Szigeti Lajos: A nemzetőrség megalakításának kérdései

Az európai kultúrtörténet, s a társadalmi fejlődés egyik meghatározó állomása volt – és maradt mind a mai napig – az a nagy francia forradalom alatt teret nyert eszmeiség, amely szerint a nép, a nemzet minden tagjának részvétele elengedhetetlen a közösség, az állami élet formálásában, a rend fenntartásában, a haza védelmében. Igaz ez akkor is, ha a forradalmi események néhány alapvető elképzeléséről napjainkra kiderült, hogy illúzió volt, vagy pedig bebizonyosodott, hogy egy-egy gondolat hirdetői – a gyakorlati megvalósítás során – meglehetősen szabadosan értelmezték (saját szervezetükre, s önmagukra nézve) a normák betartásának kötelezettségét. Ennek a forradalmi eszmei térhódításnak tudható be a nép hadseregének gondolata és a nemzetőrség felállítása is – azaz a haza megvédése feladatának (lehetőségének) kiterjesztése a lakosság minden tagjára.

Mielőtt a nemzetőrség kérdésével foglalkoznánk, célszerű, ha röviden áttekintjük azon hasonló szervezeteket, amelyek mindegyike szorosabb vagy lazább kapcsolatban áll az adott ország „igazi” haderejével (hazai példával élve, a Magyar Honvédséggel). A nemzetőrség intézményéhez (a politikai szándéktól eltekintve) hasonló vagy azzal azonos feladatra létrejött számos, különféle elnevezésű szervezetet (nevezhetjük őket akár paramilitáris erőknek is) ismerünk. Például: polgárőrség, néphad, önkéntes karhatalom, milícia, honi gárda, nemzeti gárda stb. De ugyancsak a nemzetőrség szervezetéhez közelálló organizációnak tekinthetjük az elmúlt századok fegyveres erőinek egyik kiegészítő részét, a népfelkelés intézményét is.

Ha csak rövid pillantást is vetünk a fent említett erőkre, – találhatunk eltérő szervezetük, feladatuk, állományuk ellenére is – néhány olyan közös sajátosságot bennük, amit érdemes szemügyre venni.

Mindenekelőtt feltűnik, hogy az állomány szolgálatteljesítése kétféle módon: az önkéntesség vagy pedig a törvényi kötelezettség alapján valósul(t) meg, de a kettő között általában nem éles a határ. Előfordult, hogy az állomány döntő része önként jelentkezett annak ellenére, hogy a törvény szolgálati kötelezettségről rendelkezett. Ez történt például Magyarországon is 1848-ban, amikor a nemzetőrségről szóló 1848. évi XXII. törvénycikk hatálybalépését megelőzően már igen jelentős volt az önkéntes nemzetőrök száma. Másfelől feltűnő, hogy e szervezetek – bár szinte mindenben követik a katonai rend megszokott, hagyományos formáját – nem harci, hanem alapvetően belső rendvédelmi, kár- és katasztrófaelhárítási (felszámolási) feladatok ellátására hivatottak.

A nemzetőrség intézményének létrehozásával kapcsolatos vizsgálatok során nem hagyhatók figyelmen kívül más országok hasonló szervezeteinek tapasztalatai sem. Igen sajátos, de sokban tanulságos is az Amerikai Egyesült Államok hasonló jellegű szervezetének felépítése és annak működése. A Nemzeti Gárda lényegét az „állampolgár-katona” koncepció képezi. A szervezet magvát kezdetben azok adták, akik a függetlenségi háború (1776–1778) előtt a lakosság katonai-védelmi testületét képezték. A testület tagjait „minuteman”-eknek (percembereknek) nevezték, akik egy percnyi előrejelzést követően készen álltak a szolgálatra. Az első milicalakulatokat 1636 elején alakították meg. A Nemzeti Gárda elnevezés marquis de Lafayette (*1757– †1834) francia hős nevéhez főződik, aki a francia forradalmi haderőben a parancsnoksága alatt álló „Guard Nationale” szervezettől vette át a megnevezést. Az USA Nemzeti Gárda szervezetei és az 1908-ban alakult Tartalék Haderőnemek ma már (háború esetén) az ország hadereje szerves részét (mintegy 40%-át) képezik. Az 1973-ban életbe léptetett totális erőpolitika alapján a Nemzeti Gárda és a Tartalék Erők biztosítják szükséghelyzet esetén az elsődleges megerősítő erőket és eszközöket az aktív haderő kiegészítésére. Így például a szárazföldi csapatoknál ezek alkotják a hadosztályszintű csapatok 38, a hadászati szintű támogatóerők 67, a központi szervezetek állományának 10%-át. E katonai szervezetek 50%-ának a mozgósítás elrendelése után 30 napon belül készen kell állnia az alkalmazásra. Például Ohio állam 10 500 fős Nemzeti Gárdája 10, azonnali alkalmazású harci és harctámogató, valamint 5 harci ellátó (logisztikai) szervezetetből áll. Ezenkívül e szervezetek egy része békében is ellát bizonyos napi feladatokat, például a légvédelmi szállító rendszerben, a légierő-mentési feladatokban. A fenti feladatok végrehajtása érdekében a szervezetek állománya évenként 2 heti aktív szolgálatot teljesít, amelyhez 6–12 alkalommal hétvégi szolgálat tartozik. A szolgálatok egy részét az aktív katonai szervezeteknél hajtják végre. A Nemzeti Gárda és a Tartalék Erők állománya ezenkívül számos más, hasznos feladatot old meg. Például részt vesznek a hadieszközök karbantartásában, a mozgósítás-előkészítő munkálatokban stb. A személyi állomány e feladatokat önkéntes vállalások, bizonyos anyagi ellenszolgáltatásért teljesíti, melyet kiegészít például a kedvezőbb (már 20 szolgálati év után elérhető) nyugdíjba vonulás lehetősége is.

