Kis Csaba: A légierő alkalmazásával kapcsolatos NATO-elvekről

A Magyar Honvédséggel szemben támasztott követelmények közül első helyen szerepel a NATO-szövetségeseinkkel történő hatékony együttműködés képessége. Ennek alapja a szellemi kompatibilitás, melynek megvalósításához elengedhetetlen a szövetségen belül kialakult, egységes gondolkodásmód pontos ismerete és az azonos szakmai nyelv használata. Rendkívüli fontosságú tehát a fordítási és értelmezési hibák kiküszöbölése, valamint az általunk hasznosítható, tradicionális “keleti” elvek és a számunkra – több szempontból – új, de mégsem teljesen ismeretlen nyugati gondolkodásmód együttes feldolgozásához szükséges szakmai szemlélet kialakítása. A szerző ezt kívánja elősegíteni a légierő haderőnem felkészítésével, alkalmazásával és a korszerű hadviselésben betöltött szerepével kapcsolatos nyugati elvek leglényegesebb elemeinek összefoglalásával.

A Magyar Honvédség struktúrájának nyugati elvekhez igazodó átalakítása előtérbe helyezte a légierő mint önálló haderőnem fejlesztésének kérdéseit. Az utóbbi években egyre több, a témával foglalkozó cikk és tanulmány jelent meg, valamint rendszeressé váltak a repülőharcászat és a légierő hadműveleti művészetének aktuális kérdéseivel foglalkozó szakmai viták és konferenciák is. Mindezen felül az 1999-es év egyik legfontosabb katonai-védelempolitikai feladata a doktrinális tervező-, kidolgozó munka lefolytatása, melynek keretében megkezdődött a légierő doktrínájának összeállítása. Az elméleti és a kidolgozói munka során gyakran találhatunk utalásokat vagy hivatkozásokat a NATO-légierők haderőnemi doktrínájára, illetve a repülőerők alkalmazásával kapcsolatos nyugati gondolkodásmódra. Sajnálatos módon azonban az idézett vagy átvett gondolatok nagy részének értelmezése, sőt nem ritkán fordítása is hibás.

Munkám során azokat az alapvető elemeket gyűjtöttem össze, melyek megértése kulcsfontosságú a nyugati típusú szemléletmód alapjainak megértéséhez.

A magyar légierő jelenleg csupán alkalmazási alapelvekkel rendelkezik, melyek általános ajánlásokat tartalmaznak a haderőnem tevékenységével kapcsolatban, de nem határozzák meg a légierőnek az ország védelmét biztosító erők rendszerében betöltött szerepét és a vele szemben támasztott követelményeket. A NATO-tagországokban a légierő feladatait, felhasználásának alapelveit a haderőnemi doktrína tartalmazza.

A NATO-légierők alkalmazási elveinek elemzésénél abból célszerű kiindulni, hogy a nyugati katonai gondolkodás miként határozza meg magát a légierőt. Ismernünk kell azt, hogy a nyugati szakemberek milyen koncepció alapján helyezik el a légierőt a hadviselés céljából létrehozott erők rendszerében, valamint hogy mit értenek a légierő fogalma alatt.

A katonai repülés hajnalán a repülőcsapatok a szárazföldi erők szerves részeként, azokat közvetlenül támogatva tevékenykedtek. Ezen tevékenység pozitív és negatív tapasztalataira építve számos katonai gondolkodó (például a német Ludendorf, az angol Fuller vagy a magyar Werth Henrik tábornok¹) munkája nyomán alakult ki az együttműködő légierő koncepciója. Az elgondolás a gépesített tömeghadsereg támadó doktrínájára épít és lényege az, hogy a repülőcsapatok csak a szárazföldi hadműveletek megindulása előtti időszakban rendelkeznek némi önállósággal, amikor is az ellenség szárazföldi csapatai és – a maximálisan hadműveleti mélységben települő – repülőerői ellen hajtanak végre hadműveleteket. Ezután a légierő elsődleges feladata a gyorsan előrenyomuló saját szárazföldi csapatok közvetlen légi támogatása.

Szintén az első világháború idejéből származik, de igazán a második világháború tapasztalatainak elemzése alapján kristályosodott ki az önálló légierő koncepciója, melynek támogatói voltak – többek között – lord Trenchard marsall, a brit Királyi Légierő (Royal Air Force – RAF) megalapítója, lord Tedder, a RAF marsallja, a Mediterrán Légi Parancsnokság parancsnoka és az amerikai Mitchell tábornok. Az elgondolás alapján, az önálló haderőnemként tevékenykedő légierő elsődleges feladata a légi uralom megszerzése az ellenség légierejének földön és levegőben történő pusztítása, megsemmisítése által. Ezt követően a légtér uralmának birtokában a repülőerők hadászati szintű légi hadjáratot indíthatnak az ellenség stratégiai súlypontjai ellen, valamint – a saját szárazföldi csapatokkal és haditengerészettel együttműködésben, de nem azok alárendeltségében – pusztíthatják az ellenség felszíni erőit².

