyesített Fegyveres Erõk (EFE) fõparancsnokát, illetve törzsfõnökét is. A PTT, mint kollektív vezetõszerv, rendszeresen értékelte a világ és benne Európa katonapolitikai helyzetét, a NATO tevékenységét és valószínû szándékát. 2 Mindezek alapján állásfoglalásokat, ajánlásokat dolgozott ki a tagállamok külpolitikai és katonai erõfeszítéseinek összehangolására.
A PTT volt hivatott a VSZ fegyveres erõi alkalmazására vonatkozó politikai döntések meghozatalára is. A gyakorlat azonban azt mutatta, hogy a különösen fontos ügyekben a cselekvési programokat (adott esetben, egy válsághelyzetben a katonai erõ alkalmazása) nem kollektívan, a testület összehívásával, hanem a szovjet vezetés és az egyes érintett tagállamok párt-, illetve állami vezetõi között közvetlen kétoldalú konzultációkat követõen alkották meg.
A VSZ legfelsõ katonai vezetõ szervei ( Honvédelmi Miniszterek Bizottsága, Egyesített Fegyveres Erõk Fõparancsnoksága és törzse, Egyesített Fegyveres Erõk Katonai Tanácsa, Katonai Tudományos Technikai Testülete ) közül – a koalíció fegyveres erõi vezetését érintõen – az EFE Fõparancsnokságának, valamint törzsének volt kiemelkedõ jelentõsége. 3
Az EFE törzsében a koalíció tagjainak vezérkarai is képviseltették magukat. A törzs legfõbb feladatát képzete:
Valójában azonban az EFE Fõparancsnoksága és törzse fõként békevezetési funkciókat látott el. Háború esetére az európai háborús térségben alkalmazásra tervezett szovjet hadseregcsoportok (frontok) felelõsségi sávjuknak megfelelõen, a szovjet vezérkar direktívája alapján, már békében megtervezték háborús alkalmazásukat, beleértve azoknak a VSZ országoknak a fegyveres erõi nagybani alkalmazását is, akikkel adott esetben tevékenységük során – például egy koalíciós front szervezetében – együttmûködni szándékoztak.
Az irány fõparancsnokságok, melyek a szovjet vezetési struktúrának a részei voltak (ilyen volt például a Dél-nyugati Hadszíntér Parancsnokság, amely az egykori Kisinyovban települt) az alkalmazási terveket a kidolgozást követõen – a közbeesõ magasabb szintû vezetõ szervek útján – a szovjet vezérkarnak terjesztették fel. Az alkalmazási tervek nemzeti fegyveres erõkre vonatkozó részeibõl a EFE Fõparancsnoksága, illetve a szovjet vezérkar külön-külön az egyes tagállamok részére ajánlásokat dolgozott ki, melyekben meghatározták, hogy az adott ország fegyveres erõi mely hadszíntéren, milyen hadászati irányban, milyen alárendeltségben, milyen megerõsítés (támogatás) mellett, kivel együttmûködve, milyen feladattal kerülnek alkalmazásra.
A feladatszabás mindig kétoldalú konzultáció keretében történt, amelyeken az adott nemzeti vezérkart rendszerint a vezérkari fõnök elsõ helyettese és a hadmûveleti csoportfõnök képviselte. A hadászati tervezéssel kapcsolatos alapvetõ információk mindig a szovjet vezérkar által készített ajánlásokban szerepeltek, míg az EFE Fõparancsnokság által kiadott dokumentum fõként a hadmûveletek biztosítási kérdéseivel foglalkozott.
A szovjet vezérkar és az EFE Fõparancsnokság mindig csak annyi adatot közöltek a nemzeti hadseregek képviselõivel, amennyire a tevékenységük elõkészítéséhez elengedhetetlenül szükséges volt. Az adott irányba tevékenykedõ koalíciós front részletes állományáról és feladatairól, például a magyar katonai vezetés soha nem rendelkezett pontos információkkal. A kiadott ajánlások alapján a nemzeti fegyveres erõk alkalmazási terveit (szöveges és grafikus formában, térképen) három példányban (egy példányt magyar, két példányt orosz nyelven) kellett elkészíteni és jóváhagyásra felterjeszteni. A VSZ fegyveres erõk, így a Magyar Néphadsereg (MN) háborús alkalmazására is, a nemzetközi helyzet függvényében általában ötévenként készítettek új terveket, melyeket évente pontosítottak.