Napjainkban a magyar haderő átalakítása kapcsán (mind a politikai, mind pedig a katonai, szakmai szférában), az ország jövőbeni hadereje kialakítása, a védelembe bevonható erők teljes körű meghatározása kapcsán, ismét felvetődött a nemzetőrség kérdése.¹ Ráadásul olyan kifejezett szándékkal, hogy akár önálló fegyveres erőként (a honvédség és a Határőrség mellett, immár harmadik „szereplőként”) is emlegetik.² A mindeddig meglehetősen szűkszavú, részleteket nem tartalmazó (ezáltal alapvetően csak politikai indíttatású) megnyilatkozások nem sok lehetőséget adnak ugyan arra, hogy mint valós tényről beszéljünk, s azt kritika alá vessük, ennek ellenére van néhány olyan sarokpontja a kérdés kapcsán megjelent nyilatkozatoknak, amin érdemes szakmai szempontból is elgondolkozni. Ilyen elemei a kérdéskörnek mindenekelőtt, hogy:

A hadkötelezettség intézményének abszolút értelemben való eltörlése érdemben sehol, egyetlenegy haderőt fenntartó országban sem vetődött még fel.³ Ennek kapcsán azt sem tartom valószínűnek, hogy a kérdés a hazai politikai döntéshozatal, illetőleg a jogalkotás területén ilyen formában megjelent vagy felvetődött volna. A hadkötelezettség békeidőszakbani felfüggesztése viszont egészen más természetű téma. Ennek realitásáról, szükségszerűségéről, előnyeiről-hátrányairól már meglehetősen sokat hallottunk, olvastunk az elmúlt időszakban. Személyes meggyőződésem is, hogy a tisztán önkéntes haderő (békeidőszaki) bevezetése elkerülhetetlen. Ennek kapcsán viszont lépni kell annak érdekében (is), hogy ennek a békeidőszakban fenntartott önkéntes haderőnek a – kétségtelenül meglévő – hátrányait kiküszöböljük.

A Magyar Honvédség hosszú távon tisztán önkéntes haderővé való átalakulása esetén – a NATO-tagállamok többségének haderőihez hasonlóan – szükségessé válhat olyan fegyveres szervezet kialakítása, amely a Magyar Honvédség tartalékaként egyfelől biztosítja a szűkös költségvetési források miatt békében csak kis létszámú önkéntes haderő mentesítését bizonyos feladatoktól, másfelől olyan újszerű feladatokat is megold, amelyek napjainkban merültek fel.

Az önkéntes haderő előnyei (békében a hadkötelezettség eltörlése, kisebb, finanszírozható, korszerű eszközökkel felszerelt, magasan képzett, begyakorolt, professzionális haderő) mellett azonban számos – szakmai, pénzügyi és morális téren is –, vitathatatlanul létező és megoldásra váró (megítélésünk szerint maradéktalanul megoldható) problémával is találkozunk. Szakmai téren talán a tartalékképzés a legsúlyosabb, a legtöbb vitát kiváltó dilemma, de a pénzügyi, a finanszírozási nehézségek is közismertek. Ami pedig a kérdés morális oldalát illeti, ebben az ország, a (hadköteles korú) lakosság és a hon, a haza védelme közötti kapcsolat (annak hiánya), a védelmi feladat valamiféle „vállalkozás” szintjére történő süllyesztése, a haderő elszakadása a társadalomtól stb. kérdések a legsúlyosabbak. Természetesen ezek a gondok nem kapcsolódnak közvetlenül a nemzetőrség megalakításának problémájához, de – figyelemmel arra, hogy a külföldi gyakorlatban egyáltalán nem példa nélküli, miszerint a nemzetőrséghez hasonló szervezetek (is) biztosítják a reguláris haderő tartalékát – ezekről mindenképpen érdemes szót ejteni.

