BIZTONSÁGPOLITIKA
Pirityi Sándor
Az állam fegyveres önvédelemi joga– az erõalkalmazás jogrendje és etikája*
A pályamû „Ius ad pacem” („Jog a békéhez”) jeligével került benyújtásra, azt sugallva, hogy a „ius ad bellum”-ot, a háborúhoz való jogot végre nemcsak a deklarációk, az írott törvények, nemesen csengõ nemzetközi jogi rendelkezések szintjén, hanem a valós élet minden szférájában fel kellene váltania a békéhez való – érvényesítendõ és érvényesíthetõ – jognak, mégpedig az egyes emberek, az egyes társadalmak számára ugyanúgy, mint a népek, nemzetek, országok és államok számára.
A pályázó témaválasztása indoklásul írásmûve bevezetõjében hivatkozott a pályázati kiírásban feldolgozásra ajánlott olyan kérdéskörökre, mint „a biztonság modern értelmezése és aktuális problémái”, a „védelmi és stratégiai tervezés aktuális kérdései”, „a háborúval kapcsolatos elméletek változása a jelenlegi kihívások fényében”, nemkülönben arra, hogy a kiírás nem zárta ki az „önálló kezdeményezés alapján választott”, esetleg „komplex jellegû, pályázati témákat. Ezek alapján bátorítást érzett olyan alapkutatás jellegû vizsgálódáshoz, amely „interdiszciplináris beágyazást” nyújthat gyakorlatiasabb, „alkalmazott” hadtudományi kutatási irányzatokhoz.
A témaválasztást tartalmi oldalról indokolva a szerzõ a következõ eszmefuttatást bocsátotta elõre a dolgozat bevezetõjében:
„Nemzetközi válságra a háború a legrosszabb megoldás, a diplomácia csõdjét jelenti. Ez régi igazság. A fegyverek nem szeretnek berozsdásodni, ez még régebbi igazság. Tény, hogy 1945 óta a háborús és egyéb fegyveres konfliktusok halálos áldozatainak száma megközelíti a 20 milliót. Tény, hogy globalizálódik a támadó, agresszív mentalitás, az erõszakra való hajlam, vele globalizálódik a rettegés, a félelem, a bunker-magatartás. »Ugrásra kész világról« cikkeznek, s azt, amiben élünk, úgy határozzák meg, hogy az »a hidegháború folytatása más eszközökkel«. A szervezett békétlenséget divat lett mindkét oldalról a jogos önvédelem aktus-láncának minõsíteni, miközben az egyik szembenálló fél önvédelme mindig jogosabbnak, fontosabbnak, elfogadhatóbbnak minõsül, mint a másiké. Az önvédelem szempontjából már alig hozható szóba az államok szuverén egyenlõsége. Civilizált világunkban »az állam kivonul a népbõl«, ugyanakkor több ezer kilométer távolságban bonyolódik nem egyszer kétes vállalkozásokba kétes érdekek szolgálatában.”
A pályázó ugyancsak a bevezetõben felhívta a figyelmet arra, hogy napjainkban – úgy tûnik – „az ideális biztonság, szabadság és jólét egymást feltételezik, de kezd világossá válni, hogy kölcsönösen alááshatják is egymást. A küldetéstudat felelõs államférfiakkal mondatja el, hogy a kabuli és bagdadi despoták kiseprése után 20 millió afgán és 25 millió iraki elõtt nyíltak meg az ígéretes jövõ kapui, hogy a világ jobb, biztonságosabb lett. De ha szentélyek lerombolása közepette akár a lefejezés és a kínvallatás is bekerült, bekerülhetett a »jogos önvédelem« eszköztárába, akkor a civilizált világ méltán tarthat igényt egy új jogrendre, egyáltalán jogrendre, nemzetközi törvényességre, »jogos önvédelemre a jogtalan önvédelemmel szemben«”.
A jogsértõ vagy nem jogkövetõ nemzetközi fegyveres erõszaktétel eseteinek immár jó ideje megfigyelhetõ elburjánzása az összefüggésekbõl megítélhetõen egész sor monumentális igazságtalanságra és méltánytalanságra vezethetõ vissza – mutat rá még mindig a pályamû bevezetõjében a szerzõ, néhány konkrétumot említve.
„Szó van mindenekelõtt a népek és nemzetek önrendelkezési jogának majd minden kontinensen érzékelhetõ érvényesíthetetlenségérõl, de a jog mesterséges, céltudatos túlhajtásáról is… Újjászületett felvértezettebb formában a múlt század elsõ felének hírhedt nacionalista szeparatizmusa és természetesen szeparatista terrorizmusa is.
Ezzel együtt kiélezõdött az államisággal nem rendelkezõ etnikumok problémája, amely a krónikus semmibe vevés és a kétségbeesett kilátástalanság miatt ugyancsak terrorizmusba torkollott.
A másik kirívó igazságtalanság-tömb az »atomklub« létrejöttével, a „kiscsoportos” atommonopólium megõrzésének diszkriminatív ábrándjával, az atomleszerelés bojkottjával, a nukleáris elrettentés stratégiájának önkényes kisajátításával függött és függ össze. Az úgynevezett fejlõdõ világ néhány konfliktusos szembenállásba keveredett hatalma a praktikus és olcsó önvédelem reményében, a »deklarált« atomhatalmak minden figyelmeztetõ jelzést semmibe vevõ példáját követve nemcsak nukleáris fegyvertárra tett szert, hanem olyan rakétapotenciálra is, amely egyrészt szétfeszítette a hadászati stabilitás fogalmát és rendjét, kiszámíthatatlanságot vitt az elsõ és második atomcsapás szilárdnak hitt logikájába, másrészt szétzilálta néhány »deklarált« atomhatalom mindenhatóságának és sebezhetetlenségének mítoszát, megnyitott bizonyos utakat-módokat zsarolhatóságuk felé. A logikus következmény utóbbiak részérõl az önvédelem újragondolása és ellenintézkedések kilátásba helyezése lett.
