Szabó Mária
Ki volt Guido Romanelli?
Guido Romanelli neve és négy hónapos budapesti missziója (1919) bizonyára nem ismeretlen a Hadtudomány olvasói elõtt. Öt évvel ezelõtt a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem fõépületében dombormûvet helyeztek el, három éve az egyetem Bolyai campuszán pedig szobrot állítottak tiszteletére. A szerzõ az alább közölt rövid tanulmányában a legendássá vált, majd (szinte) elfelejtett olasz alezredes magyarországi humanitárius missziójával kívánja a Hadtudomány Olvasóit megismertetni , hogy 86 évvel a történtek után „pontosan”, de legalábbis pontosabban lássuk, mit is cselekedett, megérdemli-e ma is hálánkat, tiszteletünket.
A két világháború között alakja, magyarországi humanitárius tevékenysége szinte legendává vált. Nem volt külföldi tiszt, akit az Országház kupolacsarnokában bensõségesebb ünneplésben részesítettek volna. Egy ékkövekkel kirakott díszkardot kapott; két szobrot, egy festményt, 8 érmet készítettek, a Ludovika falán dombormûvet helyeztek el tiszteletére; utcát neveztek el róla . . 1922-ben, amikor egy-két napos ünnepségsorozatra visszatért Budapestre, a nimbusz, amely a neve körül „a magyar nemzet képzeletében” kialakult õt is megdöbbentette. „Romanelli többé nem egy személy volt, hanem egy mítosz, egy legenda.” – Emlékezett 1928-ban memoárjához írt elõszavában – „A magyar mágnás fényûzõ hajlékában éppúgy, mint a szegény ember egyszerû házában, Budapesten ugyanúgy, mint a magyar puszta városaiban vagy falvaiban, még a politikai határokon túl is, a magyarlakta településeken. A nevem mindenki számára ismert lett, és mindenki nemzeti hõsnek kijáró tisztelettel ejtette ki, habár néha a legcsekélyebb fogalma sem volt arról, pontosan mit is cselekedtem.” 1
1945 után, a magát hosszú élete végéig (97 évet élt) a magyarok barátjának valló olasz tüzér alezredes 2 neve fokozatosan feledésbe merült. Egyik mellszobrát a gigantikus Sztálin szoborba olvasztották, a másik a rendszerváltozásig porosodott a Nemzeti Galéria pincéjében. Ahogy az ünneplés, természetesen a felejtés sem csak neki szólt. A két világháború között oly fontos olasz-barátság is évtizedekre aktualitását vesztette.
A volt ludovikások azonban mindvégig ápolták emlékét, és mindent megtettek, hogy a háború után legalább a hivatásos katonák ne felejtsék: a Magyarországi Tanácsköztársaság idõszakában megmentette elõdeiket, egy 1919. június 24-én kirobbant, gyorsan elfojtott ellenforradalmi felkelés akadémista növendékeit és tisztjeiket, a felkelés néhány vezetõjét. Az életüket neki köszönõ ludovikások emlékezetében érthetõen: „Õ volt minden idõk legderekabb idegen katonája, aki valaha is Magyarország földjére lépett.” 3
De, hogy pontosan mit is cselekedett? Ki volt õ? Miért jött Magyarországra éppen a proletárdiktatúra idõszakában? Ki küldte? Milyen minõségben, milyen érdekeket képviselt? – Ezek a kérdések szinte máig nem vetõdtek fel. Történelmi szerepét, budapesti missziójának hiteles történetét sem Olaszországban, sem itthon hosszú évtizedekig senki sem kutatta.
Szerencsére az olasz külügyi és katonai levéltárak 4 óriási mennyiségû dokumentumot õriztek meg az elsõ világháború utáni olasz katonai missziókról, köztük Guido Romenelli magyarországi tevékenységérõl is.
Az út Bécsig illetve Budapestig
Guido Romanelli 1876. március l5-én Sienában született és San Vito Tagliamentoban halt meg 1973-ban. (Budapesti missziója idején tehát 43 éves volt.) 12 évesen került a római Katonai Kollégiumba. A katonai akadémiát Torinóban végezte és alhadnagyként fejezte be 1896-ban. Majd egy speciális tüzértanfolyam elvégzése után a 11. erõdtüzérdandárhoz vezényelték, ahol hadnaggyá lépett elõ. 1897-tõl néhány évre elhagyta az olasz királyi haderõt, így csak 1905-ben, visszatértekor léptették elõ századossá. 1911-ben harcolt az elsõ expedíciós hadsereg kötelékében a tripoliszi (Líbia) háborúban, majd az elsõ világháborúban az afrikai hadszíntéren (többek között az Olasz királyi Eritreai Gyarmati Hadtest állományában). 1915-ben a 10. erõdtüzérezred tisztjeként léptették elõ õrnaggyá, majd 1917-ben nevezték ki alezredessé, amikor a 180-as ostromtüzércsoport kötelékében harcolt. A nagy háborút a Monarchia ellen négy ütegbõl álló csapatával Piavénál fejezte be, ahol az ellenség soraiban magyarokkal is találkozott. 1916-ban megkapta a Savoyai Katonai Érdemrend Lovagkeresztjét. Ennek köszönhetõen 1919-ben a hivatalos iratok már feltûntetik neve elõtt az Olaszországban ma is használatos megtisztelõ (cavaliere – cav.) „lovag” címet. 5
A hírt, hogy külföldi beosztásba kerül, 1919 májusának elsõ napjaiban kitörõ örömmel fogadta. Évek óta jelentkezett, de hiába hivatkozott társadalomtudományi és gyarmatügyi diplomájára, kiváló francia-, angol- és jó némettudására, hosszabb idõre nem vezényelték külszolgálatra. 6 – És most: egyenesen BÉCSBE, a Szövetséges Olasz Fegyverszüneti Misszióba! A háború utáni legnagyobb, legjelentõsebb olasz misszióba, amelynek sikereirõl már annyit olvasott/hallott! Vezetõjével, Roberto Segrè tábornokkal Romanelli korábban már találkozott néhányszor Rómában, amikor a Tüzérségi Mûszaki Szemlében mindketten tanulmányokat jelentettek meg. 7
Május 6-án telve lelkesedéssel és bizonyítási vággyal érkezett az osztrák fõvárosba. Akkor még nem tudta, hogy mindössze 6 napot fog ott tölteni.