Azért is érdemes ezeket a kérdéseket egy kicsit jobban (a vélemény – ellenvélemény oldaláról egyaránt) megvizsgálni, mert a napi vitákban gyakran érzelmi kötődések, elfogultságok, indulatos jelenségek, nem utolsósorban pedig meglehetősen sanda politikai szándékok is felbukkannak, amelyek nem mindig az objektív tényeken alapulnak akár az önkéntes haderő, akár a hadkötelezettség megítélését illetően.

A napjainkban is fennálló hadkötelezettség alapján történő hadkiegészítést igen sokan úgy tüntetik fel, hogy ez a megoldás az egyértelműen olcsóbb, a finanszírozhatóbb. Természetesen ennek az állításnak meglehetősen sok a reális (annak tűnő) alapja, de viszonylag könnyen belátható az is, hogy az állítás csak akkor állja meg a helyét, ha a költségvetés egy igen kis szeletének (egészen pontosan a haderő számára biztosított pénzkereteknek) az oldaláról nézzük a dolgokat. Ha nemzetgazdaság egészét vizsgáljuk, akkor más – legalábbis elgondolkoztató – tényekkel találkozunk.

Mindenekelőtt talán a legfontosabbat, a kiképzés oldalát érdemes szemügyre venni, mert a példák (és nem csak a hazai példák) azt mutatják, hogy a hadkötelezettség alapján szolgálatot teljesítő (sor-)katonák a szolgálati idejük egy jelentős részét nem a kiképzésre fordítják. Katonai szolgálatuk teljesítése során a kiképzés helyett (annak rovására!) olyan feladatokat (is) végeznek, amelyek szükségesek ugyan, de semmi közük nincs a katonai szolgálat lényegéhez – az alaprendeltetés szerinti feladat végrehajtására történő felkészüléshez. Ezáltal ezek a katonák egész egyszerűen egy meglévő munkaerő-problémát oldanak meg, s a haderő békeidőszaki működtetéséhez (más megoldás híján) nélkülözhetetlen szolgáltatási feladatokat látnak el. Természetesen nehezen vitatható, hogy ezek (az ellátó-kiszolgáló feladatok) elengedhetetlenül szükségesek az adott katonai szervezet normális (békeidőszaki) működéshez, de – joggal vetődik fel a kérdés – miért a (sor-)katonák végzik. A nemzetgazdaság miért nem munkaerő-problémaként kezeli az ügyet? A másik ilyen – a kiképzés finanszírozásával kapcsolatos – kérdés, hogy mire és miért készítjük fel, a bevonultatott hadkötelest. Szinte közhely, hogy a békeidőszakban fenntartott haderő alapvető célja a fegyveres erő alaprendeltetéséhez (a háborús feladatok megoldására) szükséges, megfelelő számú (tartalékos) hadköteles felkészítése (kiképzése). Ennek kapcsán két (egymásból következő, egymást feltételező, meglehetősen nehezen megválaszolható) kérdés kerülhet előtérbe:

A két kérdés felvetése azért jogos, mert a hadkötelezettség fenntartása esetén (elvben), minden katonai szolgálatra alkalmas (arra kötelezett) állampolgárt ki kell képezni. Másfelől (ha ismerjük a béke- és a hadilétszám közötti különbséget, illetőleg számolunk az esetleges veszteségek pótlásával stb.) viszonylag könnyen meghatározható a kiképzendő állampolgárok létszáma (a korosztályok rotációjával együtt). A kérdés most már csak az: mit kezdjünk a „felesleggel” – az ugyanis mindenki számára nyilvánvaló, hogy semmilyen körülmények között nem kerülhet sor a hadkötelezettség alapján kiképzett állampolgárok teljes egészének katonai igénybevételére.

Hasonló helyzetbe kerülhetünk a kérdés másik oldalának boncolgatásával is. Közismert, hogy a rendelkezésre álló, nagy létszámú, bármilyen magas szinten kiképzett (felkészített) tartalékos hadköteles önmagában (megfelelő hadfelszerelés nélkül) nem tekinthető katonának. Ezért nyilvánvaló, hogy a hadkötelezettség alapján kiképzett állampolgárok mindegyikét, egyszerűen „nincs hova/mire beosztani” – hiszen nincs és nem is kell ilyen nagyszámú haditechnikai eszköz. Két okból sem. Egy felől a CFE-szerződésben vállalt kötelezettségünk (tehát a meghatározó haditechnikai eszközök számának önként vállalt korlátozása) sem teszi lehetővé, másfelől nem valószínű, hogy napjainkban bármely ország (bármilyen fejlett is a gazdasága) képes lenne a rendelkezésére álló személyi állomány teljes egészét korszerű haditechnikai eszközökkel felszerelni. (Arról itt most nem is érdemes szót ejteni, hogy szükség lenne-e egyáltalán ekkora létszámú, ilyen korszerűen felszerelt haderőre vagy sem.)