Összességében a VSZ hadászati tervezésére jellemezõ volt a szovjet dominancia és a korlátozott nemzeti szuverenitás érvényesülése, ugyanakkor a szovjet politikai és katonai felsõ vezetés részérõl bizalmatlanság volt érezhetõ a szövetség többi tagállama, illetve fegyveres erõi iránt.
A szövetség tagországainak vezérkarai, a szovjet vezérkar által megszabott feladatok és követelmények alapján csak a saját hadmûveleti terveiket dolgozták ki. A legfelsõ politikai vezetõk pedig ilyen – enyhén szólva hézagos – ismeretek birtokában szentesítették azokat aláírásukkal.
Szovjet stratégiai elképzelések az észak-olasz hadszíntéren
A szovjet stratégia ebben a régióban 1955-tõl kezdõdõen, azaz, az osztrák semlegesség deklarálását követõen a Szovjetunió bel-, és külpolitikai helyzetének alakulása, és egyéb nemzetközi tényezõk hatására – nem utolsó sorban pedig a változó legfelsõ szovjet politikai és katonai vezetõk szubjektív elképzelései függvényében – többször módosult. 4
Ebben Ausztria helyzetének értékelése is fontos szerepet játszott. A megítélés arra épült, hogy egyrészt Ausztria semleges állam, de NATO orientációjú, így egy Európai fegyveres konfliktus esetén a VSZ (értsd – a Szovjetunió) potenciális ellenségként tartja számon; másrészt Ausztria semlegességét a NATO a VSZ-szel való fegyveres összecsapás során mindenképpen figyelmen kívül hagyja és felvonulási területének tekinti.
Gyakran változtak az elképzelések Ausztria semlegességének értelmezését és az osztrák véderõ szerepét, illetve várható tevékenységét illetõen. A vita tárgya volt: hogy milyen körülmények között valósul meg Ausztria – nagyhatalmak által garantált – semlegességének megsértése.
Az 1970-es évekre Ausztriát illetõen, az elõzõ évtizedhez viszonyítva, bizonyos mértékben mérséklõdött az elképzelt „kritikus határ” megítélése, amikor is olyan nézet vált uralkodóvá, amely kötelezõen elõírta, hogy a semleges ország határainak, illetve légterének megsértése esetén a VSZ csapatainak azonnal fegyveres erõvel kell beavatkoznia. A '70-es évekre ez úgy módosult, hogy amennyiben Ausztria NATO- csapatokat enged be területére, netán NATO-erõk felvonulását engedélyezi az osztrák-magyar, illetve az osztrák-csehszlovák határra, úgy azt Ausztria semlegessége feladásának kell tekinteni, tehát a VSZ csapatai jogosultak önvédelembõl az ország területén agresszióra készülõ NATO, és az õket támogató osztrák erõket megtámadni.
Ezzel kapcsolatban olyan nézetek alakultak ki, hogy az osztrák haderõt alapvetõen védelmi feladatok megoldására készítik fel a NATO–erõk Ausztria területén való felvonulásának biztosítására, de a támadásban való részvétele sem kizárt. A VSZ Ausztriával kapcsolatos, fent vázolt opcióiból egyértelmûen kitûnik, hogy, ebben a hadászati irányban Ausztria területének birtokba vétele nem önmagáért való háborús célként, hanem felvonulási terület biztosításaként volt azonosítható mind a NATO, mind pedig a VSZ fegyveres erõi számára.
Ausztria magatartásától függõen, a VSZ döntéshozói a két szövetség csapatainak összecsapását az ország területén az alábbi változatokban képzelték el:
I. változat: A NATO- és a VSZ-tagállamai között általános (hadászati méretû) atomháború robban ki. Ausztria, semlegességének hangsúlyozása mellett, érzékelhetõen támogatja a NATO politikai és katonai lépéseit. Az osztrák fegyveres erõk az ország Keleti, és Északi határai mentén, a VSZ-tagállamok csapataival szemben védelmi hadmûveletre készülnek fel. Az osztrák védelem súlypontja a valószínû támadási irányok lezárására, valamint az ország kulcsfontosságú övezetei megtartására, illetve védelmére összpontosul.