A bécsi Szövetséges Olasz Fegyverszüneti Bizottság és budapesti delegációja
A Monarchia képviselõi fél évvel azelõtt, 1918. november 3-án Padovában, olasz tábornokok elõtt írták alá az elsõ világháborút lezáró fegyverszünetet, és az olaszok voltak az elsõk, akik Duna-medencei érdekeik biztosítására, a többi antant-szövetségest megelõzve, már november végén létrehoztak egy bécsi képviseletet (decemberre már száz tagot számláló katonai missziót), a Szövetséges Olasz Fegyverszüneti Bizottságot. 8
A vesztes országok hadseregeinek leszerelését kidolgozó és ellenõrzõ katonai képviseletek jogosítványait, feladatait, mûködési kereteit 1918 végén a Legfelsõ Szövetséges Haditanács és – összeülése után (1919. január) – a párizsi békekonferencia szabályozta. Így történt ez legalábbis a híressé vált elsõ budapesti antant-misszió, a Vix-misszió esetében, amely a Segre-bizottságnál mindössze néhány nappal korábban jött létre, s amelynek az olasz bizottság mûködési mintájául kellett volna szolgálnia. A gyõztes antant-hatalmak ellentétei azonban 1919 április–májusára már szinte lehetetlenné tették az érdekek összehangolását, a közös fellépést. Az olaszok szemében a Vix-misszió nem „szövetséges”, hanem francia misszió volt, és Segre tábornok, amikor csak tehette, „kifelejtette” az általa parancsnokolt bécsi misszió nevébõl a „szövetséges” kifejezést. 9 A bécsi Olasz Fegyverszünteti Bizottságot nem a Szövetséges Katonai Ellenõrzõ Bizottság Versaillesi Parancsnoksága, hanem a Legfelsõ Olasz Katonai Vezetés (Diaz és Badoglio tábornok) és (hol Párizsból, hol Rómából) Sydney Sonnino olasz külügyminiszter irányította.
A háború után megalakult katonai bizottságok tevékenysége, sem Bécsben (ahol az olasz után 1919 elején létesült egy angol és egy amerikai, majd tavasszal egy francia katonai misszió is), sem Budapesten nem korlátozódott leszerelési feladatokra. A Monarchia romjain éppen csak alakuló új országokkal diplomáciai kapcsolatok hiányában, nemcsak a katonai attasék feladatait látták el, hanem hiányzó diplomatáikét is. 10 Deklarált katonai (a vesztesek leszerelést ellenõrzõ) feladatán túl a Segre-bizottság is diplomáciai tevékenységet folytatott, s – amirõl Romanelli Bécsbe érkezése elõtt valószínûleg semmit sem tudott –: nagyszabású kereskedelmi tranzakciókat szervezett/bonyolított.
1918 végén tehát Budapesten egy francia, Bécsben egy olasz katonai misszió mûködött. Segre tábornok a két (antant) bizottság közötti összeköttetést megteremtendõ 1919 januárjában delegálta egyik tisztjét: Pentimalli õrnagyot a Fernand Vix alezredes által vezetett (többségében valóban francia katonákból álló) budapesti misszióba. A Vix-misszióra kidolgozott szövetséges szabályokat azonban korántsem tekintette kötelezõ mintának. Vix-nél jóval önállóbban és több országra kiterjedõ hatáskörrel tevékenykedett – a szövetséges szabályokat meglehetõs szabadossággal kezelve – egyértelmûen az olasz érdekek képviseletét tartva szem elõtt. 11 Ezt várta el a Duna-medence különbözõ városaiban (Prágában, Krakkóban, Grazban, Klagenfurtban, Budapesten, Ljubjanában) létesített delegációi vezetõitõl is – többek között: Guido Romanellitõl, akivel néhány napi bécsi „megfigyelés” után közölte: úgy döntött, a bécsi olasz misszió budapesti delegációja új parancsnokának nevezi ki, és még aznap, vagyis május 12-én a magyar fõvárosba küldi.
Romanellit megdöbbentette a kinevezés. A fegyverszünet feltételeinek ellenõrzése a „bolsevik Budapesten” tökéletesen értelmetlennek tûnt. Mindenki tudta: a tanácskormány éppen hadsereget szervez, harcolni készül szomszédaival. Akkor mi lesz az õ feladata? És egyáltalán: hogy fogja megértetni magát? Természetesen azzal is tisztában volt, hogy március végén a proletárdiktatúra elleni tiltakozásként, élükön Fernand Vix-szel, minden antant-képviselõ elhagyta a magyar fõvárost. Csak – s ezt már Bécsben tudta meg – honfitársai kis csoportja tért vissza május elején, hogy Segre tábornok utasításának megfelelõen „magyarországi egyedülálló pozíciójukat” – ahogy Arrigo Tacoli márki, a bécsi katonai misszióhoz tartozó olasz külügyi megbízott 12 Romanelli Magyarországra indulása elõtt magyarázta – elsõsorban „kereskedelmi célú behatolásra” igyekezzen felhasználni.