Ami az eredeti kérdést illeti, itt is tetten érhető a jelenleg követett kiképzési rendszer finanszírozási problémája. Ugyanis a gyakorlat azt mutatja, hogy a mozgósított haderő tervezett létszámától, illetve a rendelkezésre álló hadfelszerelés (kezelői) személyi szükségleteitől függetlenül mindig annyi új hadkötelest kell behívni (sorkatonai) kiképzésre, amennyi éppen leszerelt. Ennek kapcsán az egyes harceszközökre kiképzett, igénybe vehető hadkötelesek létszáma (még az életkort, szakismeretet is szem előtt tartva) messze meghaladja a mozgósított haderő (tervezett) szükségleteit. A kiképzés jelenlegi rendszere miatt nyilvánvaló a túlképzés, bár olykor (mentségként) felmerülnek a veszteségpótlási igények is. (Ennek megvitatásába viszont azért nem érdemes belebonyolódni, mert a hadkötelezettségen alapuló haderő kiképzési rendszerét nem ez motiválja. Ráadásul az is tény, hogy a modern harci eszközök legalább olyan sérülékenyek, mint maga a kezelőszemélyzet.) Visszatérve a kiképzésre, azt kell látnunk: a hadköteles katonák jelenlegi kiképzési rendje azon alapul, hogy minden behíváskor annyi katonára van szükség, amennyi előzőleg leszerelt – különben nem működik, felborul az egész kiképzési (?) működési rendszer. Az a kérdés pedig, hogy a katonák a megszerzett ismereteiket mire/miként használják föl – egyáltalán szükség van-e arra a megszerzett ismeretre, vagy pedig egyfajta túlképzés jön létre –, elsikkad.

A finanszírozás kérdésének természetesen van másik oldala is. Folytatva a fenti, az önkéntesség–hadkötelezettség összevetésének gondolatmenetét, joggal vetődik fel a kérdés: milyen garanciák vannak az önkéntes haderőben arra nézve, hogy a mindennapi élettel, a szervezet működésével kapcsolatos feladatok (hadköteles katonák híján) nem a szerződéses katonákkal kerülnek megoldásra? Az a tény, hogy a szerződéses katona – mivel a szerződésében ilyen feladatokra nem vállalt kötelezettséget – valószínűleg nem fog hasonló munkát elvégezni. Tehát költségvetési pénzeket kell erre a célra biztosítani. Másfelől a szerződéses katonát is foglalkoztatni kell. A folyamatos katonai tevékenység (felkészülés, gyakorlatozás stb.) viszont (különösen a jelenlegi hazai gyakorlathoz képest) hatalmas költségeket jelent. A kérdés most már csak az, hogy felkészült-e erre a Magyar Honvédség (és a nemzetgazdaság)? Ugyanis ezek a folyamatosan jelentkező katonai tevékenységek hatalmas üzemanyag-, lőszer-, technikai berendezés-, szimulátor- stb. igényt és szükségletet, tehát tekintélyes kiadásokat jelentenek.⁴ Mindebből látható, hogy a kérdés megválaszolása nem is egyszerű, s jóval többről van szó a finanszírozás kérdése kapcsán, mint – talán a legkevésbé számottevő tételről – a személyi állomány illetménye, fizetése problémájáról még akkor is, ha a közvélemény (az aláírásgyűjtést szorgalmazó szervezetek) igen gyakran csak ezt az oldalát látják, vizsgálják a kérdésnek. Tovább menve – de még mindig anélkül, hogy kísérletet tennék a valós gondok-problémák teljes skálájának bemutatására –: érdemes egy pillantást vetni a haderőn kívüli, a társadalmat (helyi közösséget) érintő kérdésekre is. Nyilvánvaló az is, hogy egy adott helyőrségnek (településnek) más jellegű (infrastrukturális, szolgáltatási, ellátási stb.) feltételekkel és lehetőségekkel kell(ene) rendelkeznie, ha az ott szolgáló (akár több ezer) katona mindegyike önkéntes, mint amikor zömében csak (sor-)katonák szolgálnak a helyi laktanyában. További idetartozó kérdés, hogy felkészült-e a társadalom a tömegesen „kiöregedett” szerződéses katonák visszafogadására. Nem a nyugdíjkorhatárt elérő, hanem a harmincas éveik közepén-végén járó emberekről van szó, akik csak a szerződéses legénységi állományban számítanak túlkorosnak. Napjainkban ez a kérdés sokak számára természetesen még korainak tűnhet, de ha nem foglalkozunk vele időben, később súlyos feszültségekhez vezethet.