II. változat: Az európai háborús térségben a NATO és a VSZ tagállamai között korlátozott háború robban ki. Ausztria feladja semlegességét, ugyanakkor lehetõvé teszi, hogy segítség nyújtás ürügyén NATO-erõk (egy nyugatnémet hadosztály, négy olasz alpesi dandár) belépjenek az ország területére. A német és olasz csapatok, az osztrák fegyveres erõkkel együttmûködve aktív védelmet folytatnak a támadó VSZ-erõkkel szemben, ezzel biztosítják a NATO közép-európai csoportosításának jobb szárnyát. Miközben arra törekszenek, hogy megteremtsék a hadászati és hadmûveleti együttmûködés feltételeit a Közép-, és Dél-európai NATO-erõk között.
III. változat: A NATO és a VSZ között politikai feszültség idõszakot követõen általános atomháború robban ki. A NATO váratlan, tömeges atomcsapásokat mér a VSZ fegyveres erõi hadászati elsõ lépcsõire. Ausztria ezzel egyidõben kinyilvánítja csatlakozását a NATO-hoz. Az osztrák fegyveres erõk a VSZ támadó csapataival szemben aktív védelmi harcot folytatnak azzal a céllal, hogy biztosítsák az ország területére belépõ nagyobb erejû NATO-erõk (kezdetben két nyugatnémet-, és két olasz hadosztály, majd a hadmûveletek menetében mindösszesen két –három hadtest) elõrevonását és ütközetbevetését Magyarország irányába.
A Magyar Néphadsereg alkalmazására vonatkozó elgondolások a VSZ hadászati támadó hadmûveletében 5
A VSZ Észak-olasz hadászati irányra vonatkozó támadó hadmûvelete tervének , amely a részletes feladattervbõl és annak különbözõ biztosítási terveibõl állt, lényege: A közvetlen háborús veszély idõszakában a Magyar Néphadsereg (MN) 5. hadserege (négy hadosztály, ebbõl egy harckocsihadosztály; egy rakétadandár; egy-egy tüzér-, légvédelmi tüzér-, és légvédelmi-rakétadandár; csapatrepülõ erõk; valamint egyéb kiszolgáló és biztosító egységek, illetve alegységek); az MN 3. hadteste (két hadosztály, valamint kiszolgáló egységek és alegységek) mintegy százhúszezer (120 . 000) katona, ezerkétszáz harckocsi, ezerháromszáz löveg és aknavetõ, kilenc hadmûveleti-harcászati-, tizennyolc harcászati rakétakilövõ-állvány, átadásra kerül a Magyarország területén állomásozó szovjet Déli Hadsereg Parancsnokság állományából megalakuló Dél-nyugati Front Parancsnokságnak . A Magyarországon lévõ szovjet csapatoktól egy hadosztály, valamint a magyar 3. hadtest az 5. HDS alárendeltségébe kerül, egy másik szovjet hadosztály a front tartaléka lesz. A Magyarország területén lévõ további két szovjet hadosztály pedig a Kárpát-melléki katonai körzetbõl átirányított szovjet seregtesttel együtt a front jobbszárnyát alkotja részben Csehszlovákia területén, és a Duna mindkét partja mentén kerül ütközetbevetésre.
Az 5. hadsereg alapvetõ feladatát képezte:
A tervek szerint háború kitörésekor a front légierõ egységeivel és tüzér magasabbegységekkel megerõsített 5. hadsereg – kétlépcsõs hadmûveleti felépítésben az osztrák–magyar határ teljes szélességében, a Duna-völgyi és észak-olasz hadmûveleti irányokba támadó hadmûveletet kezd azzal a céllal , hogy az olasz és nyugatnémet csapatok beérkezése elõtt leküzdje az osztrák erõk védelmét, majd a NATO magasabbegységeket fokozatosan, beérkezésük sorrendjében találkozó ütközetekben szétverje és a hadmûveletek tizenkettedik, tizennegyedik napjára teljesítse a hadsereg elsõ hadmûveletének feladatát (mely egyben a front közelebbi feladata). Kijutva az Észak- Olaszországba vezetõ hágók körzetébe, ott a seregtest hídfõt alkot, hogy felkészüljön a hadsereg második hadmûveletére, amely végrehajtásának eredményeként eléri a Lombard Velencei síkságot, ezzel teljesíti a front távolabbi feladatát.