A misszió nem volt teljesen veszélytelen. Romanelli még otthon olvasott róla, hogy a budapesti bizottság elsõ vezetõjét, Pentimalli õrnagyot vörös katonák néhány hete inzultálták. Több órára fogva tartották, gépkocsiját elvették. Közben azonban Segrè tábornok „megállapodást kötött” Kun Bélával, így – nyugtatták meg Bécsben – nem lesz akadálya, hogy mint a misszió új parancsnoka kellõ tekintéllyel és hatékonysággal képviselje az olasz érdekeket. Pentimalli õrnagy az óta a ljubjanai képviselet vezetõje lett, de a budapesti misszió sem maradt vezetõ nélkül. Tíz nappal Romanelli Budapestre érkezése elõtt Segre egy olasz vk. alezredest állított az élére: gróf Murari Della Corte Bra-t, aki egy évet töltött egy magyarországi fogolytáborban. De vajon miért kellett õt Romanellinek leváltania?
Emlékirata szerint feladataira vonatkozóan Romanelli nem sok eligazítást kapott, az azonban nyilvánvaló volt számára, hogy megbízatása – tekintettel a precedens nélküli idõszakra – sokkal inkább diplomáciai, mint katonai képességeket igényel. 13
Romanelli missziójának és késõbbi megítélésének is legkényesebb és legtámadhatóbb pontja legalitása, tisztázatlan illetékességi köre. Mint a budapesti olasz katonai bizottság vezetõje, a magyar leszerelést, a fegyverszünet feltételeinek betartását ellenõrizhette, ami – mint már utaltunk rá – enyhén szólva: nem volt idõszerû, s bár több esetben az antant egyetlen magyarországi képviselõjeként lépett fel, megbízatását nem a párizsi békekonferenciától, hanem a bécsi olasz misszió vezetõjétõl kapta.
Nem tudjuk, vajon Romanellit pár napos bécsi tartózkodása alatt arra felkészítették-e, hogy tevékenységét, mindenfelõl a gyanú és a féltékenység légköre fogja övezni. A bécsi olasz bizottság tagjai mindenesetre már pár hónapja tapasztalták: szövetségeseik, különösen a franciák, és az eljövendõ kisantant államok a „zavarosban halászó” (az angolszászok és franciák által kissé lekezelt) olaszok minden lépését árgus szemekkel figyelik. Az 1919 elején még oly kiváló prágai kapcsolatok megromlása 14 , és egy remélt bécsi olasz bevonulás kútba esése után márciustól Magyarország került az olasz politika homlokterébe. Itália hagyományos térségbeli fõ kedvezményezettje, Románia mellett ebben a másik stratégiailag fontos országban kívánták kiépíteni a Duna-medencei francia hegemónia és az adriai érdekeiket veszélyeztetõ új délszláv állam, Jugoszlávia elleni második bázisukat. A több szálon futó olasz–magyar kapcsolat-felvételipróbálkozások már a Károlyi-kormány alatt megkezdõdtek, az olasz lépések azonban nem voltak igazán átgondoltak. 15
Romanelli küldetésének fontosságát mutatja, hogy kérésére hamarosan kétvagonnyi szükséglettel látták el Olaszországból; az elkobzott helyébe egy új autót, egy teherautót és az elõzõ bizottságénál néhánnyal több carabinierit (csendõrt) bocsátottak rendelkezésére. 16 A személyzet létszáma június közepén emelkedett 12 fõre, és szintén június közepén érkezett Budapestre és vette át a diplomáciai feladatok irányítását – gyakorlatilag Lívio Borghese-t váltva – cav. Vittorio Cerruti, az Olasz Külügyminisztérium új budapesti diplomáciai és politikai megbízottja, akivel Romanellinek késõbb nem sikerül jó kapcsolatokat kiépítenie. 17
Gyorsan kapcsolatot talált viszont, a bécsi külképviseletek szerint május közepén már végnapjait élõ tanácskormányhoz. Többször tárgyalt személyesen Kun Bélával is. 18 Megpróbálta megérteni a proletárdiktatúra képviselõit; képes volt kialakítani a kölcsönös bizalom légkörét; létre tudott hozni egy párbeszédet a mindenki más által negligált kormányzótanáccsal – a politikai és ideológiai különbségek ellenére is.