Abban a világban, amely hozzászokott biztonságpolitikai és védelmi síkban az államokban és államközi szövetségekben-szervezetekben gondolkodáshoz, idegesítõ újszerûségként hatott nem állami »erõszakhordozók« megjelenése, amelyekre nemigen terjedt ki a nemzetközi jog figyelme, a nemzetközi hadijog látókörébe is csak néhány évtizede kerültek. A szeparatista, nacionalista, vallási és ideológiai terrorizmus mellett sorompóba lépett – mégpedig igen látványos és erõs szimbolikájú bemutatkozással – az antihegemonista, globalizációellenes terrorizmus. És kiderült, hogy vannak szuper- és kevésbé szuperhatalmak, amelyeknek érdekükben áll a két terrorizmustípus összemosása.”
A pályamû szerzõjét foglalkoztató „szónoki kérdéscsokor” következik ezután – ez idõ szerint megválaszolatlannak vagy megválaszolhatatlannak tûnõ kérdésekbõl, amelyek azonban bármikor kemény idõszerûséget nyerhetnek:
Milyen lehet az állam fegyveres önvédelme végsõ veszély esetén, amikor léte forog kockán? Mûködhet-e jól az önvédelem, ha az elrettentés kudarcot vall? Hol van az elrettentés és az önvédelem határa? Van-e, lehet-e „megsemmisítõ” önvédelem? Kinek van joga az önvédelemre, milyenre, mikor és ki ellen? Hol az önvédelem alsó és felsõ határa? Mi legyen a viszony a saját önvédelem és mások önvédelme között? Gyanús szándék, gyanús képesség, gyanús tevékenység indokolttá teszi-e a fegyveres önvédelmet? Hogyan kell konfrontáló államok önvédelmi jogát megítélni? Mi az önvédelem kritériuma nem állami szereplõkkel szemben? Hol legyenek az önvédelem frontvonalai? Önvédelem csak saját területen? Önvédelem a nemzeti-koalíciós határokon túl? Önvédelem a világ másik felén?
Az MHTT 2004. évi tudományos pályázatára beküldött és jelen ismertetés tárgyát képezõ tanulmány tartalmi hét fejezetekre tagolódik:
A szerzõ az önsegélyt és annak két fõ változatát tárgyaló I. fejezetben abból indul ki, hogy az ENSZ-Alapokmány nem szabályozta, milyen lépésekhez van joguk a világszervezet tagállamainak olyan, ellenük elkövetett agresszív cselekmények esetében, amelyek nem fegyveres jellegûek. Hat évtizeddel ezelõtt ez nem tûnt különösebben szükségesnek, mint ahogy az agresszió fogalmi meghatározásának az alapokmányba való belefoglalása sem. Ez azonban nem fosztja meg az államokat attól, hogy a nemzetközi jogban pontosan körülírt válaszintézkedéseket foganatosíthassanak – fegyveres erõ alkalmazása nélkül más államok nem fegyveres agresszív fellépéseivel szemben. Ezeket az önvédelmi válaszintézkedéseket a nemzetközi jog az önsegély kategóriájába sorolja.
A magyar Diplomáciai és Nemzetközi Jogi Lexikon (Akadémiai Kiadó, 1967) önsegélynek azt a módot nevezi, amelynek igénybe vételével egy állam jogosan kikényszerítheti, hogy egy másik állam a vele szemben fennálló kötelezettségét teljesítse, illetve, hogy jogsértõ magatartásával felhagyjon. A lexikon az önsegély eszközei közé sorolja a represszáliát, a retorziót, bizonyos gazdasági rendelkezéseket, sõt a tételes szabályok által megjelölt esetekben a fegyveres fellépést is. Az önsegélyt alkalmazhatja a sértett állam egyedileg, de több állam kollektív fellépése sincs kizárva.
A német Wörterbuch der Aussenpolitik úgy határozza meg a retorziót, mint megtorló rendszabályt, amelyet egy állam egy másik állammal szemben foganatosít (például beutazási tilalom ez utóbbi állampolgárai számára, vámdíjtételek emelése és így tovább), válaszképpen olyan jogellenes, indokolatlannak minõsíthetõ intézkedésekre, amelyek sértik gazdasági és egyéb érdekeit.
Azért nem indokolatlan a lexikonszerû meghatározásoknál idõzni, mert az új évezred a „jogos védelem” jegyében világjelenséggé tette a legkülönbözõbb visszavágásokat, ellenrendszabályokat, leszámolásokat, büntetõ katonai akciókat, megtorlásokat, sõt sokszor bizonyíthatatlan szándékok keresztülvitelének preventív meghiúsítását is.
A büntetõ megtorlásnak hagyományosan szigorúan arányban kell állnia a vétkes állam sérelmes intézkedéseivel, ellenkezõ esetben ez már nem az önsegély egyik válfaja, hanem támadás egy másik ország ellen. Valamikor még nem szabtak határokat az önsegély érvényesítésének, és azt lényegében az érdekelt állam belátására bízták. Gyökeres változás akkor következett be, amikor a modern nemzetközi jogban megerõsítették az agresszió tilalmát, általában tilalom alá helyezték erõ alkalmazását egy állam részérõl egy másik állammal szemben, továbbá szabályozták az önvédelmi jog érvényesítését. Tilos lett – a katonai támadással szembeni önvédelem esetei kivételével – egy adott állam részérõl fegyveres erõ bárminemû alkalmazása önsegély keretében; az önvédelem, amelyet sok nemzetközi jogász az önsegély egyik legfontosabb válfajának tekintett, önálló intézmény lett.
Említésre méltó, hogy az ENSZ Alapokmánya már nem tesz említést az önsegélyrõl, de az 1949-es Észak-atlanti Szerzõdés 3. cikkelyében még szerepel, hogy a NATO tagállamai „külön-külön és együttesen, folyamatos és hathatós önsegély és kölcsönös segítség útján, fenntartják és kifejlesztik egyéni és kollektív védelmi képességüket fegyveres támadással szemben”.