Ebben a helyzetben a front jobbszárny csapatai a Duna mindkét partján Linz– München irányba tervezték kifejleszteni a támadásukat.
Az évek során, a különbözõ szintû felkészítési rendezvényeken és gyakorlatokon, többször változó elképzelések között megválaszolásra váró kérdés volt BÉCS sorsa. A megelõzõ évtized elképzeléseivel ellentétben a '70-es években BÉCS bekerítése és blokkírozása volt a feladat három-négy hadosztállyal. A feltételezés az volt, hogy a fõváros védelmére jelentõs osztrák erõk nem állnak rendelkezésre. Vagyis a magyar 5. hadsereg jobbszárnyán a Bruck-i erõdrendszer körzetébõl támadó szovjet hadosztály , a Wienerwald irányába elõrenyomuló magyar harckocsihadosztály és a Duna bal partján, a front jobbszárnyán támadó szovjet erõkbõl egy-két hadosztály BÉCS pereméig kijutva, megtöri a védõ erõk ellenállását, és a hadsereg elsõ hadmûvelete befejezéséig elszigeteli a várost Ausztria többi részétõl.
A gyakorlatok tervei nem tartalmazták a Magyarország területére beérkezõ új szövetséges erõk nagyságát, elõrevonásuk konkrét rendjét, holott a magyar 5. hadsereget a támadó hadmûvelet során csak újabb szovjet hadosztályokkal lehetett megerõsíteni a felmorzsolódottak, vagy a harcokban lekötöttek, illetve a fõcsoportosítástól lemaradottak pótlására. Az MN nagyszámú kiképzett tartalékos katonával rendelkezett ugyan, de tartalék nehéz harci technikával nem. A tartalékos katonák felszerelése és intakt harcoló egységekbe való szervezésük nem volt megnyugtatóan megoldott.
A gyakorlatokon úgy számoltak, hogy az elõzõekben ismertetett hadmûveleti csoportosítással a fõirányban, a sikeres támadáshoz szükséges két-háromszoros erõfölény rendelkezésre áll. A hadmûveleti számvetések szerint a kalkulált erõfölény biztosította volna a tervezett napi támadási ütem (25–30 km) megtartását a hadsereg hadmûveletének teljes mélységében.
A Magyarország területén tartózkodó szovjet és a magyar csapatok fõ erõi – még béke helyzetben – „Háborús veszély” harckészültségi fokozat elrendelése esetén képesek voltak a meghatározott idõnormák (két-három óra) alatt elfoglalni a helyõrségüktõl tizenöt-húsz kilométer távolságra kijelölt és bizonyos mértékben elõkészített, úgynevezett harckészültségi körleteiket.
Az 5. hadsereg állandó készenlétû csapatait huszonnégy óra alatt háborús létszámra lehetett emelni, vagyis ezek az erõk egy nap alatt képesek voltak elérni a „Teljes harckészültséget”, majd az elõrevonási tervekben rögzített idõhatárok között késznek mutatkoztak az osztrák határövezetben támadó csoportosítás kialakítására.
Az elõrevonást követõen az 5. hadsereg elsõ lépcsõje menetbõl, négy-hat órás helyzetpontosítást követõen, elérhette a készenlétet az osztrák biztosítási öv felszámolásához és azt követõen, a szemben álló fél védõkörleteinek áttöréséhez.