Romanelli természetesen – megbízásának megfelelõen – az olasz érdekeket képviselte Magyarországon. Gyûjtötte, Párizsnak és Rómának megküldte az információkat, 19 segítséget nyújtott a fiumeiek és a Magyarországon élõ olaszok ingó és ingatlan vagyonának megõrzéséhez: szervezte és segítette a hadifoglyok, menekültek utazását, hazatérését. Jó kapcsolatokat épített a proletárdiktatúra ellenzékével is, és folyamatosan próbálta meggyõzni a kommunista vezetõket, adják át a hatalmat egy, az antant számára is elfogadható (és ami még fontosabb: olasz orientációjú) polgári demokratikus koalíciós kormánynak. 20
A megállapodás, amelyet Segre Kun Bélával kötött Romanelli Budapestre érkezése elõtt egy héttel, egy kereskedelmi szerzõdés volt, ami késõbb sok botrányt kavart. Az antantvonatokhoz csatolt néhány „gyanús” szállítmány leleplezõdése után (pl. Királyhida május 22-én, Wiener Neustadt július végén) az angolszászok, franciák és csehek azzal vádolták Olaszországot, hogy ruhanemû és élelmiszer mellett a szövetség blokádját kijátszva fegyvert is szállít a bolsevik diktatúrának. Romanellit az olasz vizsgálati jelentések egyértelmûen tisztázzák a fegyverszállítás vádja alól. 21 Memoárjában mindenfajta blokádot kijátszó kereskedelmi tranzakciót tagad. 22 Mindez azonban még nem egyértelmû bizonyíték arra, hogy nem segítette akár a fegyverszállítást is. Az olasz levéltári iratok között ugyanis megtalálható Sonnino külügyminiszter egy rádiótávirata, amelynek egyértelmû utasítása: a szállítmányok leleplezõdése esetén minden résztvevõnek mindent le kell tagadnia. 23
Nem tudjuk, vajon Romanelli mit tudott a szerzõdésrõl és a fegyverszállításról, amikor Budapestre érkezett. Arra vonatkozóan, hogy aktív részt vállalt volna a fegyverszállításokban, nem található dokumentum sem az olasz, sem a magyar levéltárakban. A késõbbi események, a bécsi misszió vezetõjének és néhány tagjának perbe fogása, tevékenységük négy éves vizsgálata, végül politizálás miatti elítélésük (1923-ban) – köztük a szerzõdést aláíró, a budapesti misszió élére tíz nappal Romanelli elõtt kinevezett, majd általa gyorsan váltott Murari alezredesé – mindenesetre azt valószínûsítik, hogy Romanelli megbízatása éppen a háttérben folyó kereskedelmi ügyletek fedezését szolgálta. 24 Murari alezredes május 24-én visszament Bécsbe, de csak rövid idõre. Titokban, s már nem a misszióhoz tartozóan, hamarosan visszatért Magyarországra. Ez utóbbi elkerülte a szövetségesek figyelmét. Romanelli, mint a szövetségesek budapesti olasz bizottságának vezetõje (az olaszok „hivatalos” képviselõje) viszont mindent megtett, hogy magára vonja azt. Kiválóan megfelelt erre a szerepre. 25 Két agara, híres fehér lova (a római Viktor Emánuel Emlékmû egyik szobrának mintája), feltûnõ automobilja, Ritz Szállóban berendezett irodája/lakása, mindig tökéletesen fess megjelenése hamarosan Budapest ismert figurájává tette. Jó kapcsolata Kun Bélával és más népbiztosokkal azonban eleinte kifejezett ellenszenvet keltett a budapestiekben. Csak amikor megszervezte az élelmiszersegélyezést – elõször a budapesti olasz kolónia tagjainak, majd rászoruló magyaroknak is –, és a Forradalmi Kormányzótanáccsal meglévõ jó kapcsolatait a rendszer ellenségeinek megmentésére (is) használta, hozta meg, a végül oly látványosan megnyilvánuló szimpátiát.
Bár katona volt, Magyarországon diplomáciai feladatokat teljesített. Nemcsak és nem elsõsorban katonákat mentett, segített, segélyezett, hanem akit éppen kellett: arisztokratákat, egyházi személyeket, de a rezsim ellen lázadó, vagy egyszerûen csak éhezõ fõvárosiakat, vidékieket is. És nem csak a vörös terror potenciális áldozatait. A Forradalmi Kormányzótanács lemondása után biztosította a népbiztosok családtagjainak, sõt néhány népbiztosnak is Bécsbe menekülését. Szót emelt a bebörtönzött kommunisták embertelen körülményeinek javításáért; kimentette az olasz szociáldemokrata képviselõket a Friedrich-kormány börtöneibõl.
A legfrissebb olasz értékelések szerint az alezredest spontaneitás és szolidaritás vezényelte; kemény volt, de diplomatikus, és missziója sok tekintetben megfelelt a mai nemzetközi béketeremtõ missziók szellemiségének. 26 Kiválóan lovagló, mindig elegáns, szerepére büszke, jótartású olasz tiszt volt; energikus, kezdeményezõkész, kalandos szellemû, öntörvényû személyiség. 27 Nemcsak a magyarokkal, hanem a bécsi külföldi képviseletekkel is sikeresen együttmûködött. (Többször megbeszélést folytatott pl. Hallier tábornokkal, a francia és Cunningham ezredessel, az angol katonai bizottság vezetõjével, valamint Valfré di Bronzo-val, a bécsi pápai nunciussal.) Parancsnoka, Roberto Segrè tábornok támogatását mindvégig élvezte. 28
Humanitárius tevékenysége tetõpontjának az olasz legfelsõ katonai vezetés is a június 24-i felkelés résztvevõinek megmentését tekintette. Magyarországi népszerûségét kétségkívül Kun Bélával ez ügyben történt levélváltása alapozta meg június 26-án, és az, hogy a levelekrõl másnap minden fontos magyar napilapban olvasni lehetett.
Romanelli természetesen Budapesti tevékenysége során Segre tábornok utasításait követte. 1919. június 24–26. között azonban telefonösszeköttetés hiányában nem tudott kapcsolatba lépni, az akkor éppen Klagenfurtban tartózkodó parancsnokával. 29 Az ellenforradalmárok megmentése tehát egyértelmûen önálló kezdeményezése.
A június 24-i ellenforradalmi felkelés
A felkelést az országos méretekben szervezkedõ ellenforradalmárok tíz nappal korábbra, és az egész országra kiterjedõ általános felkelésként tervezték. A „vörös kémszolgálat” azonban tudomást szerzett az elõkészületekrõl, és a vezetõket, élükön báró Perényi Zsigmonddal, június 9-én letartóztatták. Az általános felkelést szervezõ, fel nem fedezett csoportok azonban még tovább reménykedtek. A mozgalom lelke Lemberkovics Jenõ százados, a hadügyi népbiztosság tanügyi osztályának vezetõje volt, aki a felkelés központjává a Ludovika Akadémiát tette, s aki 15–20 ezerre (túl)becsülte a 24-én mozgósíthatók számát. Az ellenforradalom vezetõsége a Ludovika mellett különösen a Vilmos fõherceg laktanya (akkor Engels laktanya) tüzértisztjeire, valamint az Óbudán tartózkodó „Maros” monitorra, valamint a „Csaba” és „Pozsony” õrnaszádok tisztikarára számított.