Az ismertetés tárgyát képezõ tanulmánynak az önvédelem jogával és feltételrendszerével foglalkozó II. fejezete emlékeztet arra, hogy az „igazságos háborúnak” a középkorban tért hódított elméletében szerepelt elõször: a háború akkor jogos, ha önvédelembõl folytatják.
„A támadó háborúkkal szemben megnyilvánuló társadalmi ellenállás hatására egyes államok a 19. század végétõl kezdve igyekeztek az általuk indított háborúkat »védelmi« vagy »megelõzõ« (preventív) jellegûeknek minõsíteni. Elõbbi az »igazságos háború« elvére, utóbbi az állam »önfenntartási jogára« épült, de ezeknek az elveknek nem volt tételes nemzetközi jogi alapja. A nemzetközi jog egyébként akkoriban semmiféle háború indítását nem korlátozta. Amikor viszont az újabb nemzetközi jog kezdett kísérleteket tenni az államok háborús jogkörének korlátozására, nyomban jelentkeztek a jogi visszaélések az önvédelem fogalmával” – mutat rá a szerzõ.
Forrásai szerint az 1928-as Kellog-Briand paktummal kapcsolatos tanulságok nyomán (a paktumhoz fûzött fenntartások egyebek között azt tartalmazták, hogy minden állam maga – és csak maga – illetékes annak eldöntésére, vajon a körülmények megkívánják-e a védelmi háborúhoz folyamodást) fejlõdött ki a II. világháború után a „jogos önvédelem” fogalma és a tételes jog az önvédelem jogának újfajta szabályozásával olyan helyzetet teremtett, amelyben nemzetközi jogi téren csupán egy jogtalan támadásnak azonos eszközökkel való elhárítása fogadható el jogos önvédelemnek akkor, ha az elhárításra más mód nem kínálkozik. Eszerint a jogos önvédelem semmiképpen sem lehet megelõzõ akció, hanem legfeljebb fegyveres válasz egy fegyveres támadásra.
A tételes nemzetközi jogban hasonló szabályozást vezetett be az Egyesült Nemzetek Szervezete San Franciscóban 1945. június 26-án elfogadott alapokmányának 51. cikkelye, amely elismerte a világszervezet tagállamainak egyéni vagy kollektív önvédelemhez való jogát, de kettõs – tárgyi és idõbeli – korlátozással: a) csak fegyveres támadással szemben alkalmazható, a Biztonsági Tanácsnak teendõ azonnali jelentés mellett, és b) csupán addig, míg a Biztonsági Tanács a béke és biztonság fenntartásához szükséges intézkedéseket meg nem teszi.
A pályamû a továbbiakban a katonai védelem fogalmát, az állam védelmi képességének összetevõit boncolgatja, majd rávilágít, hogy az állami szintû önvédelem szélesebb, katonapolitikai, illetve biztonságpolitikai értelemben vett fogalma mellett van az önvédelemnek egy szigorúbb, szûkebb nemzetközi jogi értelmezése is.
„A nemzetközi jogban – mutat rá a szerzõ – önvédelem alatt azokat a katonai jellegû rendszabályokat értik, amelyeket a fegyveresen megtámadott állam foganatosít az agresszor állammal szemben, de önvédelemnek ismerik el annak az államnak az eljárását is, amely fegyveres erõivel segítséget nyújt egy megtámadott államnak. Az ENSZ-alapokmány a gazdasági, az ideológiai, a közvetett agresszióval szemben nem enged meg fegyveres önvédelmet. Ha Biztonsági Tanács a megtett katonai intézkedésekrõl szóló közlés vétele után nem tesz intézkedéseket a nemzetközi béke és biztonság helyreállítására és fenntartására, az állam az agresszió teljes megszüntetéséig (visszaveréséig) folytathatja az önvédelmet. Kollektív önvédelem esetén ahhoz, hogy egy állam fegyveres erõivel fellépjen egy harmadik állammal szemben agressziót elkövetett állam ellen, az ENSZ-alapokmány szerint nem szükséges segítségnyújtási megállapodás a segítõ ország és az agresszió áldozata között. A segítségnyújtási megállapodások nemcsak a részesek jogait, hanem kötelességeit is rögzítik.”
A magyar Hadtudományi Lexikon a „jogos önvédelem” szócikket tartalmazza, ennek egyrészt nemzetközi biztonságpolitikai, másrészt büntetõjogi értelmezését adva. Biztonságpolitikailag intézkedések összességét érti jogos önvédelem alatt, amelyek „egy állam szuverenitása ellen indított fegyveres támadás esetén – az arányosság szabályainak betartásával – kerülnek foganatosításra”. A szócikk szerzõje rámutat, hogy a második világháború után alakult ki egyrészt az elméletben az „önvédelem” helyett a „jogos önvédelem” fogalma, másrészt a tételes nemzetközi jogban az önvédelem jogának újfajta szabályozása, miszerint „csupán egy jogtalan támadásnak a támadóéval azonos eszközökkel való elhárítása” fogadható el jogos önvédelemnek, mégpedig akkor, ha az elhárításra más mód nem kínálkozik. A jogos önvédelem tehát – szögezi le a lexikon – „semmiképpen sem lehet megelõzõ akció, hanem legfeljebb fegyveres válasz egy fegyveres támadásra”.
Minthogy az önvédelem, illetve a jogos önvédelem erõszak nemzetközi alkalmazását feltételezi és követi, a jogos és jogtalan erõszak nemzetközi jogi megítélése is meghatározó a nemzetközi biztonság és a jogrend vonatkozásában.
A nemzetközi erõszaktétel tilalmának elvét a II. világháború befejezése óta a legszélesebb formában az ENSZ alapokmánya állítja fel a 2. cikkely 4. pontjában, amely az alapokmány gerincének tekinthetõ. Eszerint „a Szervezet összes tagjainak nemzetközi érintkezéseik során más állam területi épsége vagy politikai függetlensége ellen irányuló vagy az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férõ bármely más módon nyilvánuló erõszakkal való fenyegetéstõl vagy erõszak alkalmazásától tartózkodniuk kell”.