* * *
A VSZ, a NATO-val történõ katonai összecsapáshoz rendelkezett kidolgozott hadászati tervekkel, de nem rendelkezett koherens, a mai értelemben vett katonai doktrínával. Egy koherens katonai doktrína megalkotására – 1987. évi VSZ PTT ülést követõen – a Magyar Népköztársaság politikai-, és katonai vezetése vállalkozott. Ezen a területen (eltekintve s Szovjetuniótól) – meggyõzõdésem szerint – Magyarország jutott legtovább az egykori VSZ-tagállamok közül. A doktrína alkotás folyamatában keletkezett dokumentumokból kitûnik, hogy a magyar vezetés 1980-as évek végén a reális politikai és gazdasági folyamatokra építve képzelte el – tervezte meg – az MN rendeltetését és feladatait, aminek következtében a „birodalmi hadászat” egyre súlytalanabbá vált és rövid úton kikerült a magyar katonai gondolkodók látóterébõl.
FELHASZNÁLT IRODALOM
1. The Military Balance 1970-tõl 1990-ig terjedõ évfolyamok számai. The International Institute for Strategie 23 Tovistock Street London WC2E7NQ
2. Palotás István: A haderõk hadmûveleti alkalmazása. ZMNE jegyzet (ZMNE Tudományos Könyvtár)
3. Ady Zoltán: Ausztria katonapolitikai helyzete és várható magatartása. Kandidátusi értekezés (ZMNE Tudományos Könyvtár)
4. Stefancsik Ferenc: A szomszédos országok katonaföldrajza: a határközeli térségek. ZMKA jegyzet (ZMNE Tudományos Könyvtár)
5. Pohl Árpád: Az Osztrák Szövetségi Hadsereg (Bundesheer) anyagi-technikai biztosítása. Egyetemi doktori értekezés (ZMNE Tudományos Könyvtár)
6. Kovács Gábor: Az osztrák fegyveres testületek felépítése és szolgálati rendszere. (ZMNE Tudományos Könyvtár)
7. Varga Kálmán: Az Észak-olasz, és a Duna-völgyi hadmûveleti irány osztrák területen átvezetõ irányszakaszainak katonaföldrajzi jellemzése és kihatásai a hadmûveleti és harcászati felderítõ erõk tevékenységére. Doktori értekezés (ZMNE Tudományos Könyvtár)
8. Dr. Mórocz Lajos altábornagy: A katonai doktrínák változását meghatározó fõbb tényezõk. Az MNK katonai doktrínájának fejlõdése és alakulásának fõbb tendenciái, 1988. (A dolgozatot felhasználásra a szerzõ rendelkezésemre bocsátotta.)
9. „Barátság–77”; „Szojuz–77”; „Barátság–78”; „Pajzs–79”; „Duna–80”; „Duna–82” parancsnoki és törzsvezetési gyakorlatok dokumentációi.(A gyakorlatok archivált anyagait a HM–HIM irattár õrzi.)
1 A front állományába az MN részérõl egy hadsereget, valamint egy hadtestet, összesen hat hadosztályt terveztek alkalmazni. « vissza
2 A NATO-erõk alkalmazásának meghatározásához a vizsgált idõszakokban született amerikai doktrínák, fegyverkezési programok adnak támpontot. « vissza
3 Az EFE Fõparancsnokságát lényegében a VSZ megalakulásakor létrehozták, de csak 1969-ben szervezték meg a törzs állományát, ahová a tagállamok hadseregeinek delegáltjai is beosztásra kerültek. Az EFE parancsnoki és törzsfõnöki (vezérkari fõnök) beosztást mindenkor szovjet tábornok töltötte be. « vissza
4 Mindez nyomon követhetõ dr. Mórocz Lajos altábornagy doktori értekezésében. 1988. HM HIM Irattár. « vissza
5 A Magyar Néphadseregnek a tervezett hadászati támadó hadmûveletekben való részvételével kapcsolatban – a hadszíntér katonaföldrajzi jellemzõire tekintettel – számos problémát vetett föl Bakity Boldizsár: „A szárazföldi összefegyvernemi csapatok szervezeti felépítésében és felszerelésében mutatkozó fontosabb problémák, valamint azok megoldásának lehetõségei, különös tekintettel a közép és magashegyi körzetek terepviszonyaira” címû kandidátusi értekezésében. (ZMNE Tudományos Könyvtár) « vissza