| HADTUDOMÁNY X. évfolyam, 1. szám | BIZTONSÁGPOLITIKA |
Forgács András
| A Kelet és a Nyugat közötti globális enyhülés, a NATO és a Varsói Szerződés katonai természetű éles szembenállásának megszűnése, majd a VSZ felszámolása gyökeresen új helyzetet teremtett a Balkán-félszigeten is. Görögország feje felől a 60-as évek derekától fokozatosan elhárult egy átfogó világméretű konfrontáció regionális implikációinak veszélye. Gyakorlatilag megszűnt az észak felőli fenyegetettség és annak érzése is. Ezzel egyidejűleg új kihívások jelentkeztek, amelyekre a görög nemzetbiztonsági stratégiának és védelmi doktrínának megfelelő válaszokat kell adnia. Ezek a kihívások mindenekelőtt a 70-es évek eleje óta állandósult és időnként éles fordulatot öltő görög-török ellentétekben, Jugoszlávia felbomlásának a Balkán-térség egészét destabilizáló regionális hatásaiban, a közel-keleti térség stratégiai viszonyainak átrendeződésében testesülnek meg. A szerző kísérletet tesz arra, hogy röviden bemutassa a görög védelmi doktrína fejlődésének főbb állomásait 1952-től napjainkig, különös tekintettel a görög-török viszony problémáinak görög értelmezésére, s a problémákra való válaszkeresésre. |
A 90-es évek elejétől Görögország stratégiai helyzetét alapvetően többé nem a szovjet-amerikai szembenállás által meghatározott globális, hanem főként regionális tényezők determinálják. Görögországnak a jelen viszonyok között, egyfelől meg kell találnia helyét és szerepét az Európában és az Európával határos térségekben a regionális konfliktusok megelőzését és kezelését a politikai, a katonapolitikai együttműködés új formáit előtérbe helyező új, NATO-védelmi felfogásban; másfelől érvényt kell szereznie specifikus biztonsági érdekeinek is, mindenekelőtt Törökországgal szemben. Emellett folyamatosan számolnia kell a Balkán-félszigeten immáron egy évtizede fel-felizzó, etnikai fogantatású konfliktusok elsősorban nem katonai, hanem biztonságpolitikai természetű regionális következményeivel s tágabb értelemben a Földközi-tenger keleti medencéjének, sőt a Fekete-tenger és a Kaukázus térségében végbemenő folyamatok közvetett és közvetlen hatásaival is.
A 80-es évek elejére kialakult és gyorsan változó viszonyok kikényszerítették a közel három évtizedes hidegháborús időszakban domináns és kizárólag a VSZ-NATO szembenállásra építő, gyakorlatilag az USA és a NATO által megszabott és azoknak alárendelt védelmi stratégia és doktrína fokozatos felülvizsgálatát és folyamatos kiigazítását. A Ciprus területének részleges török katonai megszállásába torkolló görög-török konfliktus világossá tette, hogy a NATO regionális törekvései, érdekei és a specifikus görög stratégiai, katonai érdekek gyakran nem konvergálnak. Görögország a ciprusi konfliktusban nem találta meg (nem is találhatta meg) a remélt vagy feltételezett támogatást és védelmet a szövetségi rendszerben. Mindazonáltal a NATO-ból történő esetleges kilépés vagy az azzal történő fenyegetőzés - különösen a Szovjetunió, majd Oroszország világhatalmi befolyásának és súlyának számottevő csökkenését követően - egyáltalán nem bizonyult járható útnak, politikai, diplomáciai szempontból különösképpen előnyösnek.
Ilyen körülmények között, a görög katonai és politikai vezetésnek nap mint nap azon kellett és kell munkálkodnia, hogy összebékítse a NATO-tagságból fakadó kényszereket, kötelezettségeket a sajátos görög érdekek diktálta nemzeti stratégia követelményeivel, s lehetőség szerint saját törekvései és érdekei szempontjából optimálisan kamatoztassa az euroatlanti és az európai katonai, gazdasági és politikai integrációkhoz (NATO, EU, NYEU) tartozásának tényét. Figyelembe véve a lakosság egy jelentős szegmensének és a számottevő befolyással rendelkező baloldali orientációjú politikai elit hagyományosan USA- és NATO-ellenes érzületeit, a görög kormányok, politikai irányultságuktól függetlenül, gyakran kénytelenek voltak bonyolult és nem kockázatmentes politikai-diplomáciai játszmákba bocsátkozni, amelyeknek mérlege nem minden esetben pozitív.