Rátérve a második alapkérdésre, a tartalékképzés oldaláról is érdemes néhány példát megemlíteni, hiszen nyilvánvaló, hogy a tartalékos állomány egyfelől a háborús hadrend kialakítását (bővítését), szükségleteinek kielégítését, másfelől az esetlegesen elszenvedett veszteségek pótlását biztosítja. A béke- és a háborús hadrend aránya közismert. A veszteségek pótlását illetően pedig a már említett CFE-szerződésen alapuló (önkorlátozás kapcsán felvetődött) dilemmán érdemes elgondolkozni. De az is nyilvánvaló, hogy a mai modern technika igen sérülékeny, márpedig ha a technika megsemmisült (megsérült), a személyi veszteségpótlás okafogyottá válik. Magyarul: csak olyan létszámú és olyan összetételű tartalékállományt célszerű kialakítani, amit a tényleges helyzet igényel. Ennél több vagy más összetételű állomány kiképzése, felkészítése nyilvánvaló pazarlás. Ugyanakkor az is tény, hogy a hadkötelezettség intézményének (békeidőbeni) fenntartása esetén a megfelelő számú tartalékos biztosításának kérdése fel sem merül, hiszen a kiképzés rendszere eleve olyan, hogy annak csak az ország (katonai szolgálatra alkalmas) lakosságának száma szab határt.

A haderő tisztán önkéntesekkel történő (béke-)kiegészítése során viszont már igazi gondként vetődhet fel a békeidőszaki és a (várható hadi-)szükséglet közötti különbség (hiányának) problémája, hiszen az önkéntes katona csak meghatározott időre – elsősorban békeidőszakra – vállal katonai szolgálatot. Ráadásul az egyén (a szerződéses katona) nincs tekintettel arra, hogy a haderő a békeidőszakban megszerzett felkészültségére, ismereteire, tapasztalataira igényt tart vagy sem.

Szinte közhelyszerűen ismert, hogy a hadkötelezettségen alapuló, keretrendszerű fegyveres erők személyi állományának egy igen jelentős – szinte meghatározó – részét jelentik azok a hadköteles állampolgárok, akik – jellemzően békeidőben – nincsenek aktív, tényleges állományban. Ők képezik a tartalékot. A tartalékos állomány iránti szükséglet viszont nem csak hadkötelezettségen alapuló fegyveres erőkre jellemző, ennek okán – a napjainkban átalakuló, a jövőben feltehetően az önkéntességre alapozott – a fegyveres erők is igénylik a megfelelő mennyiségű és megfelelő minőségű tartalékot, mégha kisebb létszámban is. Az ilyen igények kielégítésére – néhány nyugat-európai ország tapasztalatai alapján – egyre szélesebb körben terjed az önkéntes tartalékos állomány kialakításának gyakorlata. Az önkéntes tartalékos állomány megteremtésének lényege, hogy az aktív állományból kivált, korábban önkéntes katonák bizonyos térítés ellenében vállalják, hogy szükség esetén, mint tartalékos katonák tejesítenek szolgálatot. A rendszer – hasonlóan az önkéntesség egyéb kérdéseihez – sok előnyös és egyben sok hátrányos jelenséget hordoz magában.

A két szemlélet (az önkéntesség és a hadkötelezettség) igazi eltérése valójában abban jelentkezik, hogy a munkaerőt valós piaci áron beszerző önkéntes haderővel szemben a hadkötelezettségen alapuló hadsereg egyfajta önköltségi áron jut hozzá a szükséges emberállományhoz. Emiatt olcsóbbnak tűnik. A valóság viszont az (és ezt a fenti példák csak részben illusztrálják), hogy a közvetlen költségeken kívül máshol nyilvántartott egyéb kiadások is felmerülnek. Példának említhetjük azt a veszteséget, ami a társadalmat éri akkor, amikor a napjainkban bevonuló fiatal a (sor-)katoni szolgálatot csak kötelező volta miatt vállalja (?) – elhivatottságot nem érez, ezáltal a civil szférában társadalmilag hasznos munkát végző ember teljesítménye felcserélődik a kényszerűségből végzett feladatteljesítéssel, amely jellegéből következően eleve nem lehet olyan produktív, mint az előbbi.

Mindezek alapján nem nehéz kijelenteni, hogy egy megalakításra kerülő nemzetőrség esetleges „szerepvállalása” a tartalékképzés biztosításában valójában nem jelentene semmiféle új feladatot, főleg nem újszerű problémát. A kérdés másfajta megközelítése viszont már több bonyodalmat is eredményezhet, igen nehéz ugyanis megjósolni a társadalom (végtére is az érintettek) reagálását.

