IX. évfolyam

1. szám

1999. március


BIZTONSÁGPOLITIKA

Botz László

A balkáni válság és kilátásai

A 20. század utolsó évtizedét bevezető történelmi változás, a kétpólusú világrend megszűnése alapvetően átformálta a világ s ezen belül elsősorban Európa biztonsági helyzetét. Minimálisra csökkent a világméretű háborúk fenyegetése, ugyanakkor új kihívások, globális és regionális veszélyek, válságok alakultak/alakulhatnak ki, amelyek közvetve és közvetlenül befolyásolhatják a régió biztonságát, hatást gyakorolhatnak a térség országaiban végbemenő társadalmi, gazdasági, politikai folyamatokra. Az új helyzetre való reagálásként a világ országaiban nem azonos időpontban és nem azonos formákban megindult a meglévő biztonság- és védelempolitikai alapelvek, nemzeti biztonsági és katonai stratégiák átdolgozása, a helyzethez igazítása. A méreteikben jelentősen eltérő országok (pl. az USA vagy a Magyar Köztársaság) is közel azonos elvek alapján közelítik meg a nemzeti érdekeket, illetve az azokat érintő stratégiai környezet(ek) kihívásait, minden dokumentumban hangsúlyosan jelentkezik a “regionális veszélyek” és az “országhatárokon átnyúló veszélyek” témaköre. A Magyar Köztársaság biztonság- és védelempolitikájának alapelvei c. dokumentum kimondja: “ ...minimálisra csökkent egy világméretű fegyveres konfliktus veszélye, ugyanakkor lényegesen megnőtt és összetettebbé vált a kockázatok és veszélyforrások köre. Magyarország biztonságára elsősorban az euroatlanti régió biztonságának alakulása és a térségben végbemenő politikai-társadalmi-gazdasági folyamatok gyakorolnak hatást...” A dokumentum megfogalmazása szerint “...az államok közötti, illetve az államokon belüli fegyveres konfliktusok ma is jelen vannak Európában. Régiónkban sajátos kockázatként jelentkezik az átalakulásból fakadó instabilitás és kiszámíthatatlanság, a demokratizálódási folyamatok törékenysége.” Az alábbi cikk szerzője e gondolatok jegyében megvizsgálja a Magyar Köztársaság közvetlen környezetében kialakult válságcsoportot.

 

Az 1980-as évek végén kezdődő, majd Jugoszlávia széthullását eredményező folyamat napjainkra olyan komplex válságot okozott a térségben, amelyet egyre gyakrabban balkáni válságnak nevezünk.

 

1. A balkáni válság kialakulása és jellemzői

Az első világháborút követően jelentős változás állt be a Balkánon. Megváltoztak a határok, így az azonos nemzethez tartozók közé is országhatárok ékelődtek. Az ezt követő politikai változások, a létrejött gazdasági különbségek nem csökkentették a nemzetiségek közötti ellentéteket, sőt az önállósodásra törekvés felerősítette azokat.

A balkáni válság kialakulásában meghatározó szerepe volt a térség nemzetiségei között már évszázadok óta meglévő és az utóbbi időben csak felerősödött ellentéteknek. A gyökerek közösek és a nemzetiségi ellentétekből erednek. A hasonló ellentétek korábban is “természetes” módon, háborúk során oldódtak meg rövidebb-hosszabb időre. Az utóbbi fél évszázad békéje, a határok sérthetetlensége felett őrködő nemzetközi közösség azonban a fegyveres megoldás megkezdését igyekezett megakadályozni, de csak késleltetni tudta azt. A Csehszlovákiában és a Szovjetunióban elkezdődött felbomlási folyamatok azonban Jugoszláviában is kiváltották a nemzetállamok létrehozása iránti igényt. Ezzel párhuzamosan Albániában is felerősödött Nagy-Albánia eszméje, miközben kiderült, hogy az ország lakosságát felkészületlenül érte a nyitás a külföld felé.

A balkáni válság alapvetően három, egymástól jól megkülönböztethető, de egymással kölcsönhatásban levő válságból áll. E válságok az alábbiak:

  • a jelenlegi Jugoszlávia belső válsága, különös tekintettel Koszovó kérdésére;
  • a volt Jugoszlávia legsokszínűbb utódállama, Bosznia-Hercegovina válsága;
  • Albánia általános politikai, gazdasági és belbiztonsági válsága.

A balkáni válság e három fő eleme mellett azonban nem szabad megfeledkeznünk két másik jugoszláv utódállamnak a térség biztonságára kifejtett hatásáról sem. Bár Macedónia viszonylag könnyen vált önálló állammá, gyenge gazdasága, szomszédaival meglévő nemzetiségi és más jellegű problémái, valamint földrajzi helyzete miatt továbbra is potenciális veszélyforrás. Kisebb mértékben ugyan, de befolyásolja a térség biztonsági megítélését Horvátország bel- és külpolitikai helyzetének alakulása is, különös tekintettel arra, hogy jelentős befolyása van a boszniai folyamatokra, illetve érdekelt a rendezésben.

a.) A jugoszláv válság

A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (JSZK) hibás politikai irányvonala válságok egész sorozatát okozta. Jelenleg a JSZK olyan politikai, gazdasági, pénzügyi, strukturális, humanitárius és erkölcsi válsággal küzd, amelyek instabillá tették az országot és ezáltal a teljes balkáni régió biztonságát.

Milosevics teljesen elvesztette befolyását Montenegró, a kisebbik tagköztársaság politikai vezetése fölött, ami szövetségi szinten az eddigi korlátlan hatalom megszűnéséhez vezetett. Míg Montenegró igyekszik nyugatorientált politikát folytatni, s megindult a demokratizálódás útján, Szerbia egyre inkább elszigetelődik.

A szerbiai állami berendezkedés átalakulóban van. A Milosevics-rezsim egy puha autoritárius rendszerből egy keményebb, dél-amerikai típusú autoritárius rendszer felé halad. (A többpártrendszer csak kirakat, valójában nem működik, az egyetemeken folyik a tisztogatás, az új médiatörvény ellentétes a nemzetközi normákkal stb.) A jelenlegi állami berendezkedést az alábbiak jellemzik:

  • legitimációs és ideológiai alap nélküli rendszer, Milosevics célja a hatalom megtartása;
  • a rendszer a szolgálatában állóktól csak lojalitást követel, ez határozza meg az előmeneteleket, a professzionalizmust nem ismeri el, sőt megsemmisíti;
  • dinasztikus tendenciák figyelhetők meg a hatalom gyakorlásában (pl. Milosevics felesége, Mira Markovics pártjának beemelése a hatalomba);
  • az állami institúciókon kívüli módszerek és csoportok felhasználása a kormányzásban;
  • a kormányzó Szerb Szocialista Párt (SPS) monolitikus képződmény, amelyben nincsenek frakciók, platformok vagy bármilyen alapon szerveződő csoportok.

Az SPS-t a párt- és államfőtől remélt személyes jutalom, illetve a félelem működteti. Nincs második vagy harmadik számú vezető, Milosevics elnök akarata az egyetlen és döntő. Azok a szocialista politikusok, akik megpróbáltak vele szembeszállni, kikerültek a pártból és a politikai életből. Ez az oka, hogy a párton belül nem tud kialakulni reformszárny, amely végül belülről változtathatná meg a hatalmi struktúrát. Mára világossá vált, hogy a jelenlegi rendszert parlamentáris úton nem lehet megdönteni, mivel minden lényeges hatalom Milosevics kezében koncentrálódik. A rezsim fennmaradásához hozzájárul a szerb társadalomban eluralkodó nagyfokú alulcivilizáltság is, amelyet a manipulációt lehetővé tévő katasztrofális médiahelyzet csak tovább fokoz.

A jugoszláv vezetésnek súlyos, elhúzódó jellegű, nemzetiségi alapon kialakult konfliktussal kell szembenéznie Koszovóban. A tartomány lakosságának több mint 90%-át kitevő albánok körében az elmúlt években elszenvedett elnyomás fegyveres konfliktusba torkollott, amelyet a Jugoszláv Hadsereg csapataival megerősített szerb belügyi erők sokszor a lakosságot is sújtó kegyetlenséggel vertek le.

A kitartó diplomáciai közvetítés eredményeként 1998. október 27-én Milosevics és Holbrooke között létrejött egy olyan megállapodás, amely megteremtette a formai kereteket és elősegítheti a politikai rendezést. Milosevics az utolsó pillanatban - eleget téve az ENSZ BT 1199. számú határozatának - elkerülte a NATO-csapást, a remélt rendezés mégsem következett be, jóllehet a NATO továbbra is fenntartja a katonai fenyegetést, a légicsapás végrehajtásának valószínűsége jelenleg rendkívül csekély.

A NATO esetleges katonai beavatkozása nemcsak Milosevics, de az Észak-atlanti Szövetség számára is jelentős kockázatot hordoz. A NATO - feltételeinek nem teljesítése esetére - elkötelezte magát egy olyan katonai akció mellett, amelynek nem volt meg a széles körű nemzetközi támogatottsága, és amelynek hatékonyságában maga a szervezet sem lehetett teljesen biztos. Az október 27-i döntéssel azonban a szövetség presztízsveszteség nélkül - a szerb csapatkivonásokra vonatkozó követelések teljesítésének kikényszerítésével - elkerülte a legkedvezőtlenebb helyzet kialakulását.

A NATO légi felderítő és az EBESZ földi ellenőrző missziójának telepítése csökkentette a harcok kiújulásának esélyeit, s alapokat nyújthat a szerb-albán tárgyalások megkezdéséhez. A szerb és a koszovói albán fél álláspontjai azonban még mindig távol esnek egymástól.

A Holbrooke-Milosevics megállapodást a szerb vezetés “győzelemként” állítja be, mert nem tett lényegi engedményt a koszovói albánoknak, miközben sikerült elkerülnie a katonai összecsapást a NATO-val. Milosevics az amerikai rendezési javaslatokat megfelelő alapnak tekinti a tárgyalások megkezdéséhez, amelynek szerb részről nincs akadálya.

A koszovói albánok csalódtak a Holbrooke-Milosevics megállapodásban és a legutóbbi NATO-döntésben. A koszovói albán politikai erők és az UÇK - mindenekelőtt a tartomány jövőbeni státusára vonatkozó határozott elképzelés hiánya miatt - elfogadhatatlannak tartja az amerikai rendezési javaslatokat. A koszovói albánok továbbra is megosztottak, nem körvonalazódik az a politikai erő, amely hitelesen képviselhetné érdekeiket. E megosztottság mellett a várt szerb-albán tárgyalásokat hátráltathatja az is, hogy az amerikai javaslat nem teszi lehetővé a koszovói albánok eredeti céljának - a független Koszovó létrehozásának - megvalósítását.

A megállapodásban foglaltak végrehajtása esetén Milosevics időt nyer a számára nagyon fontos gazdasági problémák kezelésére, ugyanakkor a nemzetközi közösség - az EBESZ koszovói jelenlétével - jelentős részt és felelősséget vállal magára a koszovói albánság problémájának megoldásában.

Az amerikai rendezési javaslat nem tartalmaz olyan elemeket, amelyek a válság tartós rendezését garantálnák, jelenleg csak a probléma rövid távú kezelését biztosítják.

A NATO-fenyegetés ürügyén Milosevics megpróbálja erősíteni belpolitikai pozícióit a nacionalizmus felkorbácsolásával, a nemzeti egység szükségességének jelszavával. Leszámol az ellenzéki sajtóval és eltávolítja bírálóit a felelős posztokról. Perisics vezérkari főnök leváltásával, majd azt követően a haderő vezetésében végrehajtott személycserékkel a jugoszláv elnök feltétlen elkötelezettjei kerültek felelős beosztásokba.

Jugoszlávia gyakorlatilag teljesítette az ENSZ-határozatot, amely előírta a katonai erők kivonását Koszovóból, illetve visszavonásukat a laktanyákba, ugyanakkor a speciális rendőri erők a megengedettnél nagyobb létszámban vannak jelen a térségben.

Az UÇK az általa egyoldalúan meghirdetett tűzszünetet csak annyira tartja be, hogy nem indít átfogó támadásokat, egyes csoportjai azonban egyre gyakrabban és fokozódó intenzitással provokálják a szerb erőket, valamint általános az a tendencia, hogy az UÇK fegyveresei azonnal megszállják és ellenőrzik a szerb erők által kiürített területeket.

A jövőt illetően: elhúzódó politikai rendezésre, emellett változó intenzitású fegyveres konfliktusra, s ennek következtében hosszan tartó nemzetközi katonai jelenlétre kell számítani a térségben. Várható, hogy a szemben álló felek a térségben tartózkodó nemzetközi katonai kontingensek elleni provokatív célú fegyveres akcióktól sem riadnak vissza, ezzel is kierőszakolva a másik félre mérendő nemzetközi csapást.

b.) A boszniai válság

A boszniai válság rendezési folyamatában az 1995-ben létrejött daytoni megállapodás fordulópontot jelentett.

Jelenleg Boszniában a válság általános helyzetét a korábban szemben álló felek közötti fegyveres harc megszűnése, a válságrendezés békés eszközökkel történő megvalósításának lassú folyamata jellemzi.

Katonai és polgári részre osztva a daytoni megállapodás céljait úgy lehet értékelni, hogy a nemzetközi közösség katonai téren ért el nagyobb sikereket. Katonai aspektusból a legnagyobb eredménynek az tekinthető, hogy a térségben béke van, a felek haderejét a nemzetközi erők ellenőrzik és sikeresen lezajlott a fegyverkorlátozási megállapodások végrehajtása. Ugyanakkor a korábban hadban álló felek továbbra sem békéltek meg egymással, és egyik sem zárta ki véglegesen a katonai megoldás lehetőségét. Ezért a béke megőrzése jelenleg csak a nemzetközi erők jelenlétével biztosítható, esetleges távozásuk a térségből egy újabb háború kezdetét jelentené.

A hosszú távú béke egyik alapfeltétele a felek közötti katonai erőegyensúly megteremtése. Ennek megvalósításaként értékelhető a föderációs hadsereg létrehozása, felfegyverzése és kiképzése. A föderációs hadsereg “közös” jellegének erősítése érdekében azonban meg kell szüntetni a horvátok és bosnyákok között fennálló bizalmatlanságot, mert ez a hadsereg csak így válhat a stabilitást erősítő tényezővé. Felvetődik a kérdés, vajon nem lett volna-e célszerűbb, ha a katonai erőegyensúlyt a katonai erő alacsonyabb szintjén hozzák létre, mert akkor a felek részéről kisebb lenne a kísértés egy esetleges katonai megoldás iránt.

A daytoni megállapodás polgári céljainak végrehajtása a vártnál lassabban halad, bár 1997 második felétől minden téren bizonyos pozitív előrelépés figyelhető meg. Ennek ellenére fordulópont még nem következett be. A három - bosnyák, horvát, szerb - etnikum közötti rendkívül mély politikai, ideológiai és vallási ellentét, valamint az egymás iránti bizalmatlanság akadályozza a működőképes, közös állami intézményrendszer kialakítását. Továbbra is megoldatlan probléma Brçko és Mostar kérdése.

A boszniai felek alapvető céljait vizsgálva megállapítható, hogy a bosnyákok szeretnék megteremteni az egységes Boszniát, de bosnyák dominanciával. Ez a másik két fél szempontjából elfogadhatatlan. A bosnyák politikusok egy része nem hiszi, hogy az ismert előzmények után sikerül megőrizni Bosznia egységét, ezért nem zárja ki egy független bosnyák állam kialakításának lehetőségét sem. A boszniai Szerb Köztársaság a kezdetektől fogva szembehelyezkedett a daytoni szerződéssel, megtartotta viszonylagos függetlenségét, megakadályozva ezzel a szerződés végrehajtását. A szerbek fő célja az önállóság megőrzése, hosszabb távon pedig a Jugoszláviához való csatlakozás.

A boszniai horvátok jelenleg nem hangoztatják kiválási törekvésüket, mert jelenlegi státusuk (szavazati jog Horvátországban, horvát útlevél, korlátlan belépés Horvátországba, a horvát pénz használata) szerint inkább Horvátország, mintsem Bosznia-Hercegovina Köztársaság állampolgárainak érzik magukat. Ezen privilégiumok elvesztése esetén azonban elszakadási törekvésük felerősödésével kell számolni. Világosan látszik az is, hogy a föderáción belül nem hajlandóak elvállalni az alárendelt szerepet, főleg nem a bosnyákokkal szemben. A közvéleménykutatások is azt mutatják, hogy a Horvátországhoz való csatlakozást látnák a végső megoldásnak.

Jelenleg sem Jugoszlávia, sem Horvátország vezetése nincs abban a politikai helyzetben, hogy szembehelyezkedve a nemzetközi közösséggel, nyíltan támogathatná a boszniai kisebbségek elszakadási törekvéseit. Jugoszláviának most gazdaságilag sem kívánatos a boszniai Szerb Köztársaság gazdasági problémáinak felvállalása. Tudjman a föderáció életben tartásával próbálja a Nyugat jóindulatát megtartani. A feltételek kedvező alakulása esetén azonban feltételezhetően sem Zágráb, sem Belgrád nem ellenezné Bosznia felosztását.

A daytoni megállapodás végrehajtása során felmerült nehézségek arra vezethetők vissza, hogy a megállapodás céljai nem esnek egybe a felek érdekeivel. Az IFOR, majd az SFOR szerepe az UNPROFOR horvátországi szerepéhez hasonlítható, amely kezdetben pozitív volt - abbamaradtak a harcok és lehetővé vált a politikai rendezés -, később azonban a rendezést akadályozta. Ezért a nemzetközi erők jelenléte a helyzet befagyasztását, a “természetes” megoldás halogatását okozza. Felmerül a kérdés: vajon egy Dayton-2 megállapodás, esetleg Bosznia-Hercegovina felosztása jelenthetné-e a válság lehetséges megoldását.

c.) Az albániai válság

Albániában a kormányátalakítást követően érezhetően csökkent ugyan a feszültség, az országban azonban továbbra is politikai megosztottság uralkodik. Sem a lakosság, sem a politikai vezetők nem rendelkeznek az alapvető politikai kultúrával, a politikai összecsapások többségét a becstelenség jellemzi.

Egyre inkább Berisha válik az albán belpolitikai helyzet megoldásának kerékkötőjévé. Pártja - a Demokrata Párt (DPA) - bojkottálja a parlamenti munkát, s a kormány valamennyi intézkedésével nyíltan szembeszegül, akadályozva ezzel a konszolidációt. A Demokrata Párt folyamatosan radikalizálódik, s egyre inkább a militáns szárny kerül előtérbe. Ennek ellenére Berisha személyének nincs alternatívája, amely hosszú távon kizárja az európai módon politizáló, konstruktív ellenzék megjelenését Albániában.

A nehéz társadalmi és politikai válságból való kilábalásra az ország lehetőségei csekélyek. A lerombolt politikai és államigazgatási rendszer teljes átszervezést kíván. Albánia Európa legszegényebb országa, a gazdaság külső segítség nélkül nem állítható talpra, ami az országot teljesen függővé teszi a külföldi tőkétől. A hatalomért folytatott harc - összekapcsolódva a szervezett bűnözéssel és a lakosság egyre növekvő elkeseredettségével - továbbra is a szociális feszültség állandó forrását képezi, amely újabb konfliktus kirobbanásához vezethet. Albánia helyzetét tovább súlyosbítja az a tény, hogy közvetlenül határos Koszovóval, s közvetlenül érdekelt a koszovói albánság függetlenségi törekvéseiben.

Nem zárható ki, hogy a fejlett iszlám országok (Törökország, Irán, Egyiptom, stb.) kihasználják a helyzetet, hogy növeljék gazdasági, pénzügyi és politikai jelenlétüket Albániában. A térségre kiható legjelentősebb veszélyforrás azonban az egész országot behálózó szervezett bűnözés, illetve a lakosságnál lévő óriási fegyvermennyiség. Ez felerősíti a nemzetközi ember-, kábítószer- és fegyverkereskedelmet (Koszovó, Jugoszlávia, Macedónia, Bulgária), s kihat az egész Balkán biztonságára.

 

2. A balkáni válság kilátásai

Amennyiben a nemzetközi közösség továbbra is kitart azon álláspontja mellett, hogy a jelenlegi határok sérthetetlenek, akkor figyelembe kell vennie azt is, hogy a meglévő nemzetiségi ellentéteket kívülről, politikai vagy gazdasági nyomással nem lehet megszüntetni. A fogcsikorgatva, nyomásra kierőszakolt “barátkozás” nem hozhat tartós eredményt. A szembenállást azonban a nemzetközi közösség jelentősen enyhíthetné, ha a felek számára viszonylag gyorsan és azonos szintű magas életszínvonalat biztosítana. Ez a megoldás azonban inkább csak elméleti lehetőség, vagyis a gyakorlatban maradna a folyamatos politikai, gazdasági és katonai nyomásgyakorlás. A jelenlegi helyzetben ez tűnik a legvalószínűbb folytatásnak. A béke - vagy inkább tűzszünet - biztosításához azonban a térségben jelentős külföldi katonai jelenlét szükséges, amelynek várható időtartamát jelenleg nehéz meghatározni.

Előfordulhat az is, hogy a nemzetközi közösség végül mégis elképzelhetőnek tartja a határok megváltoztatását. Ezt elérheti úgy, hogy kivonul a térségből és passzívan szemléli, miszerint a felek maguk, az erő jogán megoldják az ellentéteket. Ez a változat azonban nem valószínű, mert a várhatóan kialakuló fegyveres konfliktus túlságosan nagyméretű lenne és a térség számára túl sok kockázatot hordozna. A másik változatban a nemzetközi közösség aktívan vesz részt a határok megváltoztatásában (javaslatokat dolgoz ki és/vagy közvetít a felek között). Ez utóbbi esetben azonban célszerű a balkáni válságot egységes egészként kezelni és nem külön-külön megoldást keresni annak elemeire.

A balkáni válság csak részben egy-egy ország válsága, valójában a problémák igen összefüggőek. Helyesebb úgy értelmezni a helyzetet, hogy kívülről segítve, az alapkérdések világos ismeretében kell megoldást keresni a szerbek, a horvátok, a bosnyákok és az albánok között évszázadok óta létező ellentétek megszüntetésére, illetve minél jobban ki kell elégíteni jogosnak elfogadható igényeiket. A felek megfelelő hozzáállásával és a nemzetközi közösség kompenzációs lehetőségeinek alkalmazásával talán találhatók olyan kompromisszumos megoldások, amelyek a távolabbi jövőben stabilabb Balkánt eredményezhetnek és csökkenthetik, majd felszámolhatják azt a potenciális fenyegetést, amelyet a térség instabilitása, illetve az ebből eredhető fegyveres konfliktusok képezhetnek országunk déli határán.

A komplex megoldás keretében kulcskérdés lehet Bosznia-Hercegovina felosztása, ami Horvátország és Jugoszlávia esetében területi gyarapodást eredményezhetne. Jugoszlávia (Szerbia) ezzel párhuzamosan könnyebben elfogadhatná a koszovói válság olyan megoldását, amely a tartomány részére az eddigieknél is nagyobb önállóságot biztosítana. A maradék egy “önálló” bosnyák államként életképtelen lenne és újabb feszültséggócot jelentene, de Horvátországgal konföderációt alkotva már elfogadható lenne a nemzetközi közösség számára is.

A nemzetközi közösségen belül egyre többen vallják, hogy a Balkánon a béke tartósan csak nemzetállamok létrejöttével képzelhető el, amelyeken belül a kisebbségek EU-normák szerinti autonómiával rendelkeznek. A jelenlegi európai államhatárok átrajzolása kétségkívül kedvezőtlen irányzat lehet, amennyiben azonban a tartós béke és gazdasági fejlődés a politika és a diplomácia eszközeivel biztosítható Európa ezen részében, akkor nem biztos, hogy ezt a megközelítést tabuként, eretnek gondolatként kellene kezelni.

Vissza a lap elejére