Görögországnak a 21. század hajnalán stratégiai, politikai és katonai szempontból lényegesen összetettebb és kevésbé kiszámítható helyzettel kell megbirkóznia, mint a 2. világháború vége óta bármikor. Az új helyzetet egyidejűleg jellemzi a külpolitikai mozgástér tágulása, az önálló cselekvés lehetősége és természetesen felelőssége, továbbá a globális veszélyforrások csökkenésével szemben a regionális fenyegetettség növekedése. Olyan, a védelmi doktrína és a hagyományos értelemben vett honvédelem keretein túllépő, átfogó nemzetbiztonsági stratégiára van szüksége, amely a formálódóban lévő új és még számos vonatkozásban képlékeny nemzetközi rend keretei között - hatványozottabban számolva az ország biztonságpolitikai helyzetét befolyásoló valamennyi tényező természetével, kockázati súlyával és kölcsönhatásával - egyformán képes az országot érő "hagyományos" és új típusú biztonságpolitikai kihívásokra érvényes és adekvát válaszokat adni.
Görögország egyidejűleg szárazföldi és tengeri hatalom. Stratégiai szerepét és fontosságát elsődlegesen az determinálja, hogy szárazföldön, vízen és a levegőben egyaránt kihagyhatatlan láncszemként, összekötő és közvetítő kapocs K-Ny-i és É-D-i irányban Nyugat-Európa, továbbá a Közel-Kelet, Közép- és Délkelet-Európa, valamint a Közel-Kelet és Fekete-tenger térsége között. Globalizálódó korunkban, a modern haditechnika, a hagyományos és a nukleáris fegyverzet, a korszerű távközlés és a közlekedés, valamint az egységes világgazdaság korában is jelentősnek tekinthető a stratégiai értéke. Az a szuperhatalom vagy politikai-katonai tömörülés, amely ellenőrzi a görög térséget, az a világpolitika és a világgazdaság szempontjából vitális jelentőségű övezetekre képes befolyását kiterjeszteni. A térség felett éppen kontrollt gyakorló nagyhatalomnak a görög védelmi képesség fenntartásához és minőségéhez csupán ilyen értelemben és mértékben fűződik érdeke.
Görögország Törökországgal együtt 1952-ben lett a NATO tagja. Az ország stratégiai térségként hármas jelentőséggel bírt az USA vezette NATO számára:
a.) Az ország területén 1953 után létesített tengerészeti, légi támaszpontok, a Szovjetuniót övező támaszpontrendszer láncszemeiként elsődlegesen Moszkva elrettentésére (policy of deterrence) voltak hivatottak.
b.) A több mint 1500 km hosszan húzódó közös határ az akkori balkáni kommunista (szocialista) országokkal (Jugoszláviát és Albániát is ideértve) a NATO déli szárnyán olyan mellékhadszíntéri felvonulási területként jött számításba, amely puszta léténél fogva képes volt folyamatosan lekötni s tehermentesíteni a középső hadműveleti térségben a NATO főerőit, ezzel csökkentve a fő csapásiránynak tekintett középső térségekre, elsősorban Nyugat-Németországra nehezedő nyomást. [1]
c.) Az Olaszország, Görögország és Törökország alkotta délkeleti NATO-szárny tengelyében Görögország biztosította a szárny földrajzi kohézióját, a négymillió négyzetkilométernyi terület három, egymástól meglehetősen elszigetelt hadműveleti térsége (1. Északkelet-Olaszország, 2. Thrákia és a szorosok, 3. Északkelet-Törökország) közötti összeköttetést.
Az 50-es évtizedben a görög katonai tervezés és irányítás teljes mértékben alá volt vetve az USA-nak és a NATO-nak. Önálló görög védelmi doktrínáról ebben a periódusban nem beszélhetünk. A görög fegyveres erők szövetségesi kötelezettsége elsődlegesen az ország "belső biztonságának a fenntartása és szavatolása" volt. "Északról jövő támadás esetén" a görög fegyveres erők szerepe arra korlátozódott, hogy a NATO főerők megérkezéséig az első támadó hullámot feltartóztassák. A 60-as években fokozatosan módosult ugyan Görögország katonapolitikai helyzete, ám ez 1974-ig egyáltalán nem tükröződött a görög védelmi doktrínában.