Közismert, hogy egész Európában, így hazánkban is – a gazdasági nehézségek és szakmai megfontolások mellett – elsősorban a társadalmi igény a fő mozgatórugója a haderők létszáma leépítésének és ezzel összefüggésben a békeidőszakban fenntartott önkéntes haderők kialakításának. Ennélfogva az is vitathatatlan, hogy az érintett állampolgárok semmit nem tudnának kezdeni azzal a ténnyel, hogy a katonai szolgálati kötelezettségüknek nem a honvédségben, hanem a nemzetőrség keretei között kell eleget tenni. Ebből eredően azt sem nehéz megjósolni, hogy az ötlet komoly társadalmi ellenállásba ütközne (ütközik majd?).

Természetesen szorosan összefügg ezzel a kérdés a morális megközelítése is. Az, hogy a honvédelem közös, össznemzeti ügy, hogy a társadalom és a haderő kapcsolata, egyszínűsége rendkívül fontos dolog – vitathatatlan tény. Nem is találkoztunk még „elfogadható” ellenvéleményekkel. Viszont felmerül a kérdés, hogy a hadkötelezettség intézményét mindenáron fenntartani kívánók figyelembe vették-e azt a változást, ami a társadalomban az elmúlt évek során lezajlott a katonai szolgálat (a haza védelme) megítélését illetően.

Sajnálatos dolog, de tény, hogy a táradalom (hadköteles korú) tagjainak zöménél – senkit meg nem sértve, de mégis ki kell mondani – az ilyen indíttatású igények, kötelezettségteljesítési szándékok, motivációk egész egyszerűen hiányoznak. Szomorú tény (de ettől még tény marad), hogy az elmúlt évek internacionalista, majd kozmopolita nevelése (agitációja) nálunk ide vezetett. Gondoljunk csak arra, hogy egyes – ráadásul meghatározó pozíciót betöltő – személyek (és sajtóorgánumok) milyen hatást fejtenek/fejtettek ki (és milyen eredményt érnek/értek el) az általuk „nacionalistának” nevezett nemzeti megnyilvánulási kísérletek ostorozásával. Ugyanakkor a nyugati országokban a család, az iskola, a munkahelyi közösségek együttes nemzet- és hazaszeretetre szóló, erőteljes külsőségekben is megnyilvánuló nevelése, a haza, tágabb értelemben a NATO érdekei megvédésének mindenáron vállalására buzdítása komoly eredményekre vezetett De ide sorolhatunk egy másik, említésre érdemes példát is. Sokan emlékszünk arra az „állománygyűlésre”, amit az USA elnöke tartott a Taszáron állomásozó, IFOR-állományába tartozó amerikai katonáknak. Mikor beszélt utoljára így magyar államelnök magyar katonákhoz?

Természetesen – ismerve a hazai családi nevelés, az iskolai oktatás során mutatkozó (hazafias) nevelés hiányosságait – ezen nem is lehet csodálkozni. Tenni viszont kellene valamit ellene, még akkor is, ha – a dolog természetéből adódóan – rövid távon nem számíthatunk látványos sikerre.

A nemzetőrség finanszírozása és a feladatszabása terén is érdemes még néhány gondolat erejéig elidőzni. Találkozni olyan állítással is, amely tényként kezeli, hogy egy (részben) hadkötelezettség alapján fenntartott nemzetőrséget a várható (békeidőszakban jelentkező rendvédelmi, kármegelőzési, -elhárítási stb.) feladatok megoldása érdekében sokkalta könnyebben igénybe lehetne venni, mint a jelenlegi szervezeteket annak ellenére, hogy az erre a feladatra rendelt jelenlegi apparátusok jogszabályi (költségvetési) feltételei már megvannak. Ehhez kapcsolódik az egyik, igen gyakori lesújtó vélemény is, miszerint a katasztrófák elleni védelemre, a katasztrófák elhárítására, a bekövetkezett károk felszámolására létrehozott szervezetek – kellő felszerelés és személyi állomány hiányában – nem mindenben tudtak/tudnak a feladatuk magaslatán állni!

A felvetés egy kicsit azért érthetetlen, mert ha egy szervezet működési problémái a finanszírozásban (a szükséges anyagok, eszközök hiányában) vagy pedig annak szervezetlenségében rejlik (azaz nem tud érvényt szerezni a jogszabályokban előírt állampolgári kötelezettségek teljesítésének), akkor joggal kérdezhető, hogy egy újonnan kialakított szervezettől mindezeket milyen alapon várjuk el. Mitől (kitől) lesz több pénze a nemzetőrségnek, mint a katasztrófavédelemnek (polgári védelemnek és/vagy a tűzoltóságnak)? Mennyivel tud hatékonyabban, következetesebben érvényt szerezni az új szervezet a törvényi kötelezettségeknek, mint a meglévők bármelyike? Milyen alapon számíthatunk egy új szervezet működése során az állampolgárok nagyobb lelkesedésére, mint a jelenleg is funkcionálók esetében, ráadásul úgy, hogy az új szervezet feladatai (részben) megegyeznek a most is élő szervezetekével stb.