Az önvédelem jogát az erõszak tilalmának elve nem érinti, és nem akadályozza azt sem, hogy az államok közössége a Biztonsági Tanács határozata alapján erõszakot alkalmazzon az agresszorral szemben a béke megóvása vagy helyreállítása érdekében. Az Alapokmány az erõszak fogalmát minden megszorítás nélkül említi, míg ott, ahol kizárólag a fegyveres erõszakkal kapcsolatban kíván rendelkezni, ezt kifejezetten ki is mondja. (Az 51. cikkely világosan „fegyveres támadásról” szól, amikor az állam önvédelmi jogát elismeri.)
A szerzõ a pályamunkában ezután kitér két olyan területre, amely az erõszak egy sajátos fajtájának tilalmával, illetve a szükséghelyzetben alkalmazott-elkövetett jogsértéssel függ össze és bizonyos értelemben mindmáig tisztázatlan elemeket tartalmaz.
Az egyik a nemzetközi szerzõdések létrejöttének, megkötésének erõszakmentessége, ami a múlt század második felében fogalmazódott meg követelményként, igaz, felemás módon. Mint a pályázó emlékeztet rá, az erõszak fogalmának kérdése a nemzetközi szerzõdések jogát kodifikáló 1968-69. évi bécsi konferencián is felvetõdött. A létrejött egyezmény 52. cikkelye semmisnek nyilvánítja az olyan szerzõdést, amelynek megkötése erõszak alkalmazásának vagy erõszakkal való fenyegetésnek a hatására történt. Számos nyugati ország ellenállása következtében azonban nem sikerült az egyezmény szövegében az erõszak fogalmi meghatározását adni. Tény, hogy a konferencia egy külön nyilatkozatban viszont elítélte a kényszer minden formájának alkalmazását, tehát mind a katonai, mind a politikai, mind a gazdasági nyomás formájában jelentkezõ kényszert.
A másik terület, amelyre a pályázó a jogos védelem, illetve az önvédelem kérdésköre peremén lényegesnek tartotta legalább érintõlegesen kitérni, ez a szükséghelyzet nemzetközi jogi fogalma, bár a szakirodalom nem említ olyan nemzetközi egyezményt, amely a szükséghelyzet „jogosultságát” kifejezetten elismerné.
A már többször idézett magyar Diplomáciai és Nemzetközi Jogi Lexikonban az a meghatározás olvasható, hogy a szükséghelyzet „olyan veszélyes esemény által elõidézett állapot, amelyben a veszély elhárítása érdekében a fennálló jogszabályokat a szükséghez képest, átmenetileg figyelmen kívül lehet hagyni. A jelenség napjainkban nem ismeretlen, korábban nemzetközi bírói ítéletek alkalmazták a szükséghelyzet elvét, mint az államok által elismert általános jogelvet”.
A veszélynek, amely a szükséghelyzet elõfeltétele, a nemzetközi jogban „közvetlennek és másképp el nem háríthatónak” kell lennie. A szükséghelyzetben alkalmazott jogsértésnek – mert errõl van szó – nem szabad súlyosabbnak lenni, mint az azt elõidézõ cselekménynek vagy eseménynek. A veszély elmúlásával a végszükségi magatartásnak véget kell érnie, nem idézhet elõ olyan tartós állapotot, amely az állam szuverenitásával összeférhetetlen(!). Nemzetközi jogászok vélekedése szerint a szükségcselekvés lényegileg abban különbözik a jogos védelemtõl, hogy elõbbit nem elõzte meg jogellenes támadás, amely viszont szükségképpen elõfeltétele a jogos védelemnek.
Hans Kelsen, Alfred Verdross és más külföldi nemzetközi jogászok okfejtésének ismertetése után a pályázó egy tanulságos illusztrációval is szolgál még az elsõ világháború idõszakából. Ennek lényege a következõ:
A Német Császárság 1914-ben azt tudatta a világgal, hogy „jogos védelem és szükséghelyzet” jogcímén támadta meg az akkor „állandó semlegességû” Belgiumot, arra hivatkozva, hogy Németországot Belgiumon keresztül francia támadás veszélye fenyegeti. A német kormány 1914. augusztus 2-án jegyzékben közölte Belgiummal: megbízható értesülései vannak a francia haderõ „szándékolt” felvonulásáról a Givet-Namur vonalra, ezek az értesülések, úgymond, semmi kétséget nem hagynak Franciaországnak olyan szándékai felöl, hogy belga területen keresztül akar Németország ellen felvonulni…
Mielõtt egy frissebb illusztrációval szolgálna, a szerzõ lényegében megismétli azt az állítást, hogy a „szükséghelyzet” elfogadott koncepcióvá vált a nemzetközi felelõsség elméletében. „Amikor az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága kodifikálni próbálta ezt a fogalmat, addig eljutott, hogy ha egy állam olyan cselekedetet hajtott végre, amely valamilyen nemzetközi kötelezettségével nem áll összhangban, két esetben hivatkozhat szükséghelyzetre, mint cselekedetének jogellenességét kizáró okra, nevezetesen: ha ez a cselekedet volt az egyetlen eszköz arra, hogy létfontosságú érdekét egy küszöbön álló és súlyos veszéllyel szemben megóvja; ha a cselekedet nem csorbította komoly mértékben annak az államnak lényegbe vágó érdekeit, amellyel szemben a kötelezettség fennállt.”
Ezután következik a dolgozatban annak a fonák helyzetnek az illusztrálása, amikor az államok általában elismernek egy nemzetközi jogszabályt, csupán egy adott esetre nem tartják alkalmazhatónak. Két NATO-tagállam három évtizeddel ezelõtti összeszólalkozásáról van szó.
Az történt, hogy 1975. december 10-én éjjel brit hajók hatoltak be Izland parti vizeire. London szerint a hadihajók menedéket kerestek a rossz idõ elöl, „amint erre joguk van a nemzetközi szokásjog értelmében”. Izland kormánya viszont úgy foglalt állást, hogy ha a brit flottakötelék tényleg végszükségben lett volna, úgy joga lett volna belépni az izlandi belvizekre, de szerinte nem ez volt az ok, hanem csupán provokáció történt…
A nemzetközi gyakorlatban nem egyszer elõfordul, hogy egy fellépés, egy vállalkozás, egy küldetés alapvetõen nem a hangoztatott célt szolgálja, s a helyzet merõben újszerûnek tûnik, holott már jóval elõbb megadták a minõsítését. A pályázó rátalált egy tanulmányra, amely tíz év múltán is beigazolódott, de eltusolt összefüggésre világított rá.