A légierő nyugati hadtudományban elfogadott fogalmának értelmezése korántsem könnyű feladat. Ez elsősorban abból adódik, hogy az angol katonai szaknyelv két különböző kifejezést – air power, air force – is használ, melyek jelentése közötti különbség csak árnyalatnyinak tűnik. Az “air power” fogalom lényegében a légi hadviselés képességét meghatározó erők és eszközök összefoglaló megnevezése, például: a “the air power of the United States” kifejezés az Egyesült Államok teljes légi hadviselési potenciálját (a haditengerészet, a tengerészgyalogság, a légierő, a nemzeti Gárda légierőinek összességét) jelenti. Az “air force” kifejezés ugyanakkor magát a légierő-haderőnemet jelöli (Pl.: U.S. Air Force: az Egyesült Államok Légiereje)³.

A megnevezés megértése elképzelhetetlen a mögöttes tartalom pontos ismerete nélkül. A helytálló fogalmi értelmezés érdekében figyelembe kell venni az adott állam vagy szövetségi rendszer fegyveres erőinél elfogadott légierő-koncepciót, mely meghatározza a haderőnem korszerű hadviselésben betöltött szerepéről alkotott nézeteket. Az Észak-atlanti Szövetségen belül alapvetően az “önálló légierő” koncepciójának – a kor követelményei és a hadtudomány fejlődési tendenciái alapján – továbbfejlesztett változata az elfogadott. Ez alapján a légierő fogalma a következő: a korszerű légierő a fegyveres erők egyik haderőneme és legfontosabb jellemzője, hogy magában foglal minden olyan katonai szervezetet, eszköz- illetve fegyverrendszert, melyek képessé teszik a politikai-katonai célkitűzésektől függően különböző nagyságú és szintű légi hadműveletek önálló végrehajtására⁴. Ezen összetett és bonyolultnak tűnő megfogalmazás a légierő önállóságát hangsúlyozza. A haderőnemi mivolt tehát nem a különböző repülőeszközök nagy mennyiségében vagy a katonai szervezetek számában és szintjében mutatkozik, hanem az önálló hadműveletek eredményes végrehajtásában, az ehhez szükséges támogató, valamint harcbiztosító repülő szervezetek és eszközök meglétében nyilvánul meg. Szembetűnő a különbség, amely a légierő fogalmának NATO-elvek szerinti értelmezése és a nálunk általánosan elterjedt “légierő-szemlélet” között jelentkezik. Ennek az eltérésnek az alapvető okát nem a nyugati gondolkodásmód “repülőcentrikusság”-ában, hanem a hazai viszonyok egyediségében kell keresni. A magyar légierő ugyanis szervezeti struktúrájának felépítését, vezetési-irányítási rendszerének kialakítását, technikai eszközei, illetve fegyverrendszerei alkalmazási lehetőségeit, valamint a személyi állomány kiképzettségét és az uralkodó szakmai kultúrát tekintve erősen magán viseli az egykori honi légvédelmi csapatok jellegzetességeit. Az Észak-atlanti Szövetségen belül azonban – az egyes tagországok fegyveres erőinek felépítése közötti kisebb-nagyobb különbségek ellenére – általánosan elfogadott az az elv, mely szerint a légierő alapvetően, a különböző elérendő célkitűzések alapján definiált légi hadműveletek önálló végrehajtására létrehozott, haderőnemi szintű szervezet. Ezen túlmenően az olyan problémák, mint hogy a légvédelmi rakétacsapatok vagy a harcihelikopter-erők a szárazföldi haderőnem vagy a légierő alárendeltségébe kerüljenek-e, csupán másodlagos fontossággal bírnak.

a) A hadviselés alapelvei olyan általános törvényszerűségek, melyek minden fegyveres küzdelemre vonatkoznak és a katonai doktrínák kiindulóalapját képzik. Bármely katonai akció sikerének alapvető feltétele, hogy a feladatok végrehajtása, valamint a különböző haditevékenységek során a hadviselés alapelvei érvényesüljenek. A nyugati hadtudomány nem határoz meg minden haderőnem számára szigorúan követendő alkalmazási elveket, hanem azt vizsgálja, hogy a hadviselés alapelvei hogyan érvényesülnek az adott haderőnem sajátosságainak és képességeinek tükrében. A hadviselés alapelvei nem dogmák vagy merev előírások, hanem pusztán iránymutatók, melyek – bár lényegükben azonosak – megfogalmazásukat tekintve, tagállamonként különbözőek lehetnek. Az alábbiakban azokat az elveket soroltam fel, melyeket az 1991-es kiadású ATP–33(A) és az AJP–1 jelzésű dokumentumok tartalmaznak (az újabb NATO-kiadványokban a hadviselés alapelvei között valószínűleg ezektől eltérő elemeket is találunk⁵:

A légierő alkalmazása során – annak dinamizmusából eredően – különösen fontos a kezdeményezés megragadása, hiszen az első csapás, a határozott, gyors harcba lépés az egész konfliktus kimenetelét eldöntheti. A légierő szempontjából kulcsfontosságú az erőforrásokkal történő gazdálkodás, mivel a repülőeszközök, illetve a különböző fegyverrendszerek beszerzésének költségei igen magasak, a harcba vethető személyi állomány kiképzése pedig hosszú időt igényel. Hasonlóan nagy jelentőségű a biztonságos működés alapelve, mivel a – más haderőnemek bázisaihoz viszonyítva – nagy kiterjedésű repülőterek folyamatos működtetése és a hagyományos rádiókommunikáció, valamint az elektronikus adattovábbítás és a különböző rádióelektronikai berendezések szabad felhasználása elengedhetetlen ahhoz, hogy a légierő képes legyen eredményes műveleteket végrehajtani.