A tervek szerint az Engels laktanya délután három órakor leadott húsz ágyúlövése lett volna a jeladás a felkelés megkezdésére. A Ludovika 27 tisztje és 257 akadémistája azonban hiába várta a lövéseket. A harcot végül négy órakor mégis megindították. Lefegyverezték a kapu elõtt álló vörös õrséget, megszállták a fõépületet és a kapukat, egy különítményük pedig kb. 15 perc alatt elfoglalta a József telefonközpontot. Megjelentek a Dunai Flotilla nemzeti színû zászlós monitorai, és három lövést adtak le a „szovjetház”-nak (az olaszok által „bolsevik sancta sanctorumnak”) keresztelt Hungária Szálló épületére.
A zendülés ellen gyorsan mozgósították a vörös hadsereget és a vörösõrséget. Az Engels laktanyában több tiszttársával együtt elfogták, majd agyonlõtték Lemberkovics századost, és este fél hattól kezdõdõen az Üllõi- és Oczy út felõl megindultak a vörös századok a Ludovika ellen. Aknavetõket és tüzérséget is bevetve néhány óra múlva végül megtörték az ellenállást. A beígért és türelmetlenül várt csatlakozó ezrek helyett mindössze 11 polgár érkezett; elfogyott a lõszer, a monitorok 240 fõs személyzete pedig – tapasztalva a szervezetlenséget – Bajára menekült, ahol az antant hatalmak flotillájának védelme alá helyezte megát. A Ludovika felkelõ tisztjei és akadémistái végül 25-én (kb. éjjel kettõkor) megadták magukat. Számos sebesültjük és 5 halottjuk maradt. 30
A statáriális bíróság halálra ítélt 8 tisztet, az akadémistákat pedig megtizedelés fenyegette. Ekkor lépett közbe Guido Romanelli, aki a megmentett ludovikások emlékezete szerint „Oldalán pisztollyal, kezében korbáccsal személyesen tiltakozott Kun Bélánál, és megfenyegette a népbiztosokat, hogy az antant egyenként fogja õket felelõsségre vonni…” 31 A valóságban azonban az olasz alezredes „csak” két franciául írt levelet küldött át a Ritz Szállóból a Hungária Szállóba Henssler nevû kapitányával, aki már 25-én este meglátogatta a foglyokat, és érdeklõdött sorsuk iránt a külügyi népbiztosnál.
Romanelli június 26-i rövid jegyzéke felszólítja Kun Bélát, ne hajtsák végre az ítéleteket olyan személyek ellen, akik egy politikai eszméért harcoltak, hanem tekintsék õket hadifogolynak. A jegyzék azzal fejezõdik be, hogy a szövetséges hatalmak mindenkit személyesen felelõsnek tekintenek, aki a fenti figyelmeztetés szellemével ellenkezõen jár el. „Ebben a tekintetben figyelmeztetem Önt és egész kormányát, hogy minden esetleges erõszakoskodásért egyenként és egyetemlegesen felelõsségre vonatnak.” 32
A külügyi népbiztos még aznap délelõtt megküldött, hasonlóan kemény hangú francia válaszlevelében felháborodva utasította vissza a magyar belügyekbe történõ illetéktelen beavatkozást. Jegyzéke végén leszögezte: az alezredes eljárása nem áll összahangban Olaszország, a magyar kormány iránti valódi (vagyis eddig tapasztalt) érzelmeivel.
Romanelli másnap újabb jegyzékben utasította vissza a belügyekbe történõ beavatkozás vádját, hivatkozva a fegyverszüneti megállapodás IV. cikkelyére, amely mint az antant képviselõjét, feljogosítja a rend védelmében tett beavatkozásra. Itália barátsága pedig a magyar népnek szól és nem kormányának – hangsúlyozta – amely közel sem képvisel minden társadalmi osztályt és réteget, így nem is tekinthetõ törvényesnek. 33
Mindketten jól érveltek, és mindketten tudták: Romanelli csak „blöfföl”, amikor a felkelõk kivégzése esetén az antant szigorú felelõsségre vonását helyezi kilátásba. A szövetséges és társult hatalmak akkor sem tettek volna semmit, ha minden felkelõt kivégeznek, de a bécsi katonai missziók, különösen Segrè és Romanelli jóindulatát Kun Béla nem kockáztatta. A második Romanelli-jegyzékre már nem válaszolt, de 48 órán belül közzétették: csak a lázadás 11 vezetõjét, illetve felbujtóját ítélték halálra, a ludovikásokat – fiatal korukra és tapasztalatlanságukra hivatkozással – elengedik. Romanelli határozott fellépését végül tehát siker koronázta. Senkit sem végeztek ki. 34 Ez a közbelépés több mint kétszáz ember életét mentette meg, s amire Romanelli kissé szorongva várt, kivívta Segre tábornok és a teljes olasz katonai vezetés elismerését is. 35 És – erre késõbb különösen büszke volt –: a nemrég még az ellenség soraiban harcoló olasz alezredest „a magyarok igaz és õszinte barátjává” 36 avatta.
Romanelli budapesti missziója augusztustól novemberig
Humanitárius tevékenységét négy hónapos magyarországi missziója utolsó napjáig folytatta. A tanácskormány lemondása után egy élelmiszerszállítmányt kért (mert akkor már lehetett) Bécsbõl Budapestnek. Tisztjeivel együtt még 1919 õszén is (amikor már nem õ volt parancsnokuk) egy szegényeknek létrehozott alapítványt mûködtetett.