A görög védelmi gondolkodásra a Ciprus közel 40%-ának török katonai megszállásával végződött, 1974. júliusi válság gyakorolta a legmélyebb hatást. [2] A görög fegyveres erők akkor képteleneknek bizonyultak a török katonai akcióval szembeni bárminemű érdemi reagálásra vagy hatékony válaszlépésre. A NATO és az USA nem lépett fel tevőlegesen a török invázióval szemben, s erőfeszítéseik tulajdonképpen csupán arra irányultak, hogy mindenáron elhárítsák a két NATO-tagállam közötti közvetlen fegyveres konfrontáció veszélyét, s elejét vegyék minden olyan politikai vagy katonai akciónak, amely veszélyeztetné a sziget tekintetében a fennálló status quót (pl. a ciprusi brit katonai támaszpontok jogállását). A Szovjetunió fellépése sem lépte túl a verbális tiltakozás küszöbét. A szovjet stratégák számára egyáltalán nem volt ugyan közömbös a szemben álló katonai tömb keretei között tapasztalható meghasonlás, de fontosabb volt, hogy semmi olyat ne tegyenek, ami elidegeníthetné a kétezer kilométer hosszú közös határral rendelkező Törökországot. Az ENSZ szerepe is elsősorban a fegyveres konfliktus kiújulásának, a két népközösség közötti súlyos incidenseknek a megelőzésére korlátozódott. A ciprusi probléma politikai és tárgyalásos megoldására, a többnyire konföderatív jellegű megoldás variánsain alapuló világszervezeti javaslatok hol az egyik, hol a másik, hol mindkét érintett fél elutasításába ütköztek.
Nem kisebb kihívást jelentett a görög védelmi doktrína és fegyveres erők számára a 70-es évek második felétől az Égei-tenger felett gyakorolt ellenőrzés kérdéseiben (a kis-ázsiai part menti vizek, a kontinentális talapzat, bizonyos sziklazátonyok hovatartozása, a nemzetközi légtér ellenőrzése) támadt, s időnként a fegyveres összetűzés küszöbéig jutó török-görög ellentétsorozat. Törökország katonai, politikai, diplomáciai akcióit görög részről az Égei-térségben az első és a második világháború után kialakult és nemzetközi szerződések (lausannes-i szerződés, montreux-i szerződés, párizsi szerződés, tengerjogi szerződés) és technikai jellegű megállapodások (ICAO-rendelkezések a légtérellenőrzésről) által szankcionált viszonyok megváltoztatásának kierőszakolására, esetenként az azokból fakadó görög jogok (pl. kontinentális talapzat, nemzeti felségvizek határainak kiterjesztése) érvényesítésének meghiúsítására irányuló kísérletként értékelték.
Az 1974-től a 80-as évek végéig tartó időszakban a görög védelmi politikát a pártpolitikai fogantatású, konjunkturális küzdelmekkel is bőségesen átszínezett, folyamatos önkorrekció és kiigazítás, a rohamosan változó külső biztonságpolitikai környezethez történő kényszerű alkalmazkodás és az új fejleményekre való, nem minden esetben szerencsés reagálás által indukált erőteljes hullámzások jellemezték.
A görög katonai gondolkodásban előtérbe került a török fenyegetés elhárítására alkalmas hatékony, rugalmas és autonóm védelmi potenciál megteremtésének igénye és vágya. Az 1974-es ciprusi válság tapasztalatai egyértelműen bizonyították, hogy a görög-török katonai erőviszonynak a NATO-szövetségre építő, ún. külső kiegyenlítése nem több illúziónál. A török-görög "katonai aszimmetriának" a védelmi autonómia megteremtésén alapuló, ún. belső kiegyensúlyozása került előtérbe, ami a feltételezett török támadó szándék "hihető elrettentését" elsődlegesen a görög védelmi képesség átfogó megerősítése révén látta megvalósíthatónak. Egy percig sem volt azonban a görög politikai-katonai gondolkodás számára kétséges, hogy a szélesebb autonómia megteremtésének lehetőségét csakis a NATO-n belül maradás feltételei között kell keresni.