Napjaink váratlanul és gyorsan eszkalálódó helyi konfliktusokkal fenyegető világában a rugalmasság a fegyveres erőkkel szemben támasztott legalapvetőbb követelmény. Ennek szellemében történik az Észak-atlanti Szerződés belső átalakítása, melynek célja rugalmas, alkalmazkodóképes szövetségi katonai struktúra kialakítása. A légierő alapvető fegyverrendszereit jelentő repülőeszközök alkalmazási lehetőségei, valamint a hatékony vezetési és irányítási rendszer biztosítja a dinamikusan változó harci helyzethez alkalmazkodás alapját, és egyben lehetővé teszi a gyors reagálást.

A korszerű légierő széles körű alkalmazhatósága csak abban az estben aknázható ki teljes mértékben, ha a fegyvernemek és haderőnemek közötti eredményes együttműködés feltételei biztosítva vannak. Ez főként a hadműveleti terület feletti légtér felhasználásának folyamatos ellenőrzésében és a saját harcoló szárazföldi csapatok, valamint a haditengerészeti erők légi támogatásakor szükséges koordinációban mutatkozik meg.

b) A magyar katonai gondolkodásban általánossá vált gyakorlattól eltérően a nyugati hadtudomány nem határoz meg a légierő egyes erői és fegyverrendszerei számára precízen megfogalmazott, szigorúan végrehajtandó feladatokat. A különböző NATO-dokumentumokban és a tagországok nemzeti légierő doktrínáiban csupán alkalmazási formákat fogalmaznak meg, melyeket az elérendő célok és nem az alkalmazott erők és eszközök típusa alapján definiálnak. A lehető legnagyobb hatékonyság érdekében ezek az alkalmazási formák a legfőbb célkitűzések figyelembevételével, az adott helyzetnek megfelelő módon, rugalmasan kombinálhatók.

A NATO-légierők alkalmazási formái különböző szinteken kerültek meghatározásra. Ezek pontos lefordítása bonyolult, mivel az angol nyelvben a “feladat” szó több, különböző megfelelője is megtalálható (pl.: task, role, mission). A vonatkozó angol nyelvű dokumentumok közül a brit Királyi Légierő haderőnemi doktrínája tárgyalja a legrészletesebben az alkalmazási formák szintjeit, melyek a következők⁶:

Tanulmányomban a NATO-légierők hadászati-hadműveleti szintű alkalmazásának kérdéseit vizsgálom, következésképpen a különböző légi hadműveleteket tekintem kiinduló alapnak. A NATO-kiadványok és egyes tagországok légierődoktrínái – kisebb eltérésekkel hasonló típusú légi hadműveleteket jelölnek meg. A szövetséges összhaderőnemi erők doktrínájának vonatkozó fejezetét alapul véve a NATO-légierők az alábbi légi tevékenységi formákat hajthatják végre⁷:

» Az ellenség légiereje elleni légi hadműveletek a légierő azon tevékenységi formáinak csoportját alkotják, melyek végrehajtásával biztosítható, hogy a hadszíntér légtere feletti ellenőrzés a saját erők kezében legyen. A magyar szakfolyóiratokban megjelent tanulmányokban és a különböző fordításokban számtalan esetben előfordul a “légi fölény” és “légi uralom” kifejezések helytelen használata és sokan összekeverik a “légtér feletti ellenőrzés” és a “légtérellenőrzés” fogalmát. A légtér feletti ellenőrzés nem más, mint a légtér saját célokra történő felhasználásának képessége, szintjei pedig az elérendő katonai céloktól függnek. A NATO-légierők doktrínája a légtér feletti ellenőrzés három fő szintjét (fokozatát) ismeri⁸:

Kedvező légi helyzet: kedvező légi helyzetről beszélünk akkor, ha az egyik fél légierejének erőfeszítései nem elegendőek ahhoz, hogy megakadályozzák a másik fél légi, szárazföldi vagy tengeri erőinek sikeres haditevékenységét. Abban az esetben tehát, ha a fegyveres konfliktus során a légi helyzet a saját erők számára kedvező, akkor az ellenség légiereje – bár képes légi hadműveletek kivitelezésére – különböző objektív okokból (pl.: terepviszonyok, időjárási helyzet, a harcbavetési terület bázisrepülőterektől mért nagy távolsága stb.) kifolyólag nem tudja megakadályozni, illetve lehetetlenné tenni erőink – levegőben, földön és vízen folytatott – sikeres tevékenységét.

Légi fölény: légi fölénynek nevezzük az olyan légi helyzetet, amikor az egyik fél, adott időben és helyen, képes olyan szárazföldi légi és tengeri hadműveleteket lefolytatni, melyek eredményes végrehajtását a másik fél légiereje nem képes megakadályozni. Más formában megfogalmazva: a saját légierő térben és időben képes olyan erő-összpontosítást, illetve súlypontképzést végrehajtani, mely lehetővé teszi, hogy a szemben álló fél légierejével szemben számbeli, technikai vagy helyzeti előnyre tegyen szert. A légi fölény megszerzése feltételezi az ellenséges légi hadviselési képességének – a konfliktus kezdetekor mérhető nagyságához viszonyított – csökkenését, melyet a saját repülőerők csapásai eredményeznek.

Légi uralom A légi uralom a légtér ellenőrzésének az a szintje, amikor az egyik fél légiereje nem képes hatékony harctevékenység végrehajtására.

Az ellenséges légierő elleni légi hadműveletek körébe tartozó tevékenységi formák lehetnek támadó vagy védelmi jellegűek attól függően, hogy a kitűzött célok elérése a légtér feletti ellenőrzés milyen szintjét teszi szükségessé⁹.

Az ellenség légiereje elleni támadó jellegű tevékenységi formák az erők és eszközök olyan offenzív alkalmazását jelentik, melyek a szemben álló fél repülőerejének hatékony működését biztosító fegyverzet, infrastruktúra, vezetési-irányítási rendszer és támogató eszközök valamint az ellenséges légvédelmi rendszer megsemmisítésére, illetve lefogására irányulnak¹⁰. Az ATP–42 jelzésű NATO-doktrína az ellenséges légvédelem lefogása, légtérmegtisztítás, védőkísérés és az ellenség repülőtereinek támadása feladatokat az ellenséges légierő elleni, támadó jellegű tevékenységi formák közé sorolja.

	Az ellenség légiereje	Saját légierő
Kedvező légi helyzet	A felszíni infrastruktúrája és harci ütőereje sértetlen, képes légi hadműveletek végrehajtására	Hadműveleteinek eredményességét nem befolyásolja az ellenséges légierő tevékenysége
Légi fölény	A felszíni infrastruktúrája és harci ütőereje sérült, korlátozottan képes légi hadműveletek végrehajtására	Képes adott helyen és időben erőit úgy összpontosítani, hogy számbeli, technikai vagy helyzeti előnyben legyen az ellenséggel szemben
Légi uralom	A felszíni infrastruktúrája és harci ütőereje megsemmisült, nem képes légi hadműveletek végrehajtására	Bármely helyen és időben képes légi hadműveleteket folytatni

A légvédelem – vagy más néven az ellenséges légierő elleni védelmi jellegű tevékenység – a rendelkezésre álló erőforrások olyan módon történő felhasználását foglalja magában, mely biztosítja a saját csapatok és infrastruktúra ellen irányuló ellenséges légitámadások elhárítását, illetve hatékonyságának csökkentését¹¹. A légvédelem nem kizárólag a légierő feladata, hanem magában foglalja a többi haderőnem repülő- és légvédelmi erőinek alkalmazását is. A NATO összhaderőnemi műveleteivel foglalkozó dokumentum kitér rá, hogy a hatékony és egységes légvédelem biztosítása érdekében egy adott hadszíntéren az elvárásoknak megfelelő képességekkel rendelkező légvédelmi szervezetet kell létrehozni¹².

Az elérendő cél, valamint az alkalmazott erők és eszközök jellege szerint a légvédelemnek alapvetően két fajtája különböztethető meg: az aktív és a passzív légvédelem. Az aktív légvédelem az ellenség támadó repülőeszközei megsemmisítését, illetve feladatuk végrehajtásának megakadályozását célzó tevékenységek csoportját foglalja magában. Ezen belül a légi célok felderítésére, harcászati repülőgépek és földi telepítésű fegyverrendszerek alkalmazására, illetve azok harcának minden oldalú biztosítására kerül sor. A passzív légvédelem azon tevékenységek összessége, amelyek végrehajtásának célja közvetett módon csökkenteni az ellenséges légitámadások eredményességét. Ide sorolhatóak az olyan tevékenységek, mint az erők széttelepítése, álcázás, megerősített fedezékek építése, az ellenség által okozott károk felszámolása, a mobilitás biztosítása, bázisok fenntartása és védelme, valamint az elektromágneses spektrum felhasználásának ellenőrzése¹³.

» A korszerű szárazföldi hadviseléssel, valamint a hadsereg és a légierő együttes alkalmazásával kapcsolatos nyugati katonai gondolkodásmód vizsgálatánál az úgynevezett “Airland Battle”-koncepcióból célszerű kiindulni. Az “Airland Battle Doctrine” alapvetően az Egyesült Államok Hadseregének (U.S. Army) haderőnemi doktrínája, melyet a Field Mannual 100–5 jelzésű szabályzatban tettek közzé. A dokumentumban foglalt alapelvek az elmúlt években egyre inkább elfogadottá váltak a NATO európai tagországainak körében is. Sőt, az “Airland Battle”-koncepció meghatározó jelentőségű hatást gyakorolt a szövetséges szárazföldi hadműveletek harcászati doktrínájának kialakítására is. Következésképpen számunkra is elengedhetetlen az említett koncepció főbb elemeinek ismerete.

Az “Airland Battle”-koncepción belül fontos szerepet játszik a légierő alkalmazása. A repülő-haderőnem légi hadműveleteinek végrehajtásával közvetett és közvetlen módon segítheti elő a szárazföldi harc eredményességét. Közvetett hatást gyakorolhat a légierő azon feladatok végrehajtásával, melyek célja a saját fegyveres erők harcképességének, valamint akció- és mozgásszabadságának fenntartásához szükséges feltételek megteremtése. Ezek közül első helyen szerepel a hadszíntér feletti légtér uralmának megszerzése, melynek fontosságáról és megteremtésének lehetséges módjáról korábban már szóltam. A légierő a haderő egészének tevékenységét segíti az úgynevezett harcbiztosító légi hadműveletek végrehajtásával, melyek közül a szárazföldi harc szempontjából a felderítés és harcmező-megfigyelés, a légi szállítás és a különleges légi hadműveletek a legjelentősebbek. A légierő közvetett hatást fejthet ki a szárazföldi erők harcának sikerére, az ellenség csapatösszevonásaira, csoportosításaira és utánpótlási útvonalaira mért légi csapásokkal is. A NATO-doktrínák a légierő ezen tevékenységi formáját légi elszigetelésnek nevezik. A nyugati katonai gondolkodásban elfogadott elvek szerint a repülőerők a szárazföldi műveletek eredményességét közvetlenül befolyásolhatják a saját csapatokkal harcba lépni készülő ellenséges felszíni erők pusztításával és a saját csapatok harcának légi tűztámogatásával. Az FM 100–5 szabályzat¹⁴ és a légierő alkalmazási elveit magába foglaló NATO-dokumentumok az ilyen jellegű tevékenységet az offenzív légi támogatás fogalommal jelölik.

Az offenzív légi támogatás két részből, a légi harctéri elszigetelésből és a közvetlen légi támogatásból áll. A légi harctéri elszigetelés során a repülőerők csapást mérnek azon ellenséges szárazföldi erőkre, melyek még nem léptek közvetlen harcérintkezésbe a saját csapatokkal, de már megkezdték harcrendjük felvételét. A légi harctéri elszigetelés végrehajtásának célja az ellenség előkészületeinek akadályozása, harctéri mozgásszabadságának korlátozása és ezáltal az arcvonalon elhelyezkedő saját szárazföldi erők számára kedvező harcászati helyzet létrehozása. Közvetlen légi támogatásnak a harcászati mélységben elhelyezkedő azon ellenséges szárazföldi erők elleni légi tevékenységet nevezzük, amelyek harcban állnak a saját csapatokkal. A repülőerők ezen alkalmazási formája az összpontosított légi tűzerő döntő helyen és időben történő felhasználásával közvetlen hatást gyakorol a szárazföldi harc eredményességére.

» A különböző NATO-doktrínákban foglaltak szerint a szövetséges légierőknek aktív szerepet kell vállalniuk a part menti vizek, tengerrészek és hajózási útvonalak ellenőrzéséért vívott, az ellenség haditengerészeti erői ellen irányuló harcban¹⁵. A légierő-haderőnem ilyen célú alkalmazásának különösen abban az esetben van nagy jelentősége, ha a rendelkezésre álló haditengerészeti csoportosítás nem rendelkezik számottevő, elsősorban a repülőgép-hordozó hajók fedélzetéről bevethető repülőeszközökre épülő, tengerészeti repülőerővel. A szárazföldi légierő ellenséges haditengerészeti erők elleni légi hadműveletei elsősorban a tengeralattjárók elleni hadviselést és a tengeri hadműveletek légi támogatását foglalják magukban és kivitelezésükre – a hadszíntéren folytatott légi hadműveletek összességének integrált részeként –, az elérendő stratégiai célok figyelembevételével kerül sor.

» Egy ország hadviselési képességét politikai-katonai vezetésének, gazdasági termelőkapacitásának és infrastruktúrájának működőképessége, valamint lakosságának morális helyzete és a fegyveres erők hadrafoghatósága határozza meg. A NATO-szabályzatokban ezeket a tényezőket együttesen stratégiai súlypontokként jelölik. A vezetés (Leadership) fogalma alatt az említett doktrínák az ellenség helyzetének politikai-katonai felső vezetését értik, azt a szintet, ahol a háború megvívásának módját meghatározó döntések születnek. A termelőkapacitás (Production) kifejezés pedig a hadiipart, illetve a fegyveres erők alkalmazásához szükséges anyagok és eszközök előállítását végző potenciált jelöli. A lakosság kifejezés nem a civil polgárok fizikai valóságát jelöli, hanem mint morális tényezőt határozza meg. A hadászati légi hadműveletek végrehajtásának egyik célja tehát nem a lakosság pusztítása, hanem a polgárok a háború folytatásába vetett hitének, moráljának megtörése. Az infrastruktúra fogalom az ország működőképességéhez nélkülözhetetlen közlekedési, energia- és kommunikációs hálózatot jelenti.

A hadászati légi hadműveletek végrehajtása során a légierő csapásmérő potenciáljának alkalmazására kerül sor a szemben álló fél stratégiai súlypontjai ellen abból a célból, hogy az ellenség elveszítse a további hadviseléshez szükséges képességét. A NATO-légierők doktrínája szerint a “hadászati” jelző nem a haditevékenység területi mélységére utal, vagy az alkalmazott fegyverrendszerek típusát jelöli, hanem a célpontok jellegét, jelentőségét mutatja¹⁶.

» A harcbiztosító légi hadműveletek közé sorolható valamennyi olyan nem harci (fegyveres) légi tevékenység, melynek célja a rendelkezésre álló fegyverrendszerek alkalmazásának támogatása, valamint a szárazföldi, tengeri és légi hadműveletek végrehajtásának biztosítása, a harci hatékonyság növelése¹⁷. NATO-elvek szerint a légi harcbiztosítás alapvető fontosságú, mivel ez biztosítja a légierő önálló haderőnemkénti alkalmazásának lehetőségét, és elősegíti az összhaderőnemi hadviselés egészének sikere szempontjából fontos, kedvező feltételek megteremtését, sőt ez az alkalmazási forma a válságok, korlátozott fegyveres konfliktusok kezelése során is meghatározó jelentőséggel bír. Az Észak-atlanti Szövetség tagországainak fegyveres erőiben a harcbiztosító légi hadműveleteken belül a légi szállítás, légi utántöltés, légi felderítés és kutatás, elektronikai harc tevékenységi formákat különböztetik meg¹⁸.

A magyar katonai gondolkodáson belül, a légierőről alkotott “vadászrepülő-centrikus” nézetek rendszeréből gyakorlatilag teljesen hiányzik a harcbiztosítás jelentőségének, módjának és eszközeinek ismerete. Ennek fényes bizonyítéka, hogy míg a különböző fórumokon és a szaksajtóban a magyar légierő modernizációjával kapcsolatban a harcászati repülőgépek beszerzésének kérdése áll a középpontban, addig sehol sem esik szó a már meglévő és az esetleg beszerzendő fegyverrendszerek eredményes harci alkalmazását alapjaiban befolyásoló harcbiztosító és támogató szervezetek létrehozásának, valamint megfelelő technikai eszközökkel történő ellátásának igényéről. Ugyanakkor a harcbiztosító erők a NATO-tagországok légierőinek szerves részét és jelentős hányadát alkotják.

» A légierő alkalmazása szempontjából alapvető fontosságú egy, a logisztikai biztosításához, a technikai eszközök üzemben tartásához és a repülőfeladatok végrehajtásának megfelelő előkészítéséhez nélkülözhetetlen eszközöket, valamint szervezeteket magában foglaló földi infrastruktúra kialakítása és folyamatos működtetése. A harci és a harcbiztosító erők alkalmazásához szükséges háttértámogatással kapcsolatos tevékenységek csoportjával részletesen csak a tagországok nemzeti légierőinek doktrínái foglalkoznak, a szövetségi szabályzatokban és dokumentumokban erre vonatkozóan csak utalások találhatók. Ennek oka az, hogy szövetség tagországainak NATO-alárendeltségbe kijelölt erői felett az illetékes NATO-parancsnok csak az úgynevezett hadműveleti vezetés és irányítás jogával rendelkezik, melynek értelmében a csapatok támogatása (logisztika, a személyi állomány váltása, élelmezés és más adminisztratív tényezők biztosítása) a kiküldő ország nemzeti felelőssége¹⁹.

A fegyveres erők összehangolt, eredményes alkalmazásának alapvető feltétele a jól szervezett vezetés és irányítás. A katonai vezetéselmélettel foglalkozó nyugati szakirodalom mélyrehatóan tárgyalja a koalíciós hadviseléssel kapcsolatos problémákat, mivel a védelmi szövetség keretein belül, időszakosan felállított, többnemzetiségű erők eredményes alkalmazásának kulcsfontosságú feltétele a működési nehézségektől mentes vezetés és irányítás. Az Észak-atlanti Szövetségben éppen ezért rendkívül nagy súlyt helyeznek a tagországok által közösen elfogadott elveken alapuló, egységes vezetési és irányítási struktúra kialakítására, melyen belül egyértelműen meghatározott felelősségi viszonyok, átlátható szolgálati út és megfelelő technikai eszközrendszer biztosítja a hatékony működést.

1997. december 20-án, a NATO-tagországok védelmi minisztereinek találkozóján nyilvánosságra hozták a szövetség új katonai vezetési struktúráját, melyet véglegesen a Katonai Tanács esedékes, következő ülésén fogadnak majd el. A megváltozott rendszerben a szövetséges összhaderőnemi erők vezetésének felelőssége három szinten, négy különböző típusú parancsnoki forma között oszlik meg²⁰:

Vezetési szint	Parancsnokság formája	Felelősség
Legfelső katonai vezetési szint a NATO Katonai Tanácsának alárendelve	Stratégiai Parancsnokság	Egy adott hadszíntéren állomásozó, valamennyi szövetséges erő vezetése
Felső szintű	Regionális Parancsnokság	A hadszíntéren belül kijelölt régiókban állomásozó erők vezetése
Középszintű	Componens Parancsnokság	Haderőnemi (légierő és haditengerészet) komponensek vezetése
Alsó szintű	Összhaderőnemi Szubregionális Parancsnokság	Szárazföldi erők és a melléjük rendelt támogató erők vezetése

A fent felsoroltak közül a tagországok által egy hadszíntéren, illetve régión belül szövetségi alárendeltségbe delegált repülőalakulatok alkalmazása szempontjából a hadműveleti vezetés és irányítás jogkörével rendelkező komponensparancsnokság parancsnoki forma a meghatározó fontosságú. A szövetséges összhaderőnemi hadjáraton belül a légi hadműveletek tervezéséért, végrehajtásának ellenőrzéséért, a rendelkezésre álló repülő-erőforrások célszerű felhasználásáért, valamint a többi haderőnemmel történő együttműködés megszervezéséért ugyanis a szövetséges összhaderőnemi erők légierő-komponens parancsnoka (Allied Joint Forces Air Component Commander – AJFACC) felel, akit a COMAJF nevez ki. Az AJFACC és törzse a COMAJF által kialakított, az adott hadszíntéren lefolytatandó hadjáratra vonatkozó tervekben megfogalmazott célok alapján kidolgozza a szövetséges légi hadműveletek tervét, valamint elvégzi az erők és eszközök feladatok szerinti elosztását. Ezen kívül az AJFACC folyamatosan koordinál a többi haderőnemi komponensparancsnokkal és ellenőrzi a légi hadműveletek végrehajtását. Az adott hadszíntéren vagy régióban az AJFACC látja el a légvédelmi parancsnok (Air Defence Commander ADC) feladatkörét is²¹.

A repülőerők feladatszabásának és alkalmazásuk tervezésének körforgása olyan eljárás, melynek követése a parancsnokok és törzseik számára biztosítja a rendelkezésre álló repülő-erőforrások felhasználásával kapcsolatos tervező, szervező és koordináló munka lefolytatását célszerű módon, vagyis a rendelkezésre álló fegyverrendszerek elosztása, illetve hozzárendelése a megsemmisítendő célpontokhoz, a lehető legnagyobb hatékonyság elérése érdekében. A több lépésből álló körforgás lehetővé teszi a légierő komponen-parancsnoka számára, hogy kövesse a COMAJF által meghatározott direktívákat, és hogy a változó harcászati-hadműveleti helyzetnek megfelelően teljesíthesse más komponensparancsnokok támogatást, illetve együttműködést igénylő kéréseit. A repülőerők feladatszabásának és alkalmazásuk tervezésének körforgása hat fázisból – az erőfeszítések irányultságának megállapítása, a célpontok meghatározása, a fegyverzet elosztása, a repülő-feladatszabó parancs összeállítása, végrehajtás, hadműveleti elemzés – áll²².

A légierő tevékenységének vezetése és irányítása – a haderőnemi sajátosságokból eredően speciális, a többi haderőnemétől eltérő működési jellemzőkkel és strukturális felépítéssel rendelkező rendszer kialakítását igényli. Ezért az Észak-atlanti Szövetség, az Atlanti Tanács 1992. márciusi döntésének megfelelően, európai tagországai területén megkezdte a NATO Légi Vezetési és Irányítási Rendszerének (Air Command and Control System – ACCS) kiépítését, mely az alábbi feladatokat hivatott ellátni:

Az ACCS nem teljesen új rendszer, hanem az 1970-es évek közepén létrehozott szövetségi légi vezetési és irányítási struktúrára épülve kerül kialakításra. A NATO Légi Vezetési és Irányítási Rendszerének legfontosabb tulajdonságai az alkotóelemek interoperabilitása és kompatibilitása, valamint a magas fokú integráltság és automatizáltság. A NATO ACCS szervesen illeszkedik a szövetség katonai vezetési struktúrájába, és rugalmasságánál, könnyű telepíthetőségénél fogva lehetővé teszi a NATO-légierők hadműveleti területen kívüli hatékony alkalmazását is.

A NATO Vezetési és Irányítási Rendszere olyan szervezetekből, vezetési pontokból (harcálláspontokból), valamint felderítő- és információtovábbító alrendszerekből áll, melyek biztosítják az összhaderőnemi hadjárat céljai szerint tervezett védelmi és támadó jellegű légi hadműveletek eredményes végrehajtását, valamint a folyamatos együttműködést más haderőnemek erőivel. Az ACCS-rendszer számos eleme e tanulmány elkészítésének idején még nem állt a teljes működőképesség szintjén. Az ACCS elemeit új számítógépszoftverek és automatizált informatikai berendezések felhasználásával a régi szektor hadműveleti központok (Sector Operation Center SOC), valamint jelentő és irányító pontok (Command and Reporting Center CRC) hálózatának bázisán alakítják ki.

Összegzésként nyugodtan megállapíthatjuk: a légierő-haderőnem alkalmazásával és felkészítésével kapcsolatos, a NATO-tagországaiban általánosan elfogadott elképzelések jóval összetettebbek a hazánkban meghonosodott elveknél. Az is egyértelmű, hogy a nyugati légierő-doktrína alapjainak megértése gyökeresen más szemléletet igényel, mint a keleti (szovjet-orosz eredetű) gondolkodásmód. Meggyőződésem, hogy a számunkra új elemekkel is rendelkező elvek gyors és alapos megismerése az eredeti angol nyelvű dokumentumok mélyreható tanulmányozásával érhető el. Ehhez azonban olyan szintű nyelvtudásra van szükség, mely a NATO katonai szervezetébe tartozó országok fegyveres erőiben általánosan jellemző és melynek megszerzéséhez a magyar légierő hivatásos katonáinak még hosszú évekre van szükségük. Következésképpen mintegy első lépésként magyar nyelvre fordítva kell megismernünk azokat az elméleti alapokat, melyek nélkül megvalósíthatatlan a hatékony együttműködés szövetségeseinkkel.

1. Az említett katonai gondolkodók munkái megtalálhatóak az alábbi kiadványokban:
Giulio Douhet: Luftherrschaft Drei Masken, Verlag, Berlin 1935.;
Fuller, J F C: La Guerre Mecanique et ses opplications Edition Berger–Levraalt, Paris 1948.;
Ludendorf, E: Der totale krieg, München 1935.;
A hadvezetés elmélete összeálltotta és a bevezetőt írta Werth Henrik, Ábrahám és Slgó Kiadó, Bp. 1930.;
Tuhacsevszkij válogatott művei, Zrínyi, Bp. 1975.;
Szemelvények a szovjet katonai teoretikusok és katonai írók műveiből (1914–1940) ZMKA, BP. 1969.;
Az általam említett gondolatokat Dr. Szabó Miklós összefoglalja A Magyar Királyi Honvéd Légierő létrehozásával és továbbfejlesztésével kapcsolatos elméleti tevékenység című munkájában (in: A magyar repülőharcászat múltja, jelene és jövője, Bp. 1995)

2. The Short History of the Royal Air Force Ministry of Defence of the UK, 1994. p. 15–23.

4. AP 3000 – Royal Air Force Doctrine p. 13. s AP–6 NATO Glossary of Terms p. 5.

5. AJP–1 – NATO Joint Operations Doctrine p 3–1 A 3–2., ATP–33(B) – NATO Tactical Air Doctrine
p. 2–2 2–4. és AP 3000 – Royal Air Force Doctrine p. 9.

7. ATP–42 – Counter-Air Operations p. II–2. és AAP–6 – NATO Glossary of Terms p. 2–0–1.

12. ATP–42 – Counter-Air Operations p X–1. és ATP–33 (B) – NATO Tactical Air Doctrine pp. 4–5 A 4–6.

13. U.S. Army Field Manual 100–5 Buletprint for Airland Battle, Washington 1991; pp. 48.

14. ATP–33 (B) – NATO Tactical Air Doctrine p. 5–14. és AJP–1 (A) Allied Joint operations Doctrine p 8–3.

15. AJP–1 (A) Allied Joint operations Doctrine p. 8–3. és AP 3000 – Royal Air Force Doctrine p. 69.

17. AJP–1 (A) Allied Joint operations Doctrine pp. 8–3 A 8–4. és ATP–33 (B) – NATO Tactical Air Doctrine pp. 9–1 9–2.

19. NATO'S New Military Command Structure by General Klaus Naumann in NATO Review spring 1998 pp. 10–14.

22. Szabó Pál: Megújul a NATO légi vezetési és ellenőrzési rendszere; in: Új Honvédségi Szemle 1997/12. pp. 17–28. és SHAPE Technical Center: NATO Air Command Architecture

(* A tanulmány oldalain gyakran előfordulnak az Észak-Atlanti Szövetség légiereje" és a "NATO-légierő" kifejezések, melyek használatát - bár félreértésre adhatnak okot - a célszerűség (a bonyolult megfogalmazások elkerülése) tette szükségessé. A NATO-nak ugyanis - mint az a szövetséges fegyveres erők vázolt struktúrájából következik - nincs, úgymond "saját" légiereje, csupán a tagországok nemzeti légierejének kötelékébe tartozó egyes repülőalakulatok összességéről beszélhetünk, melyeket a közösen kidolgozott alkalmazási elvek, valamint az egységes vezetési és irányítási rendszer integrál koalíciós katonai erővé. - A szerző megjegyzése)

A légierő alkalmazásával kapcsolatos NATO-elvekről*