Aktívan közremûködött a Peidl-kormány megalakításában, s mint az antant egyedüli magyarországi képviselõje az új kormány nevében kérte a békekonferenciát, állítsák meg a Budapest felé közeledõ román csapatok elõrenyomulását. 37 Tõle telhetõen mindent megtett, hogy elérje: ne a környezõ országok, hanem néhány angolszász, francia és olasz hadosztály szállja meg a magyar fõvárost. Megkísérelte rábeszélni a Budapestet elérõ román csapatok parancsnokát, ne vonuljanak be a háború, a proletárdiktatúra miatt már amúgy is éhezõ, nélkülözõ városba. Az antant égisze alatt megjelenõ román parancsnokok számára azonban Romanelli próbálkozása csak egy szövetséges olasz alezredes érthetetlen és felháborító okvetetlenkedésének tûnt, és késõbb minden lehetséges fórumon okkal, ok nélkül bepanaszolták érte. 38
1919 õszén, amikor a budapesti olasz katonai missziót már nem õ, hanem a békekonferencia által augusztusban Magyarországra küldött négy tábornok egyike, Ernesto Mombelli vezérõrnagy vezette, Romanelli (mint a négy tábornok vezette antantbizottság tanácsadó titkára), az olasz politikai instrukcióknak megfelelõen igyekezett mindent megtenni egy román–magyar unió, egy olasz érdekeknek megfelelõ magyar kormány létrehozása érdekében.
Az olasz külügyminiszteri poszton történõ változás, régi és új parancsnoka, Segre és Mombelli tábornok „vetélkedése”, a románok neheztelése, új elöljárójának nagyon nem tetszõ, prominens magyar személyiségekkel meglévõ kiváló kapcsolatai egyaránt közrejátszottak abban, hogy 1919. november 16-án Mombelli tábornok kifejezett kívánságára visszarendelték Olaszországba. 39 Magyarországi missziója végül kitûntetés helyett egy fegyelmit érlelt meg számára, s derékba törte katonai pályafutását. 40
Öt év spanyolországi diplomáciai szolgálat után 1938-tól 1943-ig, mint a Magyar-Olasz Bank elnöke Romanelli (immár családjával) visszatért Budapestre. Élete végéig ápolta magyar kapcsolatait. Utolsó útja is magyarbarátsága megható bizonysága: koporsóját a temetési szertartás alatt a Ludovika zászlója fedte.
Guido Romanelli az olasz érdekeket képviselni jött Magyarországra. Közvetlenül a háború utáni zûrzavarban azonban Olaszország nem rendelkezett céljai elérését segítõ kidolgozott, következetes, követhetõ külügyi koncepcióval. Romanelli szerepe, pár hónapos missziója – fõként olasz nézõpontból – bizonyára sok ponton vitatható. Magyar életeket mentõ humanitárius tevékenysége, a magyar szempontok megismerése/megértése, tõle telhetõ képviselete miatt azonban vitathatatlanul megérdemli, hogy emlékezzünk nevére, és mint az olasz–magyar kapcsolatok egy sajátos fejezetét, ma és a jövõben is, számon tartsuk misszióját.
1 Guido Romanelli: Nell'Ungheria di Béla Kun e durante l'occupazione militare rumena (La mia missione maggio – novembre 1919) Udine, 1964. A „Magyarországon Kun Béla és a román megszállás idején” c. visszaemlékezést 1923-ban írta, és csak 41 év múlva, saját költségén sikerült kiadnia. A második, jóval reprezentatívabb kiadást a Forze Armate Szárazföldi Vezérkarának Történeti Hivatala jelentette meg. (Róma, 2002, Premessa – Elõszó), 6–7. old. « vissza
2 Romanelli alezredesként került Magyarországra, és csak 1929-ben (nyugállományba helyezésekor) nevezték ki ezredessé. Mivel az olasz katonai terminológiában a tenente colonello helyett sokszor colonello-t használnak, vagyis az alezredest ezredesnek is titulálják, a korabeli magyar források is követik ezt a váltakozó megjelölést. « vissza
3 Idõsebb Goór György 1963. június 8-án Sydney-ben megtartott Hõsök napi ünnepi beszéde, kézirat, 2. old. Az emigrációban megõrzött és összegyûjtött Romanelli-forrásokért ezúton is köszönetemet fejezem ki ifj. Goór Györgynek. « vissza
4 Archivio Storico Diplomatico del Ministero degli Affari Esteri (Az Olasz Külügyminisztérium Diplomáciatörténeti Levéltára (rövidítése MAE) és Archivio dell'Ufficio Storico dello Stato Maggiore Esercito (A Szárazföldi Haderõnemi Vezérkar Történeti Hivatalának Levéltára (AUSSME). Az olasz katonai levéltárak haderõnemek szerint rendezettek. Mivel egyrészt az olasz légierõ átadta történeti anyagát a külügyi levéltárnak, másrészt a két világháború között nem volt magyar haditengerészet, a korszak magyar vonatkozású iratai a katonai levéltárak közül a szárazföldiben találhatók. « vissza
5 (A jelenlegi olasz miniszterelnököt is gyakran szólítják így.) Az 1930-as évek végén már magáénak mondhatta az Olasz Koronarend Parancsnoki (1924) és Nagykeresztjén (1935) kívül több olasz lovagrend kitüntetését, valamint spanyol, belga, brazil kitüntéseket is. 1966-ban a Magyar Vitézi Rend is kitüntette. « vissza
6 A háború elõtt néhány hónapot a londoni és berlini olasz attasé mellett töltött. « vissza
7 Aktív katonaként több hadtörténeti tanulmányt publikált (legtöbbet a tüzérség témájában). A második világháború után biztonságpolitikai/külpolitikai elemzéseket is megjelentetett nemcsak olasz, hanem francia újságokban, folyóiratokban is – köztük többet Magyarországról. « vissza