Az 1974 utáni görög kormányok egészen napjainkig a görög katonai elemzők által a "NATO plusz doktrínának" nevezett koncepció jegyében igyekeznek a védelmi politika valós dilemmáira érvényes válaszokat keresni és adni. Tulajdonképpen a jelenlegi nemzetvédelmi stratégia alapját is képező ezen doktrína az alábbi fontosabb elemeket foglalja magában:
A katonai diktatúra összeomlását és a ciprusi török katonai intervenciót követően, az 1974 nyarán hatalomra került, konzervatív színezetű demokratikus Karamanlisz-kormány első drámai külpolitikai döntései közé tartozott a NATO katonai szervezetéből való kivonulás, és ezzel szinte egyidejűleg az ország felvételi kérelmének előterjesztése az EGK-ba.
A NATO katonai szervezetétől való látványos távolmaradás esztendői (1974-1980) során a görög politikai vezetés számára azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a NATO-tagságnak nincs ésszerű alternatívája. A 70-es évek végén azután a politikai konfrontációs magatartást - noha e tekintetben időnként erőteljes hullámzás volt tapasztalható - a szövetség katonai szervezetébe történő visszatérés határozott szándékától vezérelt intenzív és szívós érdemi alkudozás váltotta fel. Az alkufolyamatban, a NATO katonai szervezetébe visszatérés ügyét és az amerikai katonai támaszpontok használatának további engedélyezését Görögország igyekezett olyan előfeltételekhez kötni, amelyek a görög fegyveres erők számára a NATO-n belül a lehető legtágabb mozgásteret biztosítják, a délkeleti szárnyon katonai előnyökhöz juttatják Görögországot Törökországgal szemben. Az alkufolyamat eredményeként Görögország 1981-ben visszatért a NATO katonai szervezetébe.
A közel hat esztendőt átívelő, sokmenetes és fordulatokban bővelkedő katonai-diplomáciai tárgyalások Görögország szempontjából sovány eredményekkel zárultak. A legjelentősebb eredmény talán egy új NATO-parancsnokság (LANDSOUTHCENT) létrehozása volt a thesszáliai Larisza városában. Görög felfogás szerint ugyanis ezzel nem csupán felértékelődött a déli szárnyon Görögország szerepe a NATO parancsnoki struktúrájában, hanem az addicionális szövetséges parancsnokság a többi görögországi NATO- és amerikai támaszponttal egyetemben, puszta létüknél fogva, elrettentő hatást gyakorolnak minden potenciális támadóra, így Törökországra is. Sikerült továbbá kieszközölni a Törökországnak és Görögországnak szánt amerikai fegyverszállítások tekintetében a korábban kialkudott arány (10:7 ) fenntartását, s a török protestálás ellenére biztosítani, hogy az Égei-tenger feletti nemzetközi légteret is magában foglaló térségben, a görög parancsnokság alatt működő NATO légi ellenőrzési és azonosítási körzet határai megegyezzenek az ICAO által a polgári légiforgalom irányítására 1947-ben kialakított körzetével (FIR [Flight Information Region] ATHENS). Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy az egész Égei-tenger feletti teljes légtér (ideértve a nemzetközi légteret is) ellenőrzése, leszámítva a kis-ázsiai partokat szegélyező keskeny sávot, görög kézben maradt. [3]
Meddőnek bizonyult azonban minden olyan kísérlet, amely a ciprusi kérdésben Görögország szempontjából egyoldalúan kedvező NATO állásfoglalás és főként aktív fellépés kicsikarására irányult.
Görögország nemzetbiztonsági helyzetében döntő fordulatot eredményezett az országnak az Európai Gazdasági Közösségbe történt felvétele 1979 májusában.[4]
Az EGK tagság elnyerését követően, a görög diplomácia minden lehetőséget és alkalmat megragadott arra, hogy a görög-török kapcsolatokat "közösségesítse,"[5] azaz a görög-török vitás kérdésekben az "európai szolidaritás" jegyében az EU-t Görögország szempontjából kedvező állásfoglalásra rábírja, elérje, hogy Ankara számára "Athénon keresztül vezessen az út Brüsszelbe". A görög külpolitika másik alapvető célja arra irányult, hogy Törökországot elszigetelje, s lehetőleg minden európai politikai, katonai integrációs szervezettől (EU, NYEU) távoltartsa, s minden lehetséges eszközzel keresztezze az "európai nemzetek családjához történő török csatlakozási törekvéseket".
A görög erőfeszítések arra elégségesnek bizonyultak, hogy Törökország európai integrációs törekvéseit meghiúsítsák, az EU, a NYEU és a Törökország közötti kapcsolatok intézményesülését lassítsák, elodázzák,[6] de arra a legkevésbé sem, hogy egy-egy, a görög érdekek szempontjából ténylegesen kedvező politikai deklaráción túlmenően Törökország katonai, politikai vagy gazdasági érdekeire nézve komolyan sérelmes lépésekre, döntésekre bírják rá EU-beli szövetségeseiket.
A görög külpolitika törekvése volt az is, hogy a Balkán-félszigeten, de Közép-Ázsiában s az arab világban versenyre keljen a török befolyással. A görög kormányok a 80-as évek második felében látványos gesztusokat tettek a balkáni államokkal való együttműködés elmélyítésére, a kapcsolatok fejlesztésére a Törökországgal és izraeli szövetségesével ellenséges vagy barátságtalan viszonyban lévő országokkal (pl. Szíria).
A görög kormányok a sorozatos demonstratív, ám hatásukat tekintve ellentmondásos politikai, diplomáciai lépések végrehajtásában nem mindenkor tanúsítottak a görög nemzeti érdekek érvényesítése szempontjából kellő következetességet, előrelátást. Olykor-olykor háttérbe szorult az érdekek és a lehetőségek gondos mérlegelésén alapuló, a tényleges és potenciális szövetségesek számára kiszámítható cselekvés. Ez mind a NATO, mind az EU részéről nem csupán a Törökországgal kapcsolatos ismerten túlzó görög igények, nézetek elutasításában vagy udvarias elhárításában mutatkozott meg, hanem esetenként egyéb külpolitikai kérdésben is megnemértést vagy megütközést váltott ki.[7]
A 90-es években a görög stratégiai, gazdasági érdekekre nézve kifejezetten sérelmes külpolitikai döntésnek bizonyult Jugoszlávia szétesésekor, az új macedón állam elismerésének és elnevezésének ügyében 1992-95 között képviselt álláspont. Görögország, Macedónia elismerésével kapcsolatos időhúzó és alkalmanként hisztérikus és sok tekintetben irracionális magatartása miatt, jó időre eljátszotta az esélyét arra, hogy a Balkán-félszigeten - tényleges "európai hivatását"[8] is betöltve - érvényt szerezzen saját vitális stratégiai, politikai és gazdasági érdekeinek.
A katonai és politikai vezetés már a 70-es években komoly erőfeszítéseket tett a védelmi képesség fokozására. Ezekben az években megkezdte a fegyveres erők átfogó korszerűsítését, autonómiájának, harcképességének és mozgékonyságának erősítését. Jelentős fejlemény volt az 1985 januárjában nyilvánosságra hozott Új védelmi politika, amely a nemzeti erőforrások totális mozgósítására (és az ún. össznépi védelemre) építve - főleg az Égei-szigeteken és Nyugat-Thrákiában - a védelmi képességek, a reagálóképesség lényeges fokozását kívánta elérni.
Összefoglalva megállapítható, hogy a 80-as évek végére az autonóm védelmi képesség megteremtésében Görögország figyelemre méltó, de csak viszonylagos eredményeket ért el:
Görögországnak a 80-as 90-es évek fordulóján tehát ugyanazokkal a stratégiai, katonai politikai, kihívásokkal kellett szembenéznie, mint egy negyedszázaddal korábban. Nem sikerült a Törökországgal fennálló viszony jellegében érdemi és kedvező változást elérni, miközben stratégiai, katonai értelemben sem sikerült a két ország közötti erőegyensúlyt Görögország javára billenteni. Észak-Ciprus katonai megszállása megmutatta, hogy Törökország katonailag már a 70-es években képessé vált kombinált hadműveletek végrehajtására.
A hidegháborús korszak lezárulása, a NATO-VSZ szembenállásában testet öltő bipoláris világrend vége Görögország számára új lehetőségeket, esélyeket és egyben új kihívásokat teremtett. Hivatalos görög felfogás szerint a nemzetközi viszonyokat immáron nem a közép-európai térségre fókuszáló kelet-nyugati ellentétek uralják, amelyeknek Görögország földrajzi fekvése okán is csak "epizodistája" lehetett. A nemzetközi politika súlypontja "Európa peremére" (értsd: a Balkánra, a Földközi-tenger keleti térségére), a Közép-Keletre tevődött át.[10] A görög politikai és katonai vezetés arra a következtetésre jutott, hogy a poszthidegháborús viszonyok között Görögországra, stratégiai, geopolitikai helyzete folytán, saját katonai, gazdasági potenciáljánál fontosabb regionális szerep vár egyidejűleg mind a Balkánon, mind a Földközi-tenger keleti medencéjében s - bár kisebb mértékben - a fekete-tengeri és a kaukázusi térségben is.
A hivatalos görög nemzetvédelmi politika bevallott célja, hogy a regionális biztonság és stabilitás megteremtésében és fenntartásában aktív, kezdeményező tényező legyen, s - egyetlen balkáni NATO-, EU- és NYEU-tagként - "európai missziót" betöltve hangadó szerepet vigyen: a Balkán szószólója legyen Európában, Európáé a Balkánon.
Az európai államok által vallott külpolitikai axiómák visszaigazolni látszanak a görög külpolitikának az ország helyéről és szerepéről vallott "világképét" s felfokozott európai küldetéstudatát:
A hivatalos görög nemzetvédelmi politika az alábbiak szerint artikulálja az új nemzetközi viszonyok között Görögország megnövekedett stratégiai szerepét és - elsődlegesen Törökország vonatkozásában - a specifikus görög biztonságpolitikai érdekek érvényesítését.[14]
A görög nemzetvédelmi politika alapvető céljai:
A fentiekből is kitűnik, hogy a görög nemzetvédelmi politika céljai és elvei változatlanul a "NATO plusz doktrína" nyomvonalát követik. E politika tengelyében - ha nem is bevallottan - a katonai és a politikai "elrettentés" (deterrence) eszközrendszerére építve, Törökországgal szemben a katonai-stratégiai egyensúly fenntartása az Égei-tenger térségében és a fennálló viszonyok megváltoztatására irányuló állítólagos török szándék meghiúsítása van. Az is nyilvánvaló, hogy a görög külpolitika, nemzetvédelmi politika valamennyi lényeges alkotóelemét (a NATO reformja, a NATO bővítése, az EU, a NYEU bővítése, az EU reformja, közép- és közel-keleti, valamint Balkán-politika stb.) a török-görög viszony alakulása determinálja és hatja át.
A nemzetvédelmi politika szerves alkotóeleme a védelmi jellegű honvédelmi stratégia. Tengelyében a török fenyegetés és a más irányokból is fenyegető veszélyek elhárítása áll. A honvédelmi stratégia a fegyveres erők hadműveleti, harcászati képességeinek állandó erősítése révén meggyőző és hiteles elrettentő és mindenkor reagálni képes erő kíván lenni. A stratégia három alapvető tényezőre épül:
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a 90-es évek második felének átfogó nemzetközi és európai fejleményei a nyilvánvaló kockázatok mellett - vagy ellenére - egészében a korábbiaknál kedvezőbb keretfeltételeket kínálnak a sajátos görög külpolitikai és biztonságpolitikai érdekek és törekvések érvényesítésére. A görög külpolitika és biztonságpolitika kétséget kizáróan megtette az első jelentős lépéseket az új európai biztonságpolitikai környezethez alkalmazkodás felé, amelynek alakításában is részt vállal.
A speciális "európai küldetés" eredményes betöltésének elsődleges és legfontosabb feltétele az európai szövetségesek és az Egyesült Államok biztonságpolitikai, diplomáciai, katonai és gazdasági támogatása. Emellett szükséges Oroszország jóindulatának megszerzése, s természetesen a kölcsönös bizalmon alapuló stabil együttműködés megteremtése a balkáni szomszédokkal és a Földközi-tenger keleti medencéjének államaival. Ebből a szempontból is a görög-török viszony jelenti a görög nemzetvédelmi politika Achilles-sarkát.
Görögország ugyanis aligha lesz képes áhított regionális stabilizáló szerepét betölteni, és az ehhez elengedhetetlen külső nagyhatalmi támogatást megszerezni, ha folytatódik a görög-török viszály. Az ún. görög-ciprusi közös védelmi térség fenntartásával összefüggő védelmi politika, a regionális katonai-stratégiai rivalizálás s annak egyenes következményeként a tartós görög-török felszültség aligha összeegyeztethető a stabilitás megteremtését ígérő, nagyobb stratégiai szerepvállalás igényével. A Törökország mindenáron való elszigetelésére irányuló politika folytatódásának körülményei között Görögországnak tehát nincs valódi esélye fokozott stratégiai szerepvállalási ambícióinak keresztülvitelére.
A görög kül- és biztonságpolitikában mindenfajta tényleges fordulat előfeltétele a török-görög kapcsolatrendszer kimozdítása az évtizedes holtpontról. Ennek viszont alapfeltétele a ciprusi probléma megoldása vagy legalábbis egyetértés a megoldás alapelveiben. Ettől még távol vagyunk, márpedig a két ország kapcsolatait terhelő egyéb - és egymással bonyolult kölcsönhatásban lévő - problémák megoldása is csak ettől várható igazán. Ugyanez érvényes a két nép közötti hagyományos ellenszenvre és bizalmatlanságra, amivel a hatalmon lévőknek mindkét országban mindenkor komolyan számolniuk kell, s aminek oldása semmiképpen sem képzelhető el a ciprusi kérdésben fennálló akut feszültség csökkentése nélkül.
A két országot megosztó alapvető problémák tartós rendezetlensége mellett a török-görög viszonyban szüntelenül egyfajta hullámzás tapasztalható, amikor is az enyhüléssel, a politikai párbeszéddel jellemezhető periódusok feszült és nyíltan ellenséges, fegyveres összetűzések kirobbanásával fenyegető időszakokkal váltakoznak. A viszony alakulására ugyanis a két ország kapcsolatainak problematikájától idegen elemek (a belpolitikai erőviszonyok alakulása, a két országot övező térségekben bekövetkezett fejlemények, a nagyhatalmak regionális érdekei stb.) is hatást gyakorolnak. Számos vonatkozásban tulajdonképpen "irányt szabnak" annak, hogy a hatalmat éppen gyakorló kormányok miként kezelik vagy kezelhetik a kétoldalú kapcsolatok kérdéseit. Jelenleg - a NATO 1997-es madridi csúcsértekezletén elfogadott görög-török közös nyilatkozat óta - inkább egyfajta enyhülés, a párbeszéd folytatására irányuló készség vagy legalábbis annak hangoztatása tapasztalható. A török-görög kapcsolatrendszer azonban "két kulcsra zár", s az egyik kulcs Törökország kezében van.
Magyarország a NATO déli szárnyának újdonsült tagjaként bizonyosan nap mint nap szembesülni fog a déli szárny működését és szervezetét érintő, apró-cseprő kérdésben is jelentkező török-görög ellentétekkel. Nehéz lesz elkerülni a NATO vezető testületeiben is az állásfoglalást a görög-török vitát képező kérdésekben, ami bizonyosan nemegyszer komoly fejtörést okoz majd. A mindenkori magyar magatartás kialakításakor, szem előtt tartva a déli szárny működőképességének fenntartását, gondosan ügyelni kell arra, hogy ne sérüljenek érdekeink a magyar-görög és a magyar-török jóviszony tekintetében sem.
Magyarország NATO-tagsága és a szövetség déli szárnyába integrálása következtében közvetlen magyar érdekké is lett a görög-török viszony átfogó rendezése. Igaz, NATO-tagként Magyarország közvetlenebbül és tevőlegesebben is segítheti ezt a folyamatot. Végül, de nem utoljára: Magyarország NATO-tagságának - és remélhetőleg közeli EU-tagságának - köszönhetően a görög-magyar partneri kapcsolatok stratégiai, politikai értelemben is minőségileg új szakaszba lépnek, ami ösztönzőleg hat majd a gyakorlati együttműködés kiterjesztésére olyan új szektorokban mint például a hadiipar és a haditechnika.
* * *
A NATO déli szárnya, amelybe új tagként hazánk is integrálódik, nemcsak egy regionális és négy szubregionális parancsnokság alá rendelt öt - velünk együtt már hat - tagállam területét és légterét, parti és tengeri térségeket jelenti a két haderőnemi parancsnokság illetőségi és felelősségi övezetével, hanem egy potenciális hadszínteret is, amelyen szinte az egész NATO erői és eszközei képviselve vannak. Magyarország az Észak-atlanti Szövetség déli szárnyának legészakibb államaként szembesül az egész szövetség, valamint a dél - ezen belül a "közelebbi dél" - problémáival. Szövetségi kötelezettségeink számbavételét, azok teljesítésére való hatékony felkészültségünket, adott esetben a kollektív feladatok eredményes végrehajtását segíti elő, ha a társaság folyóiratának következő számaiban - Görögország után - áttekintjük a déli szárny országainak szövetségbeli helyzetét, tapasztalatait, a biztonság és a védelem kérdéseiről vallott és követett nézeteit.
Szerkesztőbizottság
JEGYZETEK