Egy magyar nemzetközi jogász, Nagy Károly a Jogtudományi Közlöny hasábjain 1995-ben megjelent tanulmányában a szükséghelyzet témája kapcsán megemlítette, az állami gyakorlatban újra és újra alkalmazott „humanitárius intervenciót” („emberiességi beavatkozás”), amelynek címén „emberi életek mentésének ürügyével az államok legtöbbször agressziónak minõsülõ cselekményt kívántak legalizálni”. „Agressziót nem lehet még az emberi jogok védelme címén sem elkövetni” – figyelmeztetett a magyar nemzetközi jogász, megjegyezve, hogy „az emberiességi beavatkozás jogszerûsége még túszok kiszabadítása érdekében is igen vitatható, több nemzetközi jogász csak természeti katasztrófa esetén tartja lehetségesnek az intervenciót”.
A beavatkozás általánosabb témakörében a pályázó emlékeztet rá: „Nemzetközi jogászok nagyjából egyetértenek abban, hogy az ENSZ Alapokmánya, amely a II. világháború után rögzítette a nemzetközi jog alapelveit, nem tartalmaz kifejezett rendelkezést a beavatkozás tilalmára az államok egymás közötti viszonyában. Ez a körülmény jelentõs önvédelmi többletfeladatokat ró az államokra. Az Alapokmány 2. cikkelyének 7. pontja viszont kifejezetten kimondja a beavatkozás tilalmát magára az Egyesült Nemzetek Szervezetére nézve. Eszerint »az Alapokmány egyetlen rendelkezése sem jogosítja fel az Egyesült Nemzeteket arra, hogy olyan ügyekbe avatkozzanak, amelyek lényegileg valamely állam belsõ joghatóságának körébe tartoznak.« Ilyen ügyek adódhatnak természetesen az önvédelem jogából.
Az idézett rendelkezés egyben határokat szab a beavatkozás tilalmának, amenynyiben kimondja, hogy a be nem avatkozás elve nem érinti az Alapokmány VII. fejezetében tárgyalt kényszerítõ intézkedések alkalmazását. Ez valójában azt jelenti, hogy az agresszorral szemben a beavatkozás tilalma nem érvényesülhet. Ez ismét bizonyos értelemben háttértámogatás a jogos önvédelem intézményének, hiszen ha a békét közvetlen veszély fenyegeti, minden intézkedést meg kell tenni a nemzetközi béke és biztonság helyreállítására, illetve fenntartására, és ezekkel az intézkedésekkel szemben az agresszor nem hivatkozhat a beavatkozást tiltó elvre.”
A pályázat III. fejezete a 20. század hadtudományi, politika-tudományi, nemzetközi jogi, biztonságelméleti írásaiból elevenít fel olyan részleteket, amelyeknek gondolatait, érvelését, felismeréseit nem tette idejét múlttá a fordulatokban bõvelkedõ évtizedek egymásutánja sem.
Részlet Búza László professzor 1935-ben megjelent nemzetközi jogi tankönyvébõl:
„A jogos védelemnek nem bárminõ jogsértés esetén van helye, hanem csak annak a jogtalan és közvetlen támadásnak a visszaverése céljából, mely a jogrend által adott eszközökkel el nem hárítható. A jogos védelem tehát sohasem lehet megtorlás, …az mindig csak a fenyegetõ vagy megkezdett támadás elhárításának eszköze. A támadás befejezésével alkalmazásának jogi lehetõsége megszûnik.”
„Ha a nemzetközi jog deliktumnak nyilvánítja a háborút, a védelmi háború, amely egy jogtalan és közvetlen támadás elhárítására szükséges, nem lehet jogellenes, feltéve természetesen, hogy a jogtalan és közvetlen támadás tényleg fennforog, s ez a támadás el nem hárítható… A jogos védelem határainak jóhiszemû áthágását a nemzetközi jogban sem lehet jogellenesnek minõsíteni. Annak megállapítása, hogy a jogos védelem határait jóhiszemûen lépték-e át, a nemzetközi jogban megfelelõ eljárás hiánya folytán persze nehézségekbe ütközik, de ezek a nehézségek megvannak annak megállapításánál is, hogy egyáltalán fennforgott-e a jogos védelem esete. Ez a körülmény csak a jogbiztonság alacsonyabb fokát mutatja a nemzetközi jogban, s nem azt, hogy az idevonatkozó általános jogelveket a tételes jog nem ismeri.”
Ugyanebben az antikvár könyvben Búza László „a veszély közvetlenségével, egyéb módon való elháríthatatlanságával” összekapcsolva a „végszükség” jogát is tárgyalja és példával is szolgál:
„Ha a szomszéd állam területén fegyverek vannak összegyûjtve, hogy azokat becsempészve felborítsák az államhatalmi rendet, s ha nincs idõ, hogy ez a veszély a szomszéd állam megfelelõ intézkedéseivel háríttassák el, a végszükség esete fennforog, s a veszélyeztetett állam bevonulhat fegyveres erejével a szomszéd állam területére a fegyvereket elfoglalni, s az egész mozgalmat csírájában elfojtani.”
A nemzetközi jog korlátait érzékelteti, mindenhatóságának egyfajta cáfolatát adja több mint fél évszázaddal késõbb, 1989-ben közreadott munkájában Valki László. „A nemzetközi jog egyik kézenfekvõ tétele, hogy külsõ támadás ellen a megtámadott minden rendelkezésére álló eszközzel védekezhet. Az ENSZ Alapokmánya ezt a jogot a fegyveres támadás áldozatává vált állam természetes jogának tekinti. Valóban természetes jogról van szó” – erõsíti meg a ma is aktív nemzetközi jogász, majd hozzáfûzi: „Az állam aligha fordul nemzetközi jogászokhoz annak eldöntése végett, hogy szabad-e védekeznie vagy sem. Ha teheti, minden erõt latba vet a támadás elhárítására, létének fenntartása érdekében. Naturális reakcióról van szó, amely a jog által szabályozható szférán sok tekintetben kívül esik” – állapítja meg „A nemzetközi jog társadalmi természete” címû könyv szerzõje, megfogalmazva egyben olyan tisztázatlan – ma is égetõ – kérdéseket, mint hogy miképpen kell megítélni „a védekezés szükséges mértékének túllépését”, folytatható-e a védekezés a határokon túl is, elfoglalható-e az ellenfél területe, szétzúzható-e teljes hadigépezete és államapparátusa az agresszió megismétlõdésének elhárítása céljából.
Az önvédelem fogalmi múltjában való kalandozás persze nem korlátozódhat a magyar nemzetközi jogászok eszmefuttatásaira. Illusztráció sokkal több és többféle kínálkozik, mint amennyit a terjedelmi korlátok megengednek.
A pályázó tanulmányában „megszólaltat” néhány 20. századi, külföldi nemzetközi jogászt is az adott kérdésben. Idézi egyebek között az osztrák Alfred Verdrosst, aki nem másra, mint a nörnbergi katonai törvényszék (!) 1947-es állásfoglalásaira hivatkozhatott. Ez a bírói testület – nyilván egy elméleti kitérõvel – elfogadta az önvédelem szükségességét olyan váratlan és nyomasztó veszéllyel szemben, amely a veszély elhárításához „nem engedi meg az eszközök megválasztását és nem ad idõt a megfontolásra”; ennek a szükségességnek kell korlátoznia az önvédelmet, szigorúan annak keretei között kell megvalósulnia. Ugyanez az állásfoglalás vonatkozott „preventív intézkedések foganatosítására külföldi területen”, az önvédelem haladéktalan és mindenek felett álló szükségessége esetén, amely nem engedi meg az eszközök megválasztását, és nem ad idõt a megfontolásra. (Az állásfoglalást az American Journal of International Laws közölte 41/1947 számában.)
A pályamunka IV. fejezete azt taglalja, hogyan illeszkedik az „önvédelem rendje” a nemzetközi rend átfogó rendszerébe. Megfogalmaz egy olyan definíciót, hogy a nemzetközi rend (mindenekelõtt államközi rend) a nemzetközi viszonyok olyan építménye, amely az államok és más intézmények alapvetõ mûködési szükségleteit hivatott biztosítani, megteremteni és fenntartani létezésük, biztonságuk és fejlõdésük feltételeit, de megjegyzi, hogy a fogalmi megközelítések sokfélék. Egyes kutatók a jogi normák összességét értik a nemzetközi rend alatt, a nemzetközi joggal azonosítják. Mások a nemzetközi stabilitásra helyezik a hangsúlyt. Ismét mások a nemzetközi rendet, az államok közötti viszonyban meghatározott status quo megõrzésével hozzák kapcsolatba. Vannak, akik a nemzetközi rend alapját a törvényességben látják, az általánosan elfogadott jogi eljárások keretében megalkotott világos, kölcsönösen összefüggõ és a nemzetközi jog meglévõ rendszerébe illeszkedõ szabályok összességében.
Világunk különbözõ részeiben érthetõ módon különbözõképpen ítélik meg a nemzetközi rend összetevõinek súlyát és rendeltetését. A szerzõ az ezredforduló tájáról két francia politológus dicshimnusznak nem mondható fejtegetéseivel illusztrálja ezt a jelenséget. Idézi Pierre Hassnert, aki 2000-ben megjelent könyvében megállapította: „Az amit ma nyugaton az univerzáliák és az emberi jogok fejlõdésének láttatnak, az emberiség nagy részének szemében az erõszak és a nyugati, különösen az amerikai erõ istenítésének tûnik, amely erõ ott sújt le, ahol szükségesnek látja, és többé ügyet sem vetve a szuverenitás hagyományos határaira, saját magát meríti a barbárság állapotába.”
Az ugyancsak francia I. Ramonet 1999 decemberében a Le Monde Diplomatique hasábjain a NATO koszovói mûveletét egy új világrend beköszöntének minõsítette, amely nemzetközi síkban véget vetett a bizonytalanság és a rendetlenség évtizedeinek. Úgy vélekedett, hogy a gazdasági globalizáció után megtörtént az elsõ kísérlet egy globális biztonsági stratégia beindítására. Ramonet részítélete: „A most mindenek fölé kerekedõ emberiességi beavatkozás jegyében a NATO szemrebbenés nélkül megszegi a nemzetközi politika két legfõbb tilalmát: az állami szuverenitást és az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmányát.”
A pályázó mellesleg tesz itt egy olyan megjegyzést, hogy „a nemzetközi jogi könyvek, beleértve az egyetemi tankönyveket is, de a lexikonok és enciklopédiák is úgy tesznek, mintha a nemzetközi jogrend kategóriája nem is léteznék: ilyen alfejezet, ilyen szócikk egyszerûen nincsen”.
A nemzetközi jogrend, törvényesség, egyben a nemzetközi jogbiztonság építõköveinek tekinthetõ szabályok, normák áttekintése keretében a szerzõ elsõ helyen említi a „Pacta sunt servanda” („A szerzõdések tiszteletben tartandók”) szabályt, amely a nemzetközi szerzõdések megjelenésével egyidejûleg, már az ókorban kialakult, s amely a nemzetközi viszonyok stabilitásának alapja, nélküle nem képzelhetõ el az államok közötti együttélés. Külön hangsúlyt tesz az ENSZ alapokmányára, nemcsak annak betartatására, hanem karbantartására, a nemzetközi rend fenntartásának szükségleteihez való idomítására is. Idézi a közelmúltból Kofi Annant, az ENSZ fõtitkárát, aki a világszervezet közgyûlése 59. ülésszakának nyitónapján, 2004. szeptember 21-én figyelmeztetett: „A jogrend veszélyben van a világ mind a négy sarkán. Irakban polgári személyeket mészárolnak le hidegvérrel, miközben segélyszervezetek munkásait, újságírókat és más nem kombattánsokat túszul ejtenek és a legbarbárabb módon küldenek a halálba. Gyalázatos visszaéléseket követnek el iraki foglyokkal szemben. Senki nem áll a törvények fölött, akár Szudánban, Irakban, Ugandában, Oroszországban, vagy a Közel-Keleten, és senki nem fosztható meg a törvényes védelemtõl.
Kormányok, amelyek a jog elsõségét hirdetik otthon, külföldön is kötelesek tiszteletben tartani a törvényességet. Azoknak, akik külföldön szorgalmazzák, otthon is érvényesíteniük kell a jog elsõbbségét… A jog az, ami elsõsorban a Biztonsági Tanács határozatainak formájában a legjobb rendezési alapot kínálja a konfliktusok esetében, amelyek egymást érik a Közép-Keleten, Irakban és a világ más részein.”
A pályázatnak az iraki háború retorikáját és realitásait tárgyaló V. fejezete abból indul ki, hogy 2001. szeptember 11-e után és nyomán az Egyesült Államok „önvédelmi háborúként” élte meg az Irakban általa kezdeményezett hadmûveleteket, amelyeknek megkezdése elõtt deklarálta:
Az iraki háború következményeinek dzsungelében még évekig nem lehet eligazodni, az „önvédelmi háború” érvei összeomlottak és ha az Egyesült Államok helyre akarja állítani a NATO összeforrottságát, ha normalizálni akarja viszonyát az ENSZ-szel és annak Biztonsági Tanácsával, akkor a múltat, a jelent és a jövõt illetõen korrekciókra kényszerül. És – mint ez a tanulmány VI. fejezetébõl következik – fenntartások nélkül szem elõtt kell tartania az agressziónak azt a meghatározását és következményeinek azt a minõsítését, amelyet a világszervezet három évtizeddel ezelõtt verejtékezett ki.
A pályázó nyomatékkal idézi az 1974. december 15-én elfogadott meghatározás mellékletének néhány kategorikus mondatát. Ezek emlékeztetnek rá: a Biztonsági Tanácsnak kell eldöntenie, fennáll-e a békét fenyegetõ veszély, a béke megbontása vagy agresszív cselekmény – tehát nem másnak, mint testületileg a Biztonsági Tanácsnak. Megismétli az államoknak azt a meglévõ kötelességét, hogy nemzetközi vitáikat békés úton rendezzék. Megerõsíti azt a kötelességüket is, hogy ne használjanak fegyveres erõt abból a célból, hogy megfosszanak más népeket önrendelkezésre, szabadságra és függetlenségre való joguktól. Szintén megerõsíti: egyetlen állam területe sem sérthetõ meg azzal, hogy egy másik állam, akár ideiglenesen is, katonailag megszállja.
A pályázat részleteiben is megvilágítja, hogy ha mellõzés lesz ezeknek az intelmeknek az osztályrésze, akkor mennyiben hibáztathatók ezért a katonai-ipari, újabb meghatározás szerint a katonai-ipari-akadémiai-információs komplexumok, amelyek – a szerzõ megfogalmazása szerint – „túlélésükért küzdenek, keresik az ellenséget, a konfliktusok lehetõségét, hellyel-közzel a feszültség fenntartásával is beérik, ha az létjogosultságot biztosít az »önvédelemnek«”.
A pályamû zárófejezetében a szerzõ az önvédelem egy speciális – igaz, meglehetõsen vitatott – fajtájából, az atomelrettentésbõl indul ki, és körüljárja azt a kérdést, hogy a háború funkciójának államközi szinten, mégpedig meghatározott államok közötti viszonylatban való „ellehetetlenítésén” túl lehet-e szerepe végsõ fokon a háborúk intézményének meghaladottá tételében is. Idézi Trutz von Rendtorffot, aki szerint az állampolgári életvitelhez jobbára „fegyvernélküliség” kapcsolódik, a „ne ölj” parancsa korlátlanul érvényes mindenkire. A civilizált államok fejlett politikai kultúráját etikai értelemben úgy lehet minõsíteni, hogy az elvileg kizárja a fizikai, adott esetben fegyveres erõszak alkalmazását konfliktusok elintézésének eszközeként. Az erõ alkalmazásának egyetemes tilalma alól az államok közötti viszonyban egyetlen kivétel van, nevezetesen a külsõ támadással szembeni védelem esete, ami azzal függ össze, hogy ebben a viszonysíkban nincs az államon belüli erõszak-monopóliumhoz hasonlítható, azzal egyenértékû és hatékony (nemzetközi) erõmonopólium.
„Örökzöld” témává vált az igazságos háború. Ezt a minõsítést a múltban legtöbbször általában a hadviselés igazolására, indokolására használták, és ismérveit azért szokás csokorba szedni, hogy a fegyveres ellenségeskedés esetében jogossá tegyék az erõszakmentesség elsõdleges kötelezettségének áthágását. A pályázó tanulmányának megírásakor úgy vélekedett, hogy ezeket az ismérveket mind az önvédelem, mind a nemzetközi jogrend érdekeibõl kiindulva indokolt összegyûjteni, mégpedig legalább a következõkben:
Vélhetõ, hogy ebben a meglehetõsen elvi síkú összeállításban is talál az olvasó a jelenlegi viszonyokat igen közelrõl érintõ vonatkozásokat. Külön színt ad a kategorizálásnak euró-atlanti síkban az a körülmény, hogy míg az igazságos háború teoretikusainak többsége megbélyegzi az atomháborút, mint igazságtalant – válogatás nélküli pusztítás, aránytalanság, a siketes kimenetel kilátástalansága stb. – számos keresztény gondolkodó is „erkölcsi síkban megengedhetõnek” minõsítette az atomelrettentést, valójában a nukleáris fegyverek alkalmazásával való fenyegetést. Emlegetés tárgya, hogy az amerikai katolikus püspöki kar annak idején különbséget tett az atomfegyverrel való rendelkezés, vagyis az „egzisztenciális fékentartás” és a bevetésre irányuló szándék között: az elõbbit megengedhetõnek tartotta, az utóbbit elutasította. (The Concise Oxford Dictionary of Politics, 1996.)
A problémák egyik lényeges mozzanata az, hogy az elrettentési alapú fenyegetés mint önvédelmi megnyilatkozás csak akkor és addig lesz hatásosan hiteles, amíg a háború elkerülésének ez az egyre terjedõ alapelve nemcsak akaratnyilvánítás jellegét ölti, hanem stratégiai és fegyverkezési vonalon is érvényesül.
Ennek a gondolatmenetnek a világánál, valamint tekintettel arra is, hogy májusban a szokásos ötévenkénti vizsgálati értekezleten górcsõ alá kerül az atomsorompó-szerzõdés érvényesülése világánál az atomfegyverek szerepe a jelenlegi globális biztonsági struktúrában, egyáltalán az atomfegyverrel rendelkezõ és nem rendelkezõ államok viszonya, nem különben a tömegpusztító fegyverek terjedése megakadályozásának átfogóbb problémája, célszerûnek látszik ebben az összefoglalóban az ismertetett pályázati tanulmány sok mindenrõl árulkodó függelékének átvétele. Egy tanácsadó véleményrõl van szó, amelynek elõzményeire is kívánatos emlékeztetni.
Mivel az ENSZ-alapokmány 11. cikkelye kimondja, a világszervezet közgyûlésének hatásköre van arra, hogy „megvizsgálja a nemzetközi béke és biztonság fenntartására irányuló… általános elveket, ideértve a leszerelést és a fegyverkezés szabályozását irányító elveket”, és minthogy az Alapokmány 96. cikkelyének 1. bekezdése úgy rendelkezik, hogy a Közgyûlés vagy a Biztonsági Tanács a hágai Nemzetközi Bíróságtól bármely jogi kérdésben tanácsadó véleményt kérhet, a Nemzetközi Bíróság 1996. július 8-án a Közgyûlés kérésére tanácsadó véleményt nyilvánított az atomfegyverekkel való fenyegetés jogszerûsége, illetve az atomfegyverek alkalmazásának jogszerûsége kérdésében.
Egyhangúlag elfogadott válaszai a következõk voltak:
1.) Sem a nemzetközi szokásjog, sem a nemzetközi szerzõdési jog nem ad kifejezett felhatalmazást nukleáris fegyverrel való fenyegetésre vagy annak alkalmazására.
2.) A nukleáris fegyverrel való olyan fenyegetés vagy annak olyan alkalmazása, amely ellentétes az Egyesült Nemzetek Alapokmánya 2. Cikkelyének 4. bekezdésével, és amely nem felel meg az 51. cikkelyében meghatározott valamennyi követelménynek, jogellenes.
3.) A nukleáris fegyverrel való fenyegetésnek, illetve alkalmazásának meg kell felelnie a fegyveres konfliktusban alkalmazható nemzetközi jog követelményeinek, különösen a nemzetközi emberiességi jog azon elveinek és szabályainak, valamint azoknak a kifejezett szerzõdéseken és más vállalásokon alapuló kötelezettségeknek, amelyek kifejezetten nukleáris fegyverekkel foglalkoznak.
A Nemzetközi Bíróság tizenegy szavazattal, három ellenében kinyilatkoztatta: „Sem a nemzetközi szokásjog, sem a nemzetközi szerzõdési jog nem tartalmaz átfogó és egyetemes tilalmat a nukleáris fegyverrel való fenyegetésre vagy annak alkalmazására mint olyanra vonatkozólag.”
A Nemzetközi Bíróság hét szavazattal, hét ellenében, az elnök döntõ szavazatával kinyilatkoztatta: „A fenti követelményekbõl következik, hogy a nukleáris fegyverrel való fenyegetés vagy annak alkalmazása általában ellentétes a fegyveres konfliktusok nemzetközi jogi szabályaival, különösen pedig az emberiességi jog elveivel és szabályaival; mindazonáltal tekintettel a nemzetközi jog jelenlegi állapotára, és a rendelkezésre álló tényekre, a Bíróság nem tudja végérvényesen megállapítani, hogy a nukleáris fegyverrel való fenyegetés vagy annak alkalmazása az önvédelem rendkívüli körülményei között, amikor maga az állam túlélése forog kockán, jogszerû vagy jogellenes.”
Jövõbe mutató és reménykeltõ lett a tanácsadói vélemény utolsó szakasza, amely egyhangúlag került elfogadásra és amely rögzíti:
„Fennáll az a kötelezettség, hogy jóhiszemû tárgyalásokra kerüljön sor és azokat be is fejezzék, ami elvezet a szigorú és hatékony nemzetközi ellenõrzés mellett megvalósítandó atomleszereléshez.”
A pályázó az ismertetett tanácsadó véleményhez a következõ „zárókommentárt” fûzte:
„Sem az állásfoglalás határozatlansága, sem kiegyensúlyozottsága, sem zárógondolatának konstruktív szelleme nem igényel magyarázatot vagy értelmezést. Tény, hogy a hágai testület nem zárta le a sorompót az atomelrettentés elõtt, nem adott szigorító impulzust az atomsorompó-szerzõdéshez, nem szabott határidõt az atomleszereléshez, lényegében a jelenlegi és jövõbeli atomhatalmakra bízta, hogy mit kezdenek a palackból kibocsátott szellemmel, ha netán »túlélésük forogna kockán«.
Jelen tanulmány témája szempontjából azoknak a kritériumoknak a meghatározása tûnik kulcskérdésnek, amelyekbõl »az önvédelem rendkívüli körülményei« adódnak, esetleg éppen az atomarzenálok bõvülése, a célbajuttató eszközök minõségi fejlõdése és elterjedtsége következtében.”
* Az MHTT 2004. évi pályázatára beküldött tanulmány, a szerzõ által ismertetett és rövidített változata.