8 Comissione Militare (Interalleata) Italiana d'Armistizio. 1920 januárjáig mûködött. « vissza
9 Bécsi missziójáról írt könyvének címe pl. (Generale Roberto Segrè): La Missione Militare Italiana per L'Armistizio, (dicembre 1919 – gennaio 1920), Bologna, 1928. « vissza
10 A történeti szakirodalom eddig nem fordított figyelmet a háború utáni olasz missziók, majd az õket váltó budapesti katonai ellenõrzõ bizottságok szerepének feltárására. 1927-ben, miután a bizottságok megszûntek, kezdték meg hivatalosan is munkájukat a budapesti olasz katonai attasék, akiknek tevékenységérõl szinte semmit sem tudunk. (Sok helyütt még nevük is tévesen közölt.) « vissza
11 A katonai missziók tagjainak az antant elõírása alapján pl. nem volt szabad kapcsolatot tartani a lakossággal. « vissza
12 Tacoli többnyire Bécsben tartózkodott. Budapesten Lívio Borghese herceg vette át szerepkörét, akit Belgrádba neveztek ki követnek, de az új SzHSz-állam nem fogadta. Népes magyar arisztokrata rokonsága egy részével Romanelli is jó kapcsolatokat épített. Pl. Károlyi Fannival, akinek Borghese és Bethlen István egyaránt unokatestvére volt. « vissza
13 Segrè állítólag azzal bocsátotta útjára: mindig emlékezzen rá, az „Õ vállán nyugszik Olaszország presztízse abban az országban.” Romanelli id. mû. 19. old. « vissza
14 Az olaszországi cseh és szlovák hadifoglyokból toborzott csehszlovák hadsereget az olaszok szerelték fel és képezték ki 1918-ban. 1918 novemberétõl 1919 májusáig egy olasz tábornok, Luigi Piccione volt a parancsnoka. Rajta kívûl több olasz tiszt is harcolt a kb. 75 ezer hadifogolyból rekrutált csehszlovák hadseregben. (Az olaszországi magyar hadifoglyok száma is kb. 80 ezer volt.) Részletesen lásd Piccione 40 oldalas beszámolóját. AUSSME E–11/64/1. Luigi Piccione: La missione militare italiana in Boemia, 1919. december 12. « vissza
15 A Duna-medencét s elsõsorban Magyarországot érintõ olasz külpolitikai elképzelésekrõl magyarul lásd: L. Nagy Zsuzsa: Olasz érdekek és Magyarország 1918–1919. In: Történelmi Szemle 1965/2–3.sz. 256–274. old. és Walcz Amarylisz: Magyar kérdés az olasz külpolitika tükrében (1918–1927) c. disszertációját. Budapest, (ELTE BTK) 2000. – Sonnino felfogásának megfelelõen az olasz érdek a kontinens erõegyensúlyának fenntartása lett volna. Ezért Segre és Romanelli sem értett egyet Magyarország etnikai elveket semmibevevõ feldarabolásával. « vissza
16 Vö. Romanelli id.mû 79–80. old. « vissza
17 Az egymást gyorsan váltó külügyi és politikai megbízottak az olasz katonai missziókhoz tartoztak, de – ahogy azt késõbb Segrè tábornok nehezményezi – alárendeltségük nem volt egyértelmûen tisztázott. L.: Generale Roberto Segrè id. mû, 45–47. old. – Borghese pl. többször feljelentette Segret és Tacolit. MAE AP (1919–1930) Ungheria, Borghese távirata Sonninonak, n. 1546, 1919. június 1. – Cerruti pedig többször (pl. július 8-án Sonninonak küldött táviratában) öntörvényû politizálás miatt bepanaszolta Romanellit. « vissza
18 Megítélése szerint nem keltette államférfi benyomását. Nem volt eredeti koncepciója, Lenint utánozta. Kun Béláról adott részletes értékelését emlékiratán kívül lásd: Segrè id.mû, 241–244 old., valamint Carlo Stelluti Scala: Béla Kun dice che i tempi non sono maturi pel Bolscevismo. Ricordi del colonello Romanelli a Budapest. In: Il Giornale d'Italia, 1919. december 7. « vissza
19 Informátoraitól rendszeresen megkapta a Vörös Hadsereg hadmûveleti terveit is. Romanelli id. mû, 252–253.old. és HL MTK VHP 60/157, 61/108, 61/109. « vissza
20 Ehhez igénybe vette a proletárdiktatúra támogatására Budapestre érkezett Odino Morgari olasz szociáldemokrata képviselõ (az Avalanti újságírója) közvetítését is. Olasz csapatok behívása is felmerült. L.: AUSSME E–8/117/3. Romanelli jelentése Segrének, Budapest 1919. május 24. és u. o . L'On.Morgari e Bela Kun, Segre levele Romanellinek, Bécs, 1919.május 26. « vissza
21 AUSSME E–15/68. és MAE n. 1738. Inchiesta sulle relazioni di Autorita Militari Italiane con l'Ungheria Bolscevica (Jelentés az olasz katonai hatóságok Magyarországgal folytatott kapcsolatai ügyében), Roma, 1919. augusztus 9. A jelentés az egész bécsi missziót felmenti. Vö. még: Réti György: A Finzi-dosszié. In: Élet és Tudomány, 1975. márc. 21, 543–545. old. « vissza
22 Vö.: Romanelli, id.mû, 60–66. old. « vissza
23 AUSSME E–8/116/2. A bécsi fegyverszüneti missziónak. Párizs, 1919. június 9. « vissza
24 Részletesen lásd: Segre id. mû (L'opera contro la Missione), 201–322. old. « vissza
25 Korábbi „nagyvilági” életére Segre is célzott rövid bécsi beszélgetésük során. Vö.: Romanelli id.mû 17. old. « vissza
26 Laporta, di Pierro: Guido Romanelli un ufficiale italiano nella storia dell'Ungheria (G.R. egy olasz tiszt Magyarország történetében). In: Rivista Militare 2002/3. 99–109. « vissza