A finanszírozás kérdései természetesen nemcsak a békeidőszaki feladatokra felkészülés (annak végzése) során vetődnek fel, hanem a tartalékképzés, a kiképzés, a felkészítés kapcsán is. Napjaink sorkatonáinak felkészítése, kiképzése, ellátása, elhelyezése – a pénzhiány miatt – közismerten döbbenetes szinten van. A tartalékosok ki-(át)képzéséről pedig gyakorlatilag évek óta nem is beszélhetünk.

Mindebből eredően a tartalékképzés feladatai átadásának terve egy új szervezet számára csak az előzőekben már kifejtett kérdéseket veti fel, a megoldás garantálására szóló legkisebb bizonyítékok nélkül. Ha létrehozunk egy új szervezetet, de annak finanszírozása nincs biztosítva, a működése eredménytelen lesz. Ha viszont az új szervezet finanszírozása garantálható, akkor az a kérdés, hogy ezeket a költségvetési forrásokat miért nem kapták meg a korábbi szervezetek, hiszen (részben vagy egészben) ugyanazt a feladatot látták el, mint amit az új szervezet megkapott.

A nemzetőrség igénybevétele egy esetleges fegyveres konfliktus során – elvben nem lehetetlen, sőt indokolt is lehet, ráadásul közismertek az ilyen eljárások. Számtalan ország él és élt is ezzel a lehetőséggel, s a nemzetőrséghez hasonló vagy az egyéb paramilitáris erők sora teljesít(ett) ilyen feladatokat. A gondolat felvetése, értékelése kapcsán viszont részletesebben ki kellene fejteni (egyáltalán ismerni kellene) a honvédség folyamatban lévő átalakításának egyik, meglehetősen kényes területét, a területvédelmi erők problémáját is. Ezek az erők az elmúlt években már többféle megnevezéssel (honvédelmi zászlóalj, Nemzeti Gárda stb.) és még többféle feladattal, szervezeti felépítésben, alá- és fölérendeltségben jelentek meg mind a politikai szférában, mind a katonai, szakmai körökben. Ennek kapcsán – anélkül, hogy a haderő átalakításának (e téren is jelentkező) végeredményét ne ismernénk – nem lehet felelősséggel véleményt mondani a kérdésről. Amennyiben létrejön, megszilárdul a területvédelmi erők intézménye, akkor annak feladata (célja), szervezete, alá-fölé rendeltsége, személyi állománya biztosításának módja (köre), kiképzése (a kiképzés iránya, szintje) stb. mind-mind olyan megoldandó kérdés (döntés), amelyek eleve meghatározzák a nemzetőrség ilyen irányú igénybevételének, alkalmazásának lehetőségét, feltételeit.

Megítélésünk szerint a nemzetőrség megalakítása csak a fegyveres erők (és rendvédelmi szervek) egészének összefüggésében vizsgálható kérdés. A dolog természetéből adódóan, s különösen a jelen gazdasági helyzetben, ez mindenekelőtt finanszírozási probléma. Másfelől (és ez legalább ennyire fontos) azt sem lehet elhanyagolni, figyelmen kívül hagyni, hogy „mit szól(na) hozzá a társadalom”. Napjainkban, amikor (az egyéb területeken is kétségtelenül létező problémák miatt) a meglévő fegyveres szervek normális működése sincs biztosítva (nincs pénz a katonai kiképzésre, a bűnüldözésre, az igazságszolgáltatás döntéseinek érvényre juttatására, a tűz- és kárelhárítás színvonalának emelésére stb.), nehéz ebben a kérdésben állást foglalni. Ha a létező gazdasági problémák ellenére a társadalom megértené, támogatná a fegyveres szervek tevékenységét, ha népszerű lenne a katona (a rendőr, a tűzoltó stb.), ha a társadalom készen állna az ehhez szükséges támogatások megadására – a válasz kézenfekvő lenne. Sajnos más a helyzet. Egy-egy uralkodó hatalmi kör részéről esetenként még csak fellelhető egy-egy effajta szándék, de ez sem egészen világos, hiszen a fegyveres szervek tagjai érdekeinek érvényesítése, a faladataik teljesítéséhez szükséges feltételek biztosítása egészen másról árulkodik. A katonák (rendőrök, tűzoltók stb.) évtizedek óta alig becsült tagjai a társadalomnak, s a mindenkori hatalom sem gondoskodott (gondoskodik) kellően róluk. Ennek ellenére zömük mégis lelkesen (de korántsem büszkén) teljesíti a hivatását, s ennek megfelelően is viselkedik. Ez azonban önmagában kevés és nem jelenti az előző, igen kemény szavak ellenkezőjét. Mindebből eredően – egy új szervezet esetleges életre hívása kapcsán, amelynek tagjaira hasonló sors várhat – nehéz egyértelmű szakmai véleményt mondani.

