Nagy Gábor–Kovács Tibor
A szcintillációs detektorok jelene és jövõje
A nukleáris detektorok nagy családját alkotják a szcintillációs detektorok. 1903-ban Crookes, Elster és Geitel fedezte fel, hogy a cinkszulfid kristály radioaktív sugárzás hatására fényt sugároz ki, azaz szcintillál. A szcintillátorokban sokáig szemmel figyelték meg a részecskék becsapódását, csak 1947-ben alkalmazták elõször a fotó-elektronsokszorozót (fejlesztésében alapvetõ munkát végzett Bay Zoltán). Ez lehetõvé teszi a részecskék által keltett gyenge fényjelek elektronikus feldolgozását, az energiaspektrum vizsgálatát, radioaktív források abszolút aktivitásának meghatározását. A szerzõk röviden összefoglalják a szcintillációs detektorok jelen és jövõbeli alkalmazási lehetõségeit mind polgári, mind katonai aspektusból.
A sugárzás közvetlenül, illetve az ionizáció során keletkezett elektronok és ionok anyaggal való kölcsönhatása olyan gerjesztett atomokat, molekulákat hozhat létre, melyek például látható vagy ultraibolya fotonokat sugároznak ki. Bizonyos fényérzékeny anyagokból a fotonok elektronokat váltanak ki, ezeket a fotóelektronokat megfelelõ elektronsokszorozó közbeiktatásával elektronikus mérõberendezéssel már észlelni tudjuk. Ezt a jelenséget használja fel az ún. szcintillációs méréstechnika.
Szcintillációs anyagokban a nagy energiájú sugárzás hatására fényfelvillanás, „szcintilláció” keletkezik, azaz a sugárzás energiája adott hatásfokkal 350–600 nm közötti hullámhosszúságú fotonokat produkál.
A foto-elektronsokszorozó kifejlesztése döntõ fejlõdést hozott. Az eredetileg szabad szemmel megszámolt felvillanásokat most már egy külön eszközzel képesek voltak regisztrálni. A sokszorozó rendszer feladata, hogy a fényfelvillanás által a fotókatódban kiváltott néhány száz fotóelektron számát több nagyságrenddel növelje. [1]
Szcintillációs detektorok alkalmazásai
Lehetõségek a katonai alkalmazásra
A nanoSPEC olyan teljes sokcsatornás spektrométernek tekinthetõ, amely magában a mûszertestben tartalmaz egy szcintillációs detektort és egy fotoelektron-sokszorozót. Ezen kívül számos egyéb áramkört is magában foglal, amelyek más esetekben külön felépítményként szoktak elhelyezkedni. Soros digitális kimenettel rendelkezik, amelyen keresztül bármely PC soros bemenetére csatlakozhat (COM inputok). Az eszköz képes ún. in-situ mérések elvégzésére. Kis méretû kijelzõje segítségével relatív pontos adatot kapunk a szennyezõdésrõl. Egy PC-vel összekötve viszont spektrumokat vehetünk fel, amelyeken aztán különféle matematikai algoritmusokat futtathatunk. [2]
Az elmúlt években sikeres kísérletek történtek egy légi sugárfelderítõ rendszer kifejlesztésére. Az eszköz rendeltetése: háborús körülmények és ipari balaestek után a terep gyors sugárfelderítése és az elsõdleges helyzetfelismerés. Három alapvetõ célja van: a terepszennyezés felderítése, a pontszerû radioaktív sugárforrások behatárolása és a radioaktív izotópok azonosítása.
A mérés végrehajtásához egy fõre van szükség, vagy a közeljövõben vezeték nélküli kommunikáció segítségével földi állomásról is elvégezhetõ. A helikopter kétféle nukleáris detektorral van felszerelve. Egy háttérsugárzást mérõ (BNS-98 típusú dózisteljesítménytávadó) és egy NDI/SK típusú intelligens szcintillációs nukleáris detektor (Nai(Tl) kristállyal). A felszerelések között a legfontosabb a barometrikus nyomásmérõ és a GPS. [3]
Orvosi alkalmazások
A nukleáris medicina képalkotó diagnosztikai módszerei segítségével információt lehet szerezni az élõ szervezetben lejátszódó biokémiai folyamatokról. Az eljárások közé tartozó SPECT (Single Photon Emission Computed Tomography) és a pozitronemissziós tomográfia (PET) módszerek alkalmazása során radioaktív izotópokkal jelölt vegyületeket (radiofarmakonok) juttatnak a vizsgálatban részt vevõ személybe. A SPECT mûködési elvét mutatja be a 2. ábra.
Az általában intravénás módon beadott, jelzett molekulák viszonylag rövid idõ alatt kialakítanak egy olyan kváziegyensúlyi eloszlást, amelynek jellemzõi bizonyos mértékben tükrözik azokat a szöveti történéseket, amelyek az ekvilibrálódás után észlelt, háromdimenziós radiofarmakon-eloszlás kialakításában szerepet játszottak. Ezek a folyamatok sok esetben függenek a vizsgált szervezet aktuális állapotától, ezért ezekkel a non-invazív vizsgálómódszerekkel nyert eredményekbõl gyakran következtetni lehet a funkcionális állapotra. Az ilyen értelemben vett funkcionális állapot vonatkozhat egészséges egyének élettani állapotára, betegekben kialakuló kóros állapotra vagy speciálisan megtervezett gondolkodási tevékenységet kísérõ, agyi anyagcsere-változásokkal járó állapotokra.
A SPECT-módszer instrumentális kelléke egy nagyméretû (40–60 cm átmérõjû) szcintillációs kristály, amelyben nyomjelzõ radioaktív izotópok bomlását kísérõ gammakvantumok felvillanásokat keltenek. A vizsgálati személy és a kristály közé a kristály felületére merõleges tengelyû, párhuzamos furatokat tartalmazó kollimátort helyeznek abból a célból, hogy az egyes szcintillációs események kristályon belüli lokalizációja.
Az összetartozó gammafotonokat koincidenciában detektáló két kisméretû kristály egy olyan térbeli egyenest jelöl ki, amely áthalad az szétsugárzás helyén. Az elektronikus kollimáció, valamint a gamma-kvantumok egyenletes szögeloszlása lehetõséget nyújt arra, hogy a vizsgálati személyben kialakult egyensúlyi radiofarmakon-eloszlásról úgy lehessen vetületi képeket elõállítani, hogy a rendelkezésre álló gamma-kvantumok igen nagy hányadát felhasználjuk a képalkotás céljára. Ha a szcintillációs detektorokat gyûrûszerûen helyezzük el a vizsgálati személy körül, az összes vetítési irányhoz tartozó vetületi képek egyidejûleg elõállíthatók [4].
A peptikus fekély gyanúja esetén az elsõdlegesen választandó vizsgálat a felsõ pánendoszkópia, melyet a betegek csak gasztroszkópiának vagy gyomortükrözésnek neveznek. A Helicobacter pylori szerepe a fekélybetegség kialakulásában és fenntartásában igen nagy. Nagyon fontos kérdés tehát, hogy ezen baktérium kimutatható-e a fekélybetegben, mivel a kórokozó pozitivitása vagy negativitása a kezelés módját jelentõsen befolyásolja. Kimutatása történhet invazív vagy nem invazív eljárással. Számunkra a nem invazív eljárások közül a 13 C-uera-kilégzési teszt az érdekes.
Néhány éve kifejlesztett vizsgálati módszer. 13 C- (nem sugárzó) vagy 14 C- (sugárzó) izotóppal jelzett ureumot iszik a beteg, majd a gyomrában lévõ ureázenzimmel rendelkezõ Helicobacter pylori az ureumot ammóniára és bikarbonátra bontja. A bikarbonátból izotópszénatommal jelzett szén-dioxid keletkezik, mely a keringéssel a tüdõbe kerül, innen a kilélegzett levegõvel távozik. Az így kapott levegõmintából a nem sugárzó (nem radioaktív) 14 C-izotópot tömeg-spektrofotométerrel, a sugárzó (radioaktív) 14 C-izotópot pedig szcintillációs számlálóval tudjuk kimutatni.
A radioaktív-izotópos módszer kevésbé elterjedt, pedig a sugárterhelése egy röntgenvizsgálat sugárterhelésének csak ezredrésze. A 13 C (nem sugárzó) izotóppal jelzett vizsgálat az elterjedtebb. Ezt a vizsgálatot gyermekeknél és terhes anyáknál is el lehet végezni. A vizsgálat nagy elõnye, hogy a betegnek semmiféle kellemetlenséget nem okoz, másrészt az eredmény a vizsgálat után (24–48 óra) a szerológiai vizsgálattal ellentétben az aktuálisan fennálló állapotról tájékoztat [5].
Vízminták radon tartalmának vizsgálata [6]
Környezetünk védelmének egy fontos kutatási iránya egyrészt az, hogy ez a radioaktivitás hogyan kerülhet természetes módon felhalmozódva az emberi szervezet közelébe. Másrészt az, hogy az emberi civilizáció tevékenységei hogyan tudják az elõbb említett és más radioaktív elemek koncentrációját veszélyes mértékben mesterségesen megnövelni.
A urán több izotópja is jelen van a felszíni kõzetekben, ilyenek a 235 és a 238-as urán. A 235 U felezési ideje 0,7038•10 9 év, míg a 238 U felezési ideje 4,468•10 9 év. A 238 U bomlási sorában van egy érdekes elem, egy radioaktív nemesgáz, a 222 Ra izotóp. Ennek az elemnek a felezési ideje 3.8 nap, és ez lehetõvé teszi, hogy ha a földfelszín alatt több száz méterre keletkezik is, van elég ideje eljutni a felszínre, felhalmozódni házakban, barlangokban, ivóvízben. Elõször az uránbányákban dolgozók vizsgálata során derült fény a radon egészségi hatásaira. Ebben az esetben, a túlzott mennyiségben jelen lévõ radioaktív gázt minden nap belélegzõ bányászok egészségét észrevehetõen rontotta a tüdõbe került radon és leányelemeinek sugárzása.
Napjainkban az egyes gránit és más vulkanikus eredetû kõzetre épült falvak házainak lakótereiben okoz megemelkedett egészségi kockázatot a felhalmozódott radon. Néha azonban – ha csak rövid ideig és nem nagy mennyiségben kerül szervezetünkbe – a radon egészségi ártalmai helyett pozitív egészségi hatásokat is sejtetnek a modern megfigyelések.
A radon bomlásakor keletkezõ alfa-részecskék normál állapotú levegõben 3,5 cm-t tudnak megtenni, ez alatt már teljesen lelassulnak. Az ezerszer sûrûbb folyadék vagy szilárd halmazállapotú anyagban néhány mikrométer ugyanez a távolság. Ezért ezen izotópok sugárzása rövid hatótávolságú, nehéz õket részecskedetektorokkal érzékelni, azok falán sem tudnak már áthatolni.
A folyadékszcintillációnak vizes minták mérésekor az a nagy elõnye van, hogy a szcintilláló anyag elkeveredik a radioaktív izotópokat tartalmazó folyadékkal, és így nagyon kis hatótávolságú sugárzások is érzékelhetõk. A radon alfa-bomló izotóp, alfa-bomlásának energiája 5.45 MeV, azaz az elõbb említett keV sokszorosa. Azonban az alfa-részecskék töltése és tömege is nagyobb, így könnyebben meglökik a detektoranyag elektronjait, sokkal intenzívebben adják le energiájukat, és így hamarabb állnak meg, mint az azonos energiájú elektron. A fentebb említett mikrométeres hatótávolságuk miatt éppen a folyadékszcintillációs technika alkalmas a meghatározásukra.
Elõször a megvizsgálni kívánt vízbõl mintát kell vennünk egy jól meghatározott mintavételi eljárás keretében. A mintát „összekeverjük” a szcintillátor anyaggal. Várunk, míg megfelelõen elkeverednek a részecskék, ezután nincs más dolgunk, mint megszámolni az elektromos jeleket (CPM). Az elõzõleg ismert aktivitásokkal elvégzett kalibráció segítségével más adatok is meghatározhatók, pl. atomszám, aktivitás koncentráció.
Fa vízforgalmának vizsgálata [7]
A fák vízszállító rendszerének felépítését és mûködését elég alaposan ismerte a tudomány. A fás szárú növények törzse évrõl évre vastagodik, azaz évente új szállítószöveti elemek képzõdnek bennük. Az osztódó szövet, a gyûrû alakú kambium kifelé háncselemeket – ez a felépült szerves anyagokat szállítja –, befelé vizet szállító faelemeket hoz létre. Az évenként létrejövõ fa- és háncsgyûrût nevezzük évgyûrûnek. A kifelé képzõdõ háncs fokozatosan pusztul, míg a fagyûrûk megmaradnak, így a fagyûrûk számával jellemezhetõ a fa kora.
A fatest elemei akkor képesek szállítani a vizet, ha a folyadékoszlop folyamatos bennük. Ha megszakad, akkor a vízáramlás megszûnik. A számítások szerint egy 100 méter magas fában csak akkor lehet folyamatos a vízszállítás, ha a szívóerõ legalább 2 MPa, a légköri nyomás hússzorosa. A fatestben a víz áramlási sebességét elõször indukciós fûtés során keletkezett hõhullám terjedési sebességével azonosították. Így azt állapították meg, hogy a tölgyben percenként 40 méteres sebességgel halad a víz. Az ilyen mérések zavaró tényezõje lehet a hõvezetés, a túlfûtés, amely komoly hibaforrás. A hõáramlás mérésére alapozott módszerek, például a hõimpulzuskeltés vagy az állandó hõárammal való fûtés elterjedt mérési eljárás, de ezek mind közvetett módszerek: a vízszállítás sebességét egy elképzelt (éjszakai) minimumhoz viszonyítják, amikor feltételezésük szerint a levelek párologtatása minimális, s így a törzsben szinte nincs áramlás. Ezért egy pontosabb, közvetlen áramlási sebesség-meghatározást, az izotópos nyomjelzéses technikát választottak.
Radioizotópokat gyakran alkalmaznak különbözõ anyagcsere-folyamatok követésére, sõt terepi vizsgálatokban, ökológiai kutatásokra is használtak már, de ezek általában hosszú felezési idejû anyagok, amelyek tartósan szennyezhetik a környezetet, és csak szigorú sugárvédelmi elõírásokat betartva alkalmazhatók. Az is hátrányuk, hogy ugyanazon a fán nem lehet más környezeti, élettani feltételek mellett megismételni a kísérletet. 1985 novemberében Debrecenben üzembe helyezték a mindezidáig egyetlen ciklotront, és ez lehetõséget adott arra, hogy terepi kísérletekben elõször alkalmazzanak ciklotronban termelt rövid felezési idejû izotópokat, amelyek a vízárammal szállítódnak. A nátrium 24-es tömegszámú izotópját (felezési ideje 15 óra) és a kálium 43-as tömegszámú izotópját (felezési ideje 22,3 óra) választották.
Az elsõ feladat az volt, hogy megoldják az izotóp bejuttatását. Erre olyan módszert kellett kiválasztani, amely a lehetõ legkevésbé károsítja a fa vízszállító rendszerét, és kizárja, hogy levegõ jusson a tracheákba. Egy eredetileg csontminta vételére alkalmas, tût alakítottak át erre a célra, mert ezzel az injektálást állandó vízáram alatt lehet elvégezni. Az aktivitást a fa törzsére különbözõ magasságokban elhelyezett szcintillációs detektorral mérték. Az volt a kiinduló feltevés, hogy a fatörzs egy pontján beinjektált izotóp a felfelé áramló vízzel a fa csúcsa irányába szállítódik, ezért a detektorokat az injektálási ponttól fölfelé 1, 3, 9 és 12 méterre helyezték el.
Az eddigi modellek szerint a víz a szállítóedényekben, mint valami csõben, a fal mentén mozog felfelé. Ezért azt várták, hogy az aktivitás egy bizonyos idõ múlva megjelenik a következõ detektornál, s a két detektor közötti távolságot valamint az aktivitási csúcs megjelenésének idejét ismerve közvetlenül kiszámíthatjuk az áramlás sebességét. Mérési eredményeink azonban ellentmondtak az elõzetes elképzelésnek. Egyrészt kiderült, hogy az áramlás nem egyenletes, hanem rövid ideig tartó, kiugró csúcsok jelentek meg, majd csökkent a sebesség. Ezt azzal tudtuk magyarázni, hogy a felfelé áramlás nem egyenletes a fatörzs kerületén, csak egy-egy tracheakötegben, a kerület néhány pontján zajlik. Az áramlás egyenetlenségeit a lombkorona eltérõ transzspirációs viszonyai hozhatják létre: azok a levelek, amelyek éppen élénkebben párologtatnak, egy ideig gyorsítják a hozzájuk vezetõ tracheákban az áramlást. Ezt a jelenséget gyors áramlásnak neveztük el. A baj csak az volt, hogy a csúcsok éjszaka is voltak, s ez nem magyarázható az eltérõ párologtatásra alapozott elképzeléssel.
A gyors áramlás mellett egy jóval lassúbb, felfelé irányuló áramlást is kimutattunk. Ez sokkal egyenletesebb: az egymás fölötti detektorok között a víz gyakorlatilag azonos sebességgel halad. A vízszállítás szinte teljes hiányának két oka is lehet: vagy olyan törzsrészbe injektáltak az izotópot, amelyben légembólia miatt elakadt az áramlás, vagy a járatok telítettsége miatt idõlegesen leállt a vízszállítás a korona irányába. Ennek kiderítésére orvosi gyakorlatban már jól ismert képalkotó eljárást, a számítógépes tomográfiát (CT) hívták segítségül. Fontosnak látszott megtudni, milyen formában õrzõdik a fatörzs belsejében a vízkészlet (szabadon vagy valamilyen vízkötõ vegyületekhez kötõdve), és hogyan mobilizálódhat.
Természetesen ezek csak a kezdeti eredmények, még sok hasonló kísérletet kell elvégezni, és több fafajt kell megvizsgálni akkor, hogy pontosabb képet kapjunk a fák már szinte tökéletesen ismertnek hitt vízszállításáról. A modern orvosi vizsgálati módszereknek az ökológiai kutatásokba való bevonása számos lehetõséget kínál, gyakorlati felhasználása pedig új távlatokat nyit számunkra. A kísérleti elrendezést mutatja be a 3. ábra.
A neutrínó részecske kimutatása [8]
Az elemi részecskék nagy családjában a neutrínó egészen különleges helyet foglal el. Ennek a részecskének nincs elektromos töltése, azaz semleges (innen van a neve is, amely olaszul „semlegeskét” jelent), és nincsen tömege sem, vagy ha mégis van (a legújabb jelek erre utalnak) akkor az nagyon kicsi. Ám a legfontosabb tulajdonsága az, hogy rendkívül közömbös az anyaggal szemben: a kölcsönhatási valószínûsége (az úgynevezett hatáskeresztmetszete) nagyon-nagyon kicsi. Egy neutrínó át tudja szelni az egész földgömböt anélkül, hogy kölcsönhatna a Földet alkotó atomok bármelyikével.
Bizonyos szempontból óriási elõny ez a nagyfokú közömbösség az anyag iránt, ugyanis azzal a következménnyel jár, hogy a neutrínók a Világegyetem legtávolibb részeibõl is el tudnak hozzánk jutni, és így információt hozhatnak olyan területekrõl, amelyekrõl a csillagközi porban elnyelõdõ fény nem. Ugyanakkor ez a tulajdonságuk nagyon megnehezíti azt, hogy kísérletileg észlelni tudjuk õket, hiszen a kimutatás alapja valamilyen kölcsönhatás, amelynek során detektálható, észrevehetõ elektromos vagy más jelek keletkeznek. Ezért különleges módszer kell a neutrínók kimutatására, és általában igen nagy mennyiségû detektoranyagra van szükség. Közvetett módon már ki mutatták a neutrínót Wilson ködkamrával, azonban közvetlen kimutatásra sokáig nem létezett módszer. Egészen addig, amíg egy bizonyos F. Reines neutrínófizikus ki nem dolgozott egy módszert.
Reines és munkatársai olyan reakciót használtak fel a neutrínók észlelésére, amelynek során egy pozitív töltésû elektron (pozitron) és egy elektromosan semleges (a protonnal nagyjából azonos tömegû) neutron (n) keletkezik (a kísérleti berendezést mutatja be a 4. ábra ). A pozitron nagyon hamar „megsemmisül” a víz molekuláiban levõ elektronok valamelyikével: pozitív töltésû pozitron és a negatív töltésû elektron megsemmisítik egymást és keletkezik belõlük két gamma-kvantum. A neutron sorsa kicsit bonyolultabb: gyors neutronként keletkezik, és nagyon kis valószínûséggel lép magfizikai reakcióba a vízzel. Ha azonban lelassítjuk, akkor már reakcióképes. A lassítás nagyon egyszerûen történik: a keletkezett neutron ütközik a vízmolekulában levõ protonok vagy neutronok valamelyikével, mint egy biliárdgolyó egy másik biliárdgolyóval. Az ütközés során irányt változtat és – ez lényeges szempontunkból – energiát veszít. Ezért néhány ütközés után végül teljesen lelassul. Ekkor a vízbe elõzõleg belekevert kadmiumvegyületben levõ kadmium (Cd) atommaggal nagyon nagy valószínûséggel reakcióba lép, az pedig a reakció során „gerjesztõdik”, azaz magas energiaállapotba jut. Majd a gerjesztett állapotból az alapállapotba visszaesve több (átlagban két-három) gamma-kvantumot sugároz ki. Tehát mind a két termék végül is több gamma-kvantumot sugároz ki. Van azonban egy nagy különbség: a neutron lassulásához idõ kell, tehát néhány milliomod másodperccel késõbb kerül sor a neutronbefogási gammák megjelenésére, mint a pozitron megsemmisülési gammákéra.
A gamma-sugarak egy szcintillációs detektorral regisztrálhatók: A detektorokból egyet a víztartály fölé, egyet alá helyezünk. Ezekbõl két elektromos jelet kell kapnunk: egyet az e+ megsemmisülésébõl, egyet a Cd neutronbefogásából, a kettõ között milliomod másodpercnyi késéssel. Ez az úgynevezett késleltetett koincidencia nagyon jellegzetes jele a neutrínónak, hiszen hallatlanul kicsi a valószínûsége annak, hogy háttérként, mintegy véletlenül két elektromos jel jelenjen meg úgy, hogy a kettõ között éppen egy milliomod másodpercnyi idõkülönbség legyen.
A szcintillációs detektorok jövõjét tekintve különválaszthatjuk magának a szcintillátor anyagának kutatását, a fotóelektron-sokszorozó kiváltását más félvezetõ eszközökkel és a feldolgozó egység modernizálását, újabb kiértékelõ algoritmusok kifejlesztését.
Az elmúlt évtizedben a szervetlen szcintillátorok fejlesztése a reneszánszát éli. Az új anyagok közül érdemes említést tenni a PbWO 4 -ról amely jól használható nagy energiájú kísérleteknél. LSO (Lu 2 SiO 5 :Ce) anyagot pedig kifejezetten a tomográfiás kamerákhoz fejlesztették [9].
A fotóelektron-sokszorozó kiváltása fotódiódákkal nagyobb kvantumhatásfokot és nagyobb térbeli felbontást tesz lehetõvé. A fotódiódák közül a legígéretesebb megoldás a PIN dióda. A félvezetõ diódáknak számos elõnyük van a vákuum technikát használó fotóelektron-sokszorozóval szemben. Legszembetûnõbb talán a fizikai méret, érzéketlenek a mágnese mezõre, de a legnagyobb elõnye az akár 90%-os kvantumhatásfok. A PIN dióda felhasználásával képesek vagyunk egy sokkal kompaktabb, kisebb fogyasztású mérõeszköz kialakítására, ha nem is tudnánk olyan pontossággal és felbontással prezentálni egy sugárforrást, mégis tökéletes lenne egy terepi eszköz kifejlesztésére [10].
FELHASZNÁLT IRODALOM
[1] Nagy Lajos György – Nagyné László Krisztina: Radiokémia és izotóptechnika. Mûegyetemi Kiadó, Budapest, 1997
[2] Kovács: nanoSPEC és nanoASSIST mérõmûszerek használata. (fordítás), Budapest, 2004
[3] Csurgai: LABV, Légi ABV felderítõ rendszer helikopterre. Tanulmány, Budapest, 2003
[4] Kári: Radioaktív ás térbeli detektálása és képszerû rögzítésének fizikai alapelve. Tanulmány, Budapest, 2001
[5] http://www.nmc.dote.hu/nmtk/
[6] http://ion.elte.hu/~akos/mflab/rad/rad.htm
[7] http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1999/9950/vizforgalom/afakv.htm
[8] http://www.sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ma/et_tart/lst?kat=Afbh&url=/eletestudomany/archiv/
2000/0034/neutrino/neutrino.html
[9] William W. Moses: Current trends in scintillator detectors and materials, Nuclear Instruments ans Methods in Physics Research, Vol. 487, 2002
[10] Cristina Zavaleta: Photodiodes as Substitutes for Photomultiplier Tubes
(http://ric.uthscsa.edu/personalpages/lancaste/DI2_Projects_2003/ Photodiode_vs_PMT.pdf)