27 Enzo Santarelli: Italia e Ungheria nella crisi postbellica (1918–1920), Urbino, 1968, 139. old. « vissza
28 Segre 1919 szeptemberében kitûntetésre javasolta. November 7-i jelentésében tevékenységét a következõképpen értékelte: „ Miután 1919. május 16-án, a kommün idején a budapesti misszió élére került, Romanelli alezredes hatékony és megfontolt magatartásával hozzájárult Olaszország humánus hírnevének erõsítéséhez. A háborús konfliktus lezárulása utáni idõszaknak megfelelõen az országot új színben feltûntetve, sikeresen folytatta elõdei: Pentimalli õrnagy és Murari ezredes munkáját. Humanitárius tevékenysége Kun Béla kormányához június 26-án intézett levelével érte el tetõpontját, amelyrõl egyértelmûen kijelenthetem: annak a tervnek a megvalósításához vezetõ elsõ lépések egyikeként értékelem, amelyet budapesti missziónk feladatának tekintettem.” (A legfelsõ katonai vezetésnek, AUSSME E–15/68) « vissza
29 u.o. – Romanelli emlékiratán kívûl (id. mû, 179. old.) a szintén a Ritz szállóban lakó Krausz Simon is beszámol „Pénzember. Egy magyar bankár élettörténete” c. könyvében (Budapest, 1991, 164. old.) arról, hogy a budapesti misszió közbelépésükre büszke tagjai bizony izgalommal várták Segre tábornok utólagos jóváhagyását. « vissza
30 A volt ludovikások visszaemlékezéseit (köztük Bartha László õrnagy, a Ludovika parancsnoka jelentését) részletesebben lásd: Mi történt június 24-én? In: Nemzetõr 1959. augusztus 1–15, 8. old., Tormay Cecil: Ludovika, u.o. és Az 1919-es júniusi ellenforradalom. In: Hadak Útján, 1969. június, 13–16. old. Az olasz legfelsõ katonai vezetésnek a felkelésrõl Cerruti, Romanelli szerepérõl Segre küldött jelentést. « vissza
31 Az 1919-es júniusi ellenforradalom, id.mû, 15. old. « vissza
32 Gabányi János: Ünnepek. In: Magyar Katonai Közlöny, 1922/X, 732. old. « vissza
33 Kun Béla az „Avanti” 1919. június 27-i számában megjelent Romenellit vádló nyilatkozatától kezdõdõen az olasz baloldal évekig tartó szenvedélyes támadást indított ellene és Segre tábornok ellen. Gramsci egyik cikkében „a magyar forradalom Raszputyinjának” nevezte. Vö.: La fine della Repubblica comunista in Ungheria. In: Avanti! 1919. augusztus 4. « vissza
34 Hogy a felkelõk megmentése Romanelli érdeme, azt BöhmVilmos pl. határozottan vitatja. Az olasz alezredes szerinte Stromfeld tollaival ékeskedett, aki õt kérte meg, járjon közbe Kun Bélánál „a gyerekek” érdekében. Vö.: Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében, Bécs, 1923, 397. old. « vissza
35 Vö.: Romanelli id.mû 179. old. Sajnos a levelek terjedelmi okok miatt itt nem közölhetõk. A Romanelli által írt két jegyzék, memoárján kívül (157–181. old.) megtalálható a magyar Hadtörténelmi (HL MTK VHP 58/22–29) és az olasz külügyi és katonai levéltárakban is. Romanelli leveleit két olasz napilap is publikálta: az Avanti jún.30-i, és a Corriere della Sera július 2-i számában. A három levél Romanelli stílusát legsikeresebben visszaadó magyar fordítását lásd: Gabányi János Ünnepek címû rövid tanulmányában, id. mû 731–736. old. « vissza
36 A „Magyarság” egyik újságírójának kifejezése. 1922. november 19. « vissza
37 HL MTK VHP 62/226. 1919. augusztus 1. « vissza
38 A bukaresti olasz katonai attasé, Ferigo tábornok késõbb több levelet is írt a legfelsõ olasz katonai vezetésnek, amelyben Romanelli hazahívását kérte, arra hivatkozva, hogy prominens román személyiségek ki nem állhatják. Vö.: AUSSME E–15/68. Promemoria. A legfelsõ katonai vezetés Ferigo jelentésérõl, Roma, 1919. november 8. U.o. Ferigo levele az Ufficio Informazioninak, 1919. október 30. A román újságok még 1921 novemberében is – amikor Romanelli már két éve a 3. tüzérezred kötelélkében Udinében teljesített szolgálatot – a románok kárára, Magyarország javára tett nyilatkozatokkal vádolták. A vádak alaptalanok voltak. Vö.: Romania Nuova, 1921. augusztus 3. (Romanelli és a románok viszonya, hazahívásának története sajnos nem fér e tanulmány kereteibe.) « vissza
39 Sonninot a mérsékeltebb politikát folytató Tittoni váltotta 1919 júniusában. Mombelli arra törekedett, hogy Magyarországon Segrenek ne legyen kompetenciája. Cerrutival egybehangzóan arra panaszkodott, hogy Romanelli nem katonaként, hanem önfejû diplomataként viselkedik. Vö.: Harry Hill Bandholtz: An undiplomatic diary (By the american member of the Inter-allied Military Mission to Hungary – 1919–1920), New York, 1933. 221.old. („A szokásosnál is jobban aláhúzta azt a tényt – jegyezte fel naplójának november 12-i bejegyzésében Bandholtz amerikai tábornok Mombellirõl –, hogy feszültség van kettõjük között, amely elsõsorban abból táplálkozik, hogy Romanelli inkább diplomáciai funkciót lát el.”) « vissza
40 L.:Mombelli november 17-i és december 7-i jelentése a legfelsõ katonai vezetésnek. AUSSME E–15/68/1. « vissza