Mindezen szkeptikus gondolatok ellenére – egy határozott politikai döntéssel és megfelelő finanszírozási feltételek mellett – a nemzetőrség (akár önálló fegyveres erőként történő felállítása is) igen komoly lehetőségeket rejt(het) magában, amelyek a védelmi képesség szempontjából mindenképpen megfontolandók.

Magyarországon a teljes haderő önkéntes hadkiegészítési rendszerre áttérése esetén feltétlenül szükséges (lenne), hogy a Magyar Honvédség a részére meghatározott egyes feladatokat (fontos létesítmények őrzése, humanitárius segítségnyújtás, egyes rendezvényekben való katonai közreműködés, tűzszerészi munkák stb.) átadja más szervezet(ek)nek. Ez a (más) szervezet végezhetné – a külföldi kedvező tapasztalatokhoz hasonlóan – a katasztrófavédelmemmel, a polgári védelemmel kapcsolatos feladatokat és részt vehetne (akár békében is) egyes rendvédelmi feladatok megoldásában, szükségállapot, háború esetén pedig teljes felelősséggel végezhetné az egyes régiók területvédelmével kapcsolatos feladatokat, sőt bekapcsolódhatna a hadműveleti terület védelmébe (forgalomszabályozás, műtárgyak őrzése stb.) is.

Kissé részletesebben, de a teljesség igénye nélkül, a megalakításra kerülő nemzetőrség három időszakban (békében, válsághelyzetben és háborúban) a következő feladatok végrehajtásában vállalhatna szerepet:

Békében: polgári szervek (önkormányzatok) támogatása; honvédelmi oktatás; katonai szakelőképzés (gépjárművezetés, ejtőernyőzés, repülés stb.); ünnepségek, rendezvények biztosítása, díszőrségek; tűzszerészi feladatok; kábítószer elleni műveletek; migráció (embercsempészet) elleni műveletek; katasztrófaelhárítás, -felszámolás, helyreállítási munkálatok; fontos objektumok (veszélyes üzemek) őrzése-védelme és humanitárius segélyakciók.

Válsághelyzetben: polgári hatóságok (védelmi bizottságok) támogatása; katasztrófaelhárítás, -felszámolás, helyreállítási munkálatok; tűzszerészi feladatok; a honvédség tartalékának biztosítása; nem harci jellegű kiürítés; objektumvédelmi feladatok; terület-ellenőrzés és az államhatár bizonyos szakaszainak biztosítása, zárása, fontos irányok védelme.

Háborúban: objektumvédelmi és tűzszerészi feladatok; csapatok felvonulásának biztosítása (forgalomszabályozás); befogadó nemzeti támogatás egyes feladatainak megoldása; terület-ellenőrzés; kisebb ellenséges erők (légideszant-, felderítő-, terrorista-diverziós erők, csoportok stb.) felderítése, üldözése, bekerítése, esetleges megsemmisítése (rendőrséggel, határőrséggel közösen); csapást szenvedett ipari, katonai objektumok, szervezetek mentése, mentesítése (más szervezetekkel együttműködve); veszélyes és veszélyeztetett üzemek, települések, lakosság és az anyagi javak mentése, mentesítése (evakuálása).

A hazai történeti tapasztalatok és a nemzetközi gyakorlat alapján a fenti (a teljesség igénye nélkül felsorolt) feladatokat célszerűen át lehetne adni az új szervezetnek, a Nemzetőrségnek. Ennek figyelembevételével, a Nemzetőrség létrehozásával kapcsolatban mindenekelőtt a következő elveket, kérdéseket és megoldásra váró gyakorlati problémákat szükséges elemezni, majd figyelembe venni:

Tekintettel arra, hogy a Nemzetőrség számos olyan feladatot oldhatna meg a jövőben, amelyeket jelenleg a katonai és a rendvédelmi szervek végeznek, az új szervezet helyi (régió, megye, város) vezető szerveinek állományát vegyes összetételben (a fegyveres erők állományából és a rendvédelmi szervekéből) lenne célszerű kialakítani. A költségvetési támogatásokat pedig (amennyiben feladatot is elvonnak tőlük) a Magyar Honvédség és az érintett rendvédelmi szervektől történő átcsoportosítással biztosítani. Távlatban – a honvédség önkéntes haderővé átalakítása után – felkészülhetnek egyes nemzetőrszervezetek akár a háborús alkalmazásuk lehetőségére is, valamint a harcoló katonai szervezetek mozgósítására, sőt – az amerikai és angol tapasztalatok alapján – vegyes kötelékek (például dandárok) megalakítására is.⁶ Ebben az esetben természetesen a felkészítési rendszert is a követelményekkel (a várható feladatokkal) összhangban kell